Odüszeia (The Odyssey), rendezte és Homérosz eposza alapján a forgatókönyvet írta: Christopher Nolan, szereplők: Matt Damon, Anne Hathaway, Tom Holland, Robert Pattinson, John Leguizamo, Elliot Page, Corey Hawkins, Lupita Nyong’o, Samantha Morton, Zendaya, Charlize Theron, amerikai–brit fantasy akciófilm, 172 perc, 2026., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A modern irodalomtörténet Homéroszig nyúlik vissza, onnan eredezteti nyugati kultúránkat. Kötelező olvasmányként mindannyian találkozunk az Iliásszal és az Odüsszeiával, azonban aki ráveszi magát a közel háromezer éves eposzi művek olvasásra, már kevés kapcsolódási pontot talál a velük. Erre jön az Odüsszeia mozifilm, és egy vérbeli Christopher Nolan szeánszfilmként tárja elénk az egyik legősibb hőstörténetet.
Filmtörténeti mérföldkő
Első körben fontos tisztázni, hogy mekkora esemény az, hogy világszerte mozivászonra kerülhetett az Odüsszeia. Erre eddig a filmtörténelemben csak kétszer volt példa, mindkét esetben olasz rendezők nyúltak a klasszikus epikus műhöz. Olasz-amerikai koprodukció eredménye a nagyszabású 1954-ös Ulysses című két órás kalandfilm amit Mario Camerini rendezett, és Kirk Douglas valamint Anthony Quinn voltak a sztárszereplő, azonban vegyes megítélése van a csapongó és sekélyes történetvezetése miatt, amit a grandiózus látványvilág nem tudott ellensúlyozni. Ezt a csorbát Franco Piavoli filmje szépen kiköszörülte az 1989-ben a Locarnói filmfesztiválon bemutatott Nostos: Il ritorno c. másfél órás hamisítatlan szerzői alkotásával, ami mély szimbolizmussal hozza közel a történetet az intellektuális közönség számára, viszont a nagyközönségnek nem kedvez a művészfilmes megközelítés elvontsága.
Persze fontos szót ejteni, hogy számtalan más mozgókép is feldolgozta a művet, tévéfilmek, rajzfilmek, folytatásos sorozatok szóltak Odüsszeusz kálváriájáról a kisképernyőhöz szabott alacsonyabb költségvetésükkel. Itt érdemes megjegyezni, hogy némafilmként már 1911-ben filmre vitték a szinte teljes történetet 44 percben L’Odissea címen, ami Torinói Világkiállítás tudományos-oktatási látványossága volt. Ezen felül akadtak olyan filmek, amik csak részleteit dolgozzák fel az eposznak, kezdve George Méliès 4 perces L’Île de Calypso című rövidfilmjével 1905-ből, ami leginkább a küklopsz szemét életre keltő trükkjei miatt érdekes.
Végül pedig 2024-ben jött ki Ralph Fiennes és Juliette Binoche főszereplésével a The Return címen, ami csak a hazafele hajózásra fókuszál, kihagyva minden mitikus elemet Odüsszeusz kalandjaiból. A legizgalmasabbak azonban azok a filmek, amik más korokba, vagy környezetbe tették a főhőst. Született spagettiwestern The Return of Ringo címmel ‘65-ben, vagy a 2011-es Keyhole, ami egy kísértetjárta házban játszódó szürreális gengszterfilm, de a leghíresebb a Coen fivérek ezredfordulón megjelent Ó testvér, merre visz az utad című alkotása, ahol George Clooney a nagy gazdasági világválság idején megszökik a börtönből, és bajtársaival bluesbandát alapítva menekülnek a déli államok kies tájain Coenekhez méltó abszurd kalandokba keveredve. 
Ezután az adaptációs történeti kitekintés után érthető meg igazán, hogy miért filmtörténeti az az alkotói összefogás, ami az idei Odüsszeia filmet nagyvászonra varázsolta. Egyszerre jelenik meg benne a nagy költségvetéssel létrehozott lenyűgöző látványvilág, ami az Odüsszeia tekintetében minden kalandfilm ősének tekinthető – oké, Gilgamest és a Védákat is említsük meg a tisztesség kedvéért, nehogy forogjanak a sírjukban, és nyugtassuk meg őket, hogy a nyugati civilizációról beszélve értjük ezt -, valamint a szerzői jegyek, amiket a direktor Nolanizmusaiként is szoktunk hivatkozni, és garantálják, hogy művészi értéke is legyen annak a közönségfilmnek, amire jegyet váltunk popcornnal a kezünkben.
Christopher Nolan rendezőként eljutott karrierje csúcsára a 2023-as Oppenheimer című filmjével, amit díjesővel jutalmazott a szakma, és a kritikai sikeren túl szokatlan közönségkedvenc is lett. Neurotikus életrajzi karakterdrámaként igazi kasszasiker lett, ami példátlan a kategóriájában. Az atombomba alkotóját modern Prométheuszként ábrázolja, az egyéni küzdelmei egy globális léptékű morális dilemmaként tárulnak elénk. Komoly találgatás következett utána, hogy a hatalmas siker miatt gyakorlatilag szabad kezet kapó Nolan a lehetőséget milyen filmterv megvalósítására használja.
Meglepetés volt, amikor előállt az Odüsszeia hírével, hiszen a realista hangvételű krimikről, szuperhős történetekről, és tudományos fantasztikus filmjeiről híres rendezőtől szinte senki nem várt egy valódi ókori görög történetet miután prométheuszi küzdelmeket ábrázolt a közelmúlt történelmében. Ennek fényében érdekes az a kevésbé köztudott tény, hogy a 2004-es Trója című filmet eredetileg ő kezdte el rendezni, azonban produceri döntésre elvették tőle. Az akkori csalódásból most egy merész álom született: a XXI. század emberének elmesélni Odüsszeusz történetét a lehető leghatásosabb módon. Grandiózus vállalás, amibe nem véletlen nem mertek a legnagyobb rendezők sem belevágni Hollywoodban, hiszen egy ennyire közismert és rengeteg helyszínt, szereplőt mozgató történetet filmre vinni emberfeletti kihívás.
Christopher Nolan mégis mesteri módon tett eleget ennek a feladatnak, és a művészi hitvallásához híven a lehető legkevesebb számítógépes effekttel, valódi díszleteket építve, öt különböző országban (Marokkótól Görögországon át Izlandig) forgatta le a filmet valódi filmszalagra, abból is a legjobb minőségű 70 mm-es IMAX kamerákkal. Ez utóbbi szintén világelső teljesítmény, eddig egész játékfilmet az elejétől a végéig még nem rögzítettek ezzel a technológiával, csak a leglátványosabb részleteket, hiszen a módszer irreálisan bonyolult és költséges, de Nolan már a Batman trilógia óta gyűri az IMAX kihívást, és most jutott el először oda, hogy egy kamerát sem nyírt ki a forgatás során. Mert egy ilyen mű megérdemli mindenből a legjobbat, legyen az kamera, felkészültség, stáb, és emberi hozzáállás.
Christopher Nolan a filmiparban egyedülálló módon alkot, kezdve azzal, hogy minden filmjét tervezett időben, a pénzügyi keretet betartva fejez be, ami nagyon ritka, főleg ilyen negyedmilliárd dolláros költségvetésnél. Ehhez stábjából a maximumot képes kihozni, aminek része az, hogy mindenkinek szigorúan digitális elvonókúra lesz a több hónapos forgatás, azaz semmi okostelefon, és ezt a vízhordóktól a legnagyobb sztárokig kivétel nélkül betartatja. Mégis egytől egyik azt nyilatkozzák róla, hogy végig talpig úriemberként bánik mindenkivel. Tehát a csapat fegyelmét valódi lelkesítő erőből teremti meg, ami a precíz eredményt látva lenyűgöző emberi jelenlétet feltételez, nem véletlen szeretne mindenki vele dolgozni, állítólag teljesen egyedülálló élmény, mintha egy külön valóságba csöppennek az ember azokra a hetekre-hónapokra.
Korszerű cselekmény
Milyen filmadaptáció születik egy ilyen horderejű hozzáállásból? Első körben fontos leszögezni, hogy teljesen egyedi, a klasszikus műtől több lényegi ponton eltérő történetet kap a néző, ami nem felel meg a szöveghű feldolgozáshoz ragaszkodó elvárásnak. Az Odüsszeia film valódi bátorsága abban rejlik, hogy egy hajmeresztő kötéltáncot művel a hagyományőrző megvalósítás, és a korszellemhez igazodó megoldások között. A film természetesen Odüsszeusz húszéves távollétéről, és hazatéréséről szól, felesége Pénelopé kérőinek legyőzéséről, és fia Télemakhosz méltó utóddá válásáról, tehát a történet gerince megmaradt háborítatlanul. A legfontosabb változtatás az, hogy az emberi alakot öltő istenek háttérbe kerülnek, csak egyiküket játssza el valódi színész. Athéné az aki megjelenik látomás képében, de Zeusz erejét csak a mennydörgésekből halljuk, Poszeidón hatalma pedig a tenger gigászi hullámaiban van jelen, ami miatt a jelen kor vallásos lelkülettől távoli embere is képes átélni a jelenlétük jelentőségét. 
Hasonlóan realista vízióként látjuk meg a küklopszot, akit akár születési rendellenességű embernek is értelmezhetünk torz arcával, nem az isteni ivadék jut róla elsőre eszükbe, pedig Poszeidón gyermeke. Az óriások sem fantasztikus teremtmények, csak gigászi páncélozott harcosok. Varázserőket mégis láttuk működésben a sok valósághű megközelítés közepette, főleg Kirké a boszorkány epizódjában, viszont a legnagyobb változtatást Kalüpszó nimfa kapta. Ő több teljesen független szerepet egyesít a nagy műből – maga is felejtést hozó lótuszevő és szerelmével rabul ejtő nő, miközben állandóan visszatérő beszélgetőtársa lesz Odüsszeusznak, aki végül segít neki haza indulni. Tehát karakterfejlődésen esik át, ami miatt nem kell elszenvednie Zeusz utasítását, hogy engedje haza fogságából a főhőst. A főisten ezért sem kell megjelenjen személyesen, helyette a szelleme egy sokkal kifinomultabb módon nyilvánul meg a film során.
A cselekmény egyik fő konfliktusforrása Zeusz törvénye, ami megparancsolja, hogy minden vendéggel a legnagyobb tisztelettel bánjon a házigazda, hiszen nem lehet tudni, hogy isteni személy lakozik-e benne. Ez a motívum eléri azt, hogy habár nincsenek jelen az istenek megtestesült formában, az ősi görög hagyományt idézve mégis beleláthatóak minden egyes emberbe. Az ilyen kreatív döntésekben érhető tetten a korábban említett kötéltánc, ami egyensúlyozás aközött, hogy az eseményeket kellően földhözragadtnak érezzük, miközben az epikus, lélekemelő hatás is megmarad. A néző lelke így végletek közt hullámzik, mint Odüsszeusz a tengeren, és ezt az utat közben korhű hangszerekkel előadott filmzene kíséri. Ellenpontként itt is megjelenik egy modern elem, Tarvis Scott rapper játssza a színes bőrű bárdot, aki az ősi dallamok közepette nyilatkoztatja ki a legfontosabb eseményeket.
A film nyelvezete szintén a teljesen mai, a legfrissebb fordítást veszi alapul (2017, Emily Wilson), ami mellőz minden archaikus elemet a szövegből, olyan olvasni, mint egy kortárs regényt. Hazai érdekesség, hogy a magyar filmfordítás ehhez képest felülírja ezt a közérthető, teljesen profán stílust, és hexameterbe ülteti át a modern szöveget, ezzel tisztelegve Devecseri Gábor nemzetközileg is egyedülálló, a görög időmértékes verseléshez hű műfordítása előtt.
Érdekes megjegyezni, hogy az Odüsszeia mennyiféle megközelítést váltott ki az azt kutató emberekből. Voltak, akik konkrét feltárásokat végeztek, Heinrich Schliemann az Iliász és Odüsszeia szövegében elrejtett geográfiai nyomok alapján találta meg Törökország területén Trója romjait, de maga Ithaka szigete mai napig viták tárgyát képezi, hogy Kefaloniá részeként, vagy Thiaki sziget, esetleg Lefkáda az a hely, ahonnan Odüsszeusz származik. A valós megfeleltetésen túl vannak szimbolikus értelmezések is, egyes spirituális tanítások például beavatástörténetként hivatkoznak rá, ami a főhős lelki fejlődését követi végig, aki hazaérkezik a belső világának a mélyére, ahol a férfias bátorsága egyesül a női felének értelmet megtestesítő, tiszta gondolatokat szőni és bontani képes másik felével.
Pszichológiai üzenet
A film kulcsa Odüsszeusz belső útja ez nem kétséges, meg sem próbál megfelelni a tudományos geográfiai feltételezéseknek. Valójában mindig is az utazó lelke volt az hazatalálásának valódi színtere, erre már Homérosz is utal a mű első soraiban: “sok erős gyötrelmet tűrt a szívében, menteni vágyva saját lelkét”. A filmben ez a lélek egy trauma elől menekül, amit a saját tettének súlya okoz. Az nyitó jelenetben a leleményes Odüsszeusz háborút eldöntő találmányát, a trójai falovat látjuk, majd a győzelem következményei, a város leigázásának letaglózó képei folyamatosan villannak fel a kalandok során.
A főhősünk egy poszttraumás stresszel küzdő emberré válik, azaz PTSD-s, amit a zseniális találmányának köszönhet, a ravasz fejének terheit a szíve viseli. A nemzetközi szintű pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a Z generáció elsődleges lelki tünetegyüttese pont a PTSD, aminek mértéke a háborúból hazaérkező katonák állapotának szintjét üti meg. Csak ez a világhálón nevelkedett generáció az információs hadviseléstől szenved, bombák helyett fenyegető hírek robbannak körülöttük, és a pszichéjükben ez csapódik le klímaszorongásként, apokaliptikus jövőképekként.
Ehhez képest a korábbi generáció, az Y kollektív tünete a kutatások szerint a nárcisztikus hajlam, azaz a vágy, hogy a világ körülöttük forogjon. Matt Damon színészi játéka teljesen átélhetővé teszi a traumatizált hőst, aki a saját okosságának következményeitől szenved akárcsak Z generációs társai, miközben fő riválisa a kérőket kénye-kedve szerint manipuláló, elkényeztetett Antinoosz, akit a vásznon Robert Pattinson kelt életre igazán ellenszenves módon, a maga nárcisztikus stílusával. Így az ősi történetből egy teljesen aktuális belső vívódást sikerült kiemelni, amivel a mozilátogatók jelentős részét kitevő huszonéves fiatalok könnyen rezonálni tudnak. Mesteri megoldása ez annak, hogy a 2800 éves szöveg közel kerüljön a mozikat megtöltő fiatal felnőtt közönséghez itt 2026 derekán.
Verdikt
A fentiek fényében egyáltalán nem meglepő a film kimagasló sikere. A cikk írásának pillanatában már túl van a másfél milliárd dolláros bevételen, tehát több, mint száz millió emberhez jutott el a mű, és még számtalan nézőhöz van lehetősége megérkezni a következő évtizedek során. Mint minden nagy horderejű alkotás, ez is sok lehúzó kritikát kap, amik közül a legfelkapottabb Emily Wilsoné, a 2017-es modern fordítás szerzőjéé, aki a klasszikus irodalom professzoraként érzelmileg sekélyes, az eredeti művet meghazudtoló filmnek látja az Odüsszeiát. Sokan állnak be mögé joggal, azonban egy film igazi ereje a hatásában van, hogy érzéseket és gondolatokat tud ébreszteni, akár egészséges vitát teremteni, ebben pedig Nolan alkotása ismét tündököl. Modern mesét látunk, ami közérthetővé teszi ennek a hagyományban igen komplikált hősnek a kálváriáját, hogy könnyű legyen rá rezonálni.
Egy ilyen léptékű filmnél ez tudatos döntés, lehet ezért megvetni, azonban tömegeket megmozgató hatása önmagáért beszél, sikerült a korszellemhez igazítottan előadni egy a nyugati kultúrát meghatározó alapművet, hogy globális szinten is befogadható legyen. Ez önmagában nagy teljesítmény, és a számos hurrogó hangon túl mégis sokan jönnek ki feledhetetlen élménnyel az IMAX teremből az alkalmi mozilátogatóktól kezdve a fekete öves filmrajongókig, ezt pedig jól bizonyítja a több hét távlatából is magasan maradt pontszám a Metacritic, Rotten Tomatoes, és a legkritikusabb mozirajongókat összefogó Letterboxd felületen is.
Illetve ne felejtsük el, hogy pl. Kubrick ma már megkerülhetetlen Ragyogása is nagy ellenszélbe került. Maga az író, Stephen King támadta a legjobban, amiért annyi változtatást merészelt eszközölni az alapműhöz képest. Valóban igen erős kontraszt, ha közvetlen a regény elolvasása után nézzük meg a filmet, de a médium sajátosságai miatt teljesen érthető, hogy egy közel 15 órás olvasmányélményt nem lehet csak tömörítéssel 146 perces moziba adaptálni, ráadásul egy teljesen más kifejezési nyelvre, a film drámai világába. Kubricknál maradva pedig azért is aktuális a párhuzam, mert ő is megcsinálta a maga Odüsszeusz történetét a 2001: Űrodüsszeiával, és sokan a világ legjobb filmrendezőjének tartják. Nolan hasonlóan bátran tud különböző zsánerekben kimagaslót alkotni, és lehet, hogy sokaknak megbotránkoztató lesz a kijelentés, de a maga Odüsszeiával most már biztosan belépett abba a Pantheonba, ahol a legnagyobb direktorokat tartja számon a filmtörténelem.
Sok iskolás biztosan ezt fogják választani a kötelező olvasmány tanulmányozása helyett a következő évtizedekben. Ennek a grandiózus élménynek köszönhetően pedig szívesebben fognak tudni elmélyedni az ókori hexameterek sűrűjében, keresve a kultúránk bölcsőjét, és saját maguk megértését. Nem szabad elvitatni, hogy egy ilyen film díszes kapuja lehet a megismerés birodalmának, és képes reményt adni a küzdelmes hétköznapok közepette, akárcsak a filmbéli Odüsszeusz bölcs szavai: “Új hajnal kél majd a világra, és a hibáinkat elfedik”.
