
Semmi hatalmat senkinek!
Nem, az eredetileg Sacrifice címet viselő film nem Elton John híres számának nagyvászonra megálmodott adaptációja, hanem egy polgárpukkasztó alkotás, amit sokan inkább blöffnek fognak tartani. A klasszikus sci-fiket idéző helyszínen, designer ruhákban pózoló, kiüresedett életű emberek vulkánba ugrálós története több, mint zavarba ejtő és igazán ott működik jól, ahol bátran beint mindenkinek. A Fehér Lótusz, A menü, valamint Yorgos Lanthimos gyomorrontásos képzelgéseit magába sűrítő Kiválasztottak a következetlensége folytán írja ki magát az emlékezetes mozifilmek sorából, de azért vannak jó pillanatai. 

Ez a két alkotás jól mutatta, hogy az egyéni látásmódjáról ismert forgatókönyvíró-rendező – aki a zenei- és a reklámiparban vetette meg a lábát, olyan nevekkel és márkákkal dolgozva, mint JAY-Z, Kanye West, a Dior, az Adidas, a Powerade vagy a Louis Vuitton – képes a grandiózus formát tartalommal megtölteni. Míg az Athéna a lélegzetelállító, vágás nélkülinek ható jeleneteit egy kőkemény és logikus családi-társadalmi tragédia szolgálatába állította, addig a Kiválasztottak esetében a korábbi nyers, húsbavágó realizmust sajnos felváltotta a steril, túlesztétizált és fókuszát vesztett videóklipes dizájn.

A látványért felelős stáb nem spórolt az energiával, a film minden egyes jelenete egy különálló képzőművészeti alkotás. Gavras úgy bánik a kamerával, mintha egy ecset lenne, amivel a legvadabb fantáziáit festi fel. A film minden egyes képkockája mögött ott van az a fajta magabiztos, pimasz rendezői kézjegy, ami miatt egyszerűen képtelenség levenni a szemet a vászonról. A koszos, földalatti neonfények és a high-society steril csillogása olyan vizuális ritmust adnak a filmnek, amitől a néző azonnal transzba esik. Legyen szó egy feszült tömegjelenetről vagy egy elegáns luxusparti széteséséről, a kamera olyan eleganciával siklik a szereplők között, hogy a pusztítás is gyönyörűnek hat.
Amilyen magabiztos a film technikailag, olyan bizonytalan lábakon áll, amikor történetet kellene mesélnie. Bármennyire is lenyűgöző a csomagolás, a görög szigeten berendezett utópia forgatókönyve sajnos útközben teljesen elveszíti az iránytűt és a karakterek belső drámáját pszichológiai okok helyett tisztán esztétikai célok vezérlik. A forgatókönyv sajnos úgy viselkedik, mint egy figyelemzavaros tinédzser. A mozi egyszerre akar görbe tükröt tartani a modern celebkultúrának, a radikális klímavédőknek és a hatalmi elitnek. Mivel mindenkibe belemar egy kicsit, a végére senkit sem sebez meg igazán. Amikor legördül a stáblista, ember legyen a talpán, aki megmondja, mi volt a költő üzenete. A film annyira fél állást foglalni, hogy a végére teljesen elmaszatolja a saját morális tanulságát a nagy robbanások és a csillogás közepette.
Amikor a szereplők meghoznak egy látszólag teljesen irracionális döntést, arra a forgatókönyv nem ad magyarázatot. A magyarázat maga a kép: a rendezőnek szüksége volt egy olyan beállításra, ahol a szereplő sziluettje tökéletesen mutat a lángoló háttér előtt vagy ahol a neonfény éppen a megfelelő szögben esik az arcára. Ez a megközelítés a klasszikus történetmesélés felől nézve lustaság, a modern videóklip-esztétika felől nézve viszont tudatos koncepció. Gavras abból indul ki, hogy az érzelmi és érzéki sokk erősebb hatást vált ki a nézőből, mint az, ha patikamérlegen kiszámolt indítékokat kapunk.
Mivel a film mindenből a leginkább fotogén, leginkább pulzáló verziót akarja megmutatni, képtelenné válik az állásfoglalásra. Nem lehet egyszerre mély kritikát megfogalmazni a celebkultúráról úgy, hogy közben a film maga is a celebkultúra legfelszínesebb vizuális eszközeivel akar elkápráztatni.

A Kiválasztottak végeredményben olyan, mint egy méregdrága high-tech buli, ahol a sztár DJ zseniális, a fények hipnotizálóak, de a házigazda a parti felénél elfelejti, miért is hívott össze minket. Romain Gavras mozija egy olyan audiovizuális cunami, ami letépi a fejed, miközben a történetmesélés logikáját lazán besöpri a szőnyeg alá. Egy audiovizuális mestermű, amit kizárólag a legnagyobb vásznon, dübörgő hangfalak mellett érdemes átélni. Ha képes vagy kikapcsolni a racionális énedet, és elengeded a következetes történetvezetést, az év talán legszórakoztatóbb és legstílusosabb utazásában lesz részed. Ha viszont a logikai láncolatot és a tiszta üzeneteket keresed, a stáblista alatt zavartan fogod vakarni a fejed, amiért egyszerre próbál zseniális vizuális műalkotás és mély társadalmi szatíra lenni, de végül a stílus és a tartalom bizonytalan kimenetelű harcává válik.


