Shaun, a bárány és Moszatvég szörnye (Shaun the Sheep: The Beast of Mossy Bottom), rendezte: Steve Cox és Matthew Walker; szereplők: az Aardman már nem csak gyurmafigurái; stop-motion animációs, szörnyvígjáték és horrorparódia, 81 perc, 2026 (6)
Bundabotrány
A Netflix kitérőt követően az Aardman visszatért oda, ahová az évtized első felében is tartoznia kellett volna: a mozivásznakra. A rekordidő alatt elkészült friss Shaun epizód egy új korszak kezdete a stúdió életében, szerencsére ez minőségben csak az egyéni preferenciák alapján lévő favorizálásokban okozhat változást, objektíven aligha. Avagy megjött az év vígjátéka kicsiknek és nagyoknak egyaránt!
Legutóbb 2019 végén távozhattunk egy Aardman alkotás után a mozikból, mégpedig az előző Shaunról, a Farmonkívüliről. Ezzel mi európaiak már szerencsésnek mondhattuk magunkat, hisz az USÁ-ban csak 2020 elején került föl a Netflix-re. Akkor még reménykedhettünk, hogy ezen formátum kitart a továbbiakban is, azonban végül se a Csibefutam folytatása, se Wallace és Gromit újabb egészestése nem lett megtalálható a moziműsorban. Utóbbi a stúdió 10. nagyjátékfilmjeként egyszerre jelentett egy jubileumot és egy korszak lezárását, hisz jól megszokott egyedi agyaggyurmájukból – annak gyárbezárása után – addigra fogytak ki, így nem volt a láthatáron a következő évekre teljes értékű projekt, mi több, egy, már a Csibefutam 2 előtt bejelentett eredeti ötletet kezdtek még csak előkészíteni. Ez egy kiselefántról szólna, aki arról álmodik, hogy híres háttértáncos legyen bollywoodi filmek musicaljeleneteiben.
Ám erről 2023 májusa óta nem hallottunk semmit, noha sem indiai rendezőnője, se a stúdió nem jelentette be törlését, de tény, hogy az Aardman utoljára eredeti történetet legutóbb 8,5 éve, az Ősemberrel szállított le mozifilmként, ez még az USÁ-ban is ott futott. Érthető, hogy 3 legsikeresebb címükhöz – amik egyazon világban is játszódnak – beterveztek 1-1 új részt, de ha megfigyeljük eddigi 11 egészestésük ívét, akkor az első 7 az 7 különböző (5 teljesen eredeti, 2 pedig először ezen formátumban), míg az azóta érkezett 4 csupa folytatás – még ha a Shaunok különállók is. A Pixart sokat szokás szidni az elmúlt 15 év arányai miatt, az Aardman eddig ezt megúszta, holott a trend jelenleg még durvább, mint a lámpásoknál, akik többször is csupán 2-ig jutottak egymást követő franchise filmek kiadásával.
Igaz, a Shaun, a bárány és Moszatvég szörnye eredetileg egy félórás TV-s BBC ünnepi különkiadásként kezdte pályafutását, csak ahogy a Toy Story 2-nél (ami egy 65 perces VHS-re szánt apróság lett volna), az ötletelések és a korai próbák közben jött meg az étvágy és hirtelen előléptették 80 perces mozis projektté. Az egész folyamat olyan gyorsan történt, hogy amikor tavaly januárban, az Oscar nevezést adó minimális év végi limitált mozipremier után felkerült az új Wallace & Gromit a Netflix-re, még csak nem is tudtuk, hogy a brit nemzeti csatorna berendelt egy halloween specifikus Shaunt. A rekordidő részben pont a gyurmák drasztikus csökkentése miatt jöhetett létre (a korábbi gyorsulást a digitalizáció jelentette), ugyanis a hagyományos alkotóelemet már csak a kutyusnál használták a főbb szereplők közül, míg ahogy szemmel próbáltam figyelni, szerintem rajta kívül még a disznók és a többi epizodista egyéb állatfaj a tanyáról (vagy bárhonnan, láss egy csigát) maradtak a régiek. Ez viszont – akárcsak a CGI víz és a kibővített hátterek – egyáltalán nem gond!
Egyrészt azért, mert már a két Netflix folytatás során is sokszor keverték az összetevőket, ezáltal a szemünknek Shaunék is természetesnek tűnnek, másrészt pedig érthető, miért pont egy kvázi sokadik birkázást használtak kísérletezésre. Messze velük dolgoztak a legtöbbet a sorozat miatt, így egyrészt itt a legnagyobb a tapasztalat és kelléktár, másrészt – ha levesszük Shaun bevezetését az 1995-ös Wallace & Gromit félórásból – az elmúlt 19 évben a két szérián (hisz Timmynek, a bababarinak is volt sajátja) eleve könnyen megfigyelhető a fejlődés. A 2007-es 1. évadban pl. Shaun még többnyire négy lábon mászkált és állandó kezei sem voltak, csupán a 2. szezontól, nagyon hasonló evolúción ment tehát át, mint Garfield, aki a korai években még sokkal macskásabb macsek volt. De nem csak Shaun fejlődött, példaképp az S2 2009 novemberében indult (több, mint 2 éves szünet után), 40 epizódja pedig egész 2010 decemberéig kitartott, azaz közel 3,5 évvel a premier után vagyunk, s ha megnézitek az ide beágyazott részt, a gazda és a blöki még ekkor is teljesen másképp „rakódott össze”, mint akár már az első mozifilmben. A 2014-es 4. évadra alakultak csak ki a végleges dizájnok (a malacokat kivéve), az eredetileg szereplő cicát pedig már a 3.-tól kiírták.
A gyurmát kiváltó anyag egy spéci szilikon lett, amit mivel lépésről lépésre vezettek be produkcióikba, mostanra megszokták annyira, hogy mi nézők egyáltalán ne tartsuk idegennek látványát, s bár némileg kényszerből lett jelen alanyunk az első igazán erre építő filmjük, a váltás egyáltalán nem feltűnő, abszolút hozzák az eddig megszokott és jellegzetes Aardman stílust és mozgást, szóval nem kell aggódnunk a jövőbe tekintve sem. Sőt, ha ez – és a fém csontvázak, amikre felépítik figuráikat – valóban ennyire kihat egy forgatás gyorsaságára, elképzelhető, hogy ezentúl sűrűbben fogunk tőlük kapni mozikat, amivel rosszul biztos nem járnánk, hisz 26 év alatt a 11-nél talán elfért volna több, ráadásul a Karácsony Artúr eleve kilóg. Talán egy nap felélesztik a kaszált Kalózok! spin-offot, csak azzal megint az volna a gond, hogy folytatás. A BAFTA forgatott náluk egy remek kulisszaanyagot a váltásról.
A Shaun franchise az elmúlt lassan 10 évben messze nem volt oly termékeny, mint addig. Már a Farmonkívüli idején is örülhettek a legvérmesebb rajongók, hogy végre újdonság, hisz 2007 márciusától ’16 novemberéig 5 évad 150 epizódja (7-10 percben), a spin-off 3 szezonjának 80 része, 2 tematika össz. 36 1-2 perces szösszenete, az 1. film és az 1. félórás különkiadás ment le, ami együtt igen szép birkamennyiség. Ezt követően jött egy törés, majd’ 3 évig semmi a Farmonkívüli előtt (látszott is a minőségén), majd annak Netflix premierére rá 1 hónappal jött a 6. évad 2020 elején, immár akár 14 percig felkúszó darabkákkal. A megállapodás úgy szólt, hogy a következő évben jöhet egy ünnepi különkiadás, ez lett ’21-ben a karácsonyi félóra, aztán egy újabb, immár 3+ éves lyuk a tavalyi S7 előtt (kivéve a gazda Wallace & Gromit cameóját), amely még 20-szal növelte a kalandok számát. S ami után ismét az volt a terv, hogy rá 1 évre legyen egy újabb ünnepi special – csak mikor ezt bejelentették tavaly ősszel, addigra már a mozi lett ennek otthona és így értünk el a Moszatvég szörnyéhez.
Akinek kilétét és mivoltát ügyesen nem lőtték le a trailerek, a moziban viszont 1 percig nem lesz rejtély a „csavar”, amiért nem kell bánkódni, hisz ez rengeteg poént szolgáltat – pláne mivel van olyan főszereplő, aki velünk ellentétben nincs tisztában minden történéssel. A kevesebb néha több, s ez mind az előző, mind ezen film esetében igaz: erejük abban rejlik, hogy a stáb nem volt épp a sorozat daraszerű gyártásában, ezért a minőség stabilan erős maradhatott. A 2015-ös mozi mondjuk pont, hogy a népszerűség csúcsán érkezett, de kellően friss és üde volt mindenkinek, hogy instant klasszikussá váljon, magas újranézhetőséggel. Története egyszerű, ám nagyszerű lett, földhözragadt és úgy általában beillett a barik képébe. Ez nem volt elmondható a harmadik típusú barátkozásról, az jócskán elrugaszkodott a fentiektől, noha pár földönkívülis 7 percet a széria is megélt, a tematikát kibővíteni bátor volt, ám ezt remekül ellenpontozta az így kapott homage gyűjtemény, ahol vagy 40-45 évnyi sci-fi történelem érdemelt ki egy best of válogatást.
Noha 2019 egyik, ha nem a legjobb vígjátékává vált, azért az újdonság teljes ereje már hiányzott, nehéz volt felérnie zseniális elődjéhez, de egy hajszál híján sikerült neki, sőt, végső soron akadt, akinek pont elborultsága miatt ez tetszett jobban a kettő közül. Nos, az idei merít mindkét előző mozifilmből elemeket. Egyrészt ismét egy zsáner előtt tiszteleg, az intró már enyhén Michael Jackson „Thriller” klipjét idézi, aztán lesznek itt nyilván szörnyfilmek, feltűnő Psycho, névlegesen egy alig észrevehető szóvicc erejéig a Ragyogás, az őrült tudós karakter úgy összességében (a végén nagy örömömre még a Vissza a jövőbe kábelmizériája is megkapta a maga remake-jét), s egy komplett alzsáner, amit spoileressége miatt nem fedek föl. Ez az a terep, ahol ha mondanék bármilyen klasszikus címet, le is lőném a dolgot, de mint említettem, a nézés közben az elejétől kezdve tiszta sor ez, nem zsákbagazda.
A felkonfban az egyéni preferenciák fontosságát hangsúlyoztam. Ha valaki a sci-fiket sokkal jobban szereti, mint a Moszatvég szörnyében kipécézett műfajokat, akkor nyilván a 7 évvel ezelőtti marad számára szerethetőbb és jobb, ha viszont fordítva van a favorizálás, akkor ezen a téren csak annyi a különbség, hogy ezúttal tágabb a kifigurázások tárháza. De hát Hitchcock és egy szörnyfilm között nagyobb a difi, mint a zseniálisan koncentrált és egységes képet mutató UFO utalások között. Ez nem von le semmit a friss alkotás erejéből, inkább elődjét helyezi még pozitívabb összképbe, nem ettől lesz rosszabb alanyunk. A hajszál, ami az első kettőnél megvolt, a két folytatás közt is megmaradt. Itt jön be az alapfilmtől merített komplett, dramaturgiailag jelentős sztoriszál újrahasznosítása. Az önismétléssel nincs alapjáraton gond, sőt, van, amikor jól áll valaminek (lásd a Toy Storyt idén), de itt kissé visszásnak tűnhet az, ahogy megpróbálták a két korábbi egészestésből a két legerősebb építőkockát átemelni, egyben össze is gyúrni azokat. Sajna nem fejthetem ki ennél tisztábban – no spoiler!
Habár a fentiek zord belekötésnek tűnhettek, csak mert két hajszállal rosszabb ez, mint 11 és féléves „nagyapja”, és mert az újdonság ereje tényleg kimúlt, ettől még ez is egy pompás, sokszor nézős 81 percnyi varázslat. Ha eddig tetszett a Shaun féle beszéd nélküli humor, most se csalódhatsz Nick Park stúdiójában, mert ezúttal is úgy álltam föl, hogy simán az év legjobb vígjátékát láttam, ennyit és ilyen intenzitással ritkán tudunk a közönséggel együtt rezonálva jóízűen röhögcsélni. Ez akkor se lett volna meg a Farmonkívüli óta, ha a köztes Aardmanokat is nagyvásznazhattuk volna a nappali helyett. Fenomenális az a mennyiségű és minőségű poén, amit el tud helyezni az angol csapat a Shaunokban, nem csak azért képviselnek ebben külön kategóriát, mert ez lett az első trilógia(féleség) tőlük, hanem mert árad a képekről az a szeretet, ahogy az utolsó kis legjelentéktelenebb stábtag is oly lelkiismeretesen dolgozhatott azon az akár nem is látható minikellékes háttérbigyón a díszlet valamely sarkában.
Az animálás megváltozott folyamatáról már részletesen írtam, a többi techdolog maradt a régi (ez is segíti a könnyed megszokást), amiben viszont még előrelépést is éreztem, az a filmzene. A leginkább a Loki és az Obi-Wan sorozatokról ismert Natalie Holt első animációs munkáját kellően játékosra komponálta, persze nagyon adta magát a spooky halloweeni hangzás alapvető ismérvei, de néhol még olyan elektronikus irányba is elmegy, ami inkább a sci-fi orientált előzőbe illett volna, ám innen se lóg ki. Míg az elődökből ennyi év távlatából inkább a betétdalok (a „Feels Like Summer” máig roppant erős), vagy a slágerhasználatok (az „Out of Control” és az elszabadult csészealj) maradtak meg, ezúttal azok helyett a score-ra van esély. A rapes főcímdal is megkapta aktuális mixét.
Végtelenül cuki az új emberi főszereplő, az állatorvos, aki egy másfajta, jóval nagyobb Garfield párhuzamot teremt. Hümmögéseit az Igazából szerelem miatt sokak számára minden évben látott Nina Sosanya kölcsönzi. Van pár visszatérő arc (pl. a futár), de jópofák a telefonba mélyedő „zombik” és az instapózer csajok megjelenítései is. Ezúttal igazi főgonosz híján vagyunk, nincs sintér vagy alienkutató, s a Nagyláb is csak szerethetően szerencsétlen, mintsem rémisztő gonosztevő – azért a pénzéhes üzletembernek nem kívánnánk minden jót. A sztori egy végefőcímes extra jelenettel zár a betétdal után, stáblista végi poén most nincs.
Amikor legutóbb egy dialógmentes animációt kellett értékelnem, nem tudtam a maximum alá menni. Hangsúlyos háttér mondanivaló nélkül (a sztereotip előítéletesség hátulütőiről azért lehet beszélni a gyerkőccel) és trilógiájának talán legerőtlenebb nevezőjeként ezúttal ilyenről szó sincs, azonban gyengeségei valóban olyan nüanszok csupán, hogy azok egyáltalán nem fognak zavarni a rekeszizomedzés közepette. A Laika Wildwoodja egy merőben más stop-motion élmény lesz ősszel, csomó erénnyel és mélységgel, ám abban, amiben erős és amiért szeretjük Shaunt és a nyáját, biztosan nem fog felülkerekedni idén már… talán egyetlen élőszereplős film sem. Hiába az Aardman folytatáshulláma, ha azt a barikkal ilyen magas minőségen tudják szállítani, akkor könnyű nekik elnézni. Mint a Pixarnak a Toy Story 4-et.
