Street Fighter, rendezte: Kitao Sakurai, szereplők: Noah Centineo, Andrew Koji, Callina Liang, David Dastmalchian, Jason Momoa, 50 Cent, Oliver Richters, Mel Jarnson, Cody Rhodes, amerikai-japán akciófilm, 121 perc, 2026., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Ez nem játék!
A Street Fighter nem csupán a 90-es évek nosztalgikus emléke, a közel négy évtizedes múltra visszatekintő játéksorozat ma is milliókat vonz, a legújabb rész pedig a nemzetközi esport színtéren is meghatározó szereplő. A filmes adaptációnak így nem egy letűnt korszak emlékét kell életben tartania, hanem egy folyamatosan fejlődő univerzumot kell új formában megszólaltatnia. Az akadályt az alkotók többé-kevésbé sikerrel vették: a film nem váltja meg a világot, és korántsem hibátlan, de látványával, humorával és a játék szellemiségéhez való ragaszkodásával kétségkívül helyet követel magának az újragondolt videojáték-adaptációk között.
Évekkel az első torna után Ryu (Andrew Koji) és Ken Masters (Noah Centineo) már egészen más életet élnek. Ryu megnyerte ugyan a versenyt, ám eközben egy titokzatos, sötét erő ébredt fel benne, amelynek hatásától azóta is igyekszik megszabadulni. Attól tartva, hogy elveszíti az uralmat önmaga felett, hátat fordít a harcnak, és visszavonultan, ramenárusként éli mindennapjait. Ken eközben a hírnév és a látványos szereplések világában próbál boldogulni.
Kettejük eltávolodásában azonban mesterük, Gouken halála is meghatározó szerepet játszik: elvesztése mindkettőjüket mélyen megviseli, és a gyász feldolgozásában külön utakon indulnak el. Amikor a titokzatos Chun-Li (Callina Liang) kézbesíti nekik a következő Világ Harcosa Versenyre szóló meghívókat, a két egykori harcostársnak ismét szembe kell néznie a múltjával. A verseny mögött ráadásul halálos összeesküvés húzódik, így Ryu és Ken nemcsak a rájuk váró ellenfelekkel, hanem saját démonaikkal is kénytelenek megküzdeni.
A Capcom 1987-ben indította útjára a Street Fightert, azt a verekedős videójátékot, amelyben a világ különböző pontjairól érkező harcművészek mérik össze tudásukat egy-egy küzdelemben. Az igazi világsikerre azonban 1991-ig, a Street Fighter II megjelenéséig kellett várni. Ryu, Ken, Chun-Li és társaik hamar meghódították a játéktermeket, és megtanították a világnak, hogy egy jól időzített rúgás többet érhet ezer szónál. Hollywood pedig természetesen meglátta a lehetőséget: ha a játékosok ennyire szeretnek verekedni, miért ne nézhetnék ugyanezt másfél órán keresztül, popcornnal a kezükben?
Az első élőszereplős próbálkozás 1994-ben érkezett, Jean-Claude Van Damme, a spárgakirály főszereplésével. A film Guile ezredest tette meg főhősnek, M. Bison szerepében pedig Raúl Julia vitte el a show-t – nem kis teljesítmény egy olyan produkcióban, amelynek a forgatókönyve időnként maga is padlóra került. A kritikusok nem voltak elragadtatva, a film viszont közel százmillió dollárt hozott világszerte. Hollywood tehát nem feltétlenül bukott bele a vállalkozásba – csak éppen nem sikerült belőle olyan franchise-t építenie, amilyet szeretett volna.
2003-ban még felmerült egy Street Fighter II című folytatás terve is, Van Damme visszatérésével, Dolph Lundgrennel és új Cammyval. A projekt végül a fejlesztési pokolban ragadt, így a rajongók kénytelenek voltak beérni a képzeletbeli bunyóval. A következő nagy dobás 2009-ben érkezett. A Street Fighter: Chun-Li legendája megpróbálta a címszereplő történetére építeni a franchise új filmes korszakát Kristin Kreuk főszereplésével, azonban olyan látványosan nem találta el a célt, hogy a korábbi film utólag szinte megszépült mellette. A körülbelül 50 millió dollárból készült produkció világszerte mindössze 13 millió körüli bevételt termelt. Ez már nem kiütés volt, hanem meglehetősen egyértelmű technikai vereség.
A rajongók közben megmutatták, hogy a Street Fighterből igenis lehet működőképes élőszereplős történetet készíteni. Joey Ansah 2010-es Street Fighter: Legacy című rövidfilmje egy komolyabb, a karakterek harci stílusára koncentráló megközelítést villantott fel. Ebből nőtt ki a 2014-es Street Fighter: Assassin’s Fist, amely Ryu és Ken eredettörténetét dolgozta fel, és a játékok világát ismerő közönségtől jóval kedvezőbb fogadtatást kapott. Később a Street Fighter: Resurrection is tovább bővítette ezt a vonalat. Vagyis a recept nem feltétlenül volt rossz – csak Hollywoodnak néha a rajongókra is hallgatnia kéne.
A legújabb filmes nekifutás előkészítése sem ment teljesen simán. A rendezői feladatra először Danny és Michael Philippou testvéreket szemelték ki, akik a Beszélj hozzám! című horrorfilmmel hívták fel magukra a figyelmet, ám végül más projektek mellett döntöttek. A stafétát Kitao Sakurai vette át, akinek azt kellene bizonyítania, hogy a Street Fighter nem csupán látványos mozdulatok és nosztalgikus karakterek gyűjteménye, hanem mozifilmként is megállja a helyét.
Nem elég ugyanis felvonultatni a jól ismert neveket, a látványos mozdulatokat és a nosztalgiát. Harminckét évvel az első mozifilm után ideje lenne végre egy olyan Street Fightert készíteni, amely a kritikusokat és a nézőket egyaránt meggyőzi. A kérdés tehát az, sikerült-e valódi tartalommal megtölteni egy alapvetően küzdelmekre épülő játék mozifilmes adaptációját. A Street Fighter univerzuma ugyanis jóval többet rejt látványos rúgásoknál és különleges támadásoknál: a karakterek saját múlttal, motivációkkal és egymást keresztező sorsokkal rendelkeznek.
A feladat így nem feltétlenül egy történet megteremtése, hanem annak bizonyítása, hogy ezekből az elemekből a rajongók nosztalgiáján túl a szélesebb közönség számára is átélhető, önálló filmes élmény születhet. Az alkotók mindenesetre bizakodóak, a cselekményt ugyanis gyakorlatilag félbehagyták, így egy esetleges folytatás nélkül aligha tudhatjuk meg, miként alakul Ryu és Ken sorsa a továbbiakban.
Adott tehát egy videojáték, amely hosszú evolúción ment keresztül, és a mai napig képes újabb generációkat bevonzani. Adott egy film is, amely annak idején nem aratott elsöprő sikert, mára mégis kultikus státuszba emelkedett, és sokakban ébreszt nosztalgikus érzéseket, akik a kilencvenes években voltak fiatalok. De mit kezdjünk egy ilyen univerzummal, amikor évtizedekkel később ismét a mozivászonra költöztetjük?
Kinek akarunk megfelelni: a régi rajongóknak, akik a hőskor hangulatát keresik, vagy az új generációnak, amely már egészen más filmes élményeken nőtt fel? Mennyire akarunk megfelelni a mai filmkészítési trendeknek, miközben megpróbáljuk megőrizni a kilencvenes évek szín- és formavilágát, zenéjét, popkultúráját és nyelvezetét? És hogyan adhatunk mindeközben tartalmat, lelket és életet egy olyan alapanyagnak, amelynek lényegét eredetileg a virtuóz mozdulatok és a látványos összecsapások adták?
Összetett kérdések ezek, amelyekre aligha létezik egyetlen jó válasz, a megvalósítás pedig legalább annyira nehéz, mint egy jól irányzott Dragon Punch kivitelezése. A Street Fighter mindenesetre látszólag nem akarja megváltani a világot. Inkább úgy dönt, hogy lesz, ami lesz: látványos, harsány és vicces, bátran él a modern technológia lehetőségeivel, de közben két lábbal a 90-es években marad, annak minden bájával, túlzásával és olykor megmosolyogtató bénaságával együtt.
Talán éppen ezért működik a film akkor a legjobban, amikor egy pillanatig sem veszi komolyan önmagát, és szereplői, párbeszédei, sőt olykor még a történet fordulatai is saját maguk paródiájává válnak. Amint azonban megpróbál rendezettebbé, összeszedettebbé és hagyományos értelemben vett filmmé válni, az egész lendülete megtörik. Mintha a Street Fighter éppen akkor felejtené el, mitől működik, amikor megpróbálja bizonyítani, hogy több egy színes, látványos és önfeledten túlzó videojáték-adaptációnál.
A szereposztás mindenesetre legalább annyira eklektikus, mint maga a film. Hollywoodi színészek, pankrátorok, harcművészek, zenészek és humoristák sorakoznak fel, mintha a készítők a karakterek megformálása mellett a popkultúra minél több szegletéből igyekeztek volna meríteni. A választás érthető: a Street Fighter világa eleve a túlzó figurákra, az ikonikus külsőségekre és a látványos összecsapásokra épül. Csakhogy a játékból ismerős külső és a megfelelő fizikai adottság még nem feltétlenül jelent hiteles karakterábrázolást. Míg egyes szereplők szinte természetesen simulnak bele ebbe a színes, önmagát sem mindig komolyan vevő világba, másoknál inkább az az érzésünk, hogy a jelmez és a karakter neve többet dolgozik, mint maga a színészi játék.
A szereposztás megítélése egyébként már az 1994-es film esetében is hagyott némi kívánnivalót maga után, így talán nem is érdemes minden karaktert külön górcső alá venni. Bison alakját azonban nehéz szó nélkül hagyni, hiszen Raul Julia annak idején gyakorlatilag halhatatlanná tette a figurát. David Dastmalchian remek színész, ezúttal azonban valahogy nem találta a helyét a vásznon. Bison egyszerre hatalommániás, önimádó és betegesen torz figura, akinek őrületében éppúgy ott rejlik a fenyegetés, mint a groteszk humor. Dastmalchian megformálásában mindez ezúttal nem állt össze igazán: hiányzik belőle az a lehengerlő, már-már rajzfilmszerű túlzás, amely Raúl Julia alakítását a film egyik legemlékezetesebb elemévé tette.
Mindezek ellenére a Street Fighter látványos és szórakoztató, a játék világához hozzáadott történet pedig szerencsére nem merül ki abban, hogy valahogy mozifilmes formába öntse a bunyókat. Az animált flashbackek kifejezetten jól működnek, egyszerre idézik meg a játék hangulatát és mélyítik el a karakterek múltját. A küzdelmek közé ékelt párhuzamos történetszál viszont már kevésbé indokolt: ahelyett, hogy tovább lendítené a cselekményt, inkább megtöri az összecsapások ritmusát.
A szereposztás olyan, amilyen, a forgatókönyv pedig aligha pályázik majd Oscar-díjra. De talán nem is ez a lényeg. A Street Fighter világához a vér, a verejték, a törött csontok és a levegőben repkedő fogak éppúgy hozzátartoznak, mint a káromkodások, a vaskos beszólások és a szereplők közötti folyamatos pöcsméregetés. A film akkor működik igazán, amikor mindezt gátlástalanul felvállalja, és nem próbál többnek látszani annál, ami: egy színes, harsány, helyenként szándékosan nevetséges, de kétségtelenül szórakoztató videojáték-adaptációnál.
Örök és kitörölhetetlen moziélmény aligha lesz belőle, de egy folytatást mindenképpen megérdemel. Már csak azért is, mert azzal, hogy a cselekményét gyakorlatilag félbehagyja, olyan kérdőjelet hagy maga után, amely nem a kíváncsiságunkat, hanem inkább a türelmünket teszi próbára. Ha pedig a következő menetben sikerülne összefogni a látványt, a humort és a karakterek történetét, talán végre megszülethetne az a Street Fighter, amely nemcsak felidézi a régi idők hangulatát, hanem filmes szempontból is igazán betalál.
Steet Fighter a videojátékokban:
