Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (Pirates of te Caribbean: Salazar’s Revenge), rendező: Espen Sandberg, Joachim Ronning, szereplők: Johnny Depp Javier Bardem, Kaya Scodelario, Brenton Thwaites, amerikai-ausztrál kalandfilm, 113 perc, 2016. (12)
Hajózni kell!
A Disney annyira nem temeti még Jack Sparrow kalandjait, hogy a stáblista végén meglengeti az újabb folytatás lehetőségét. Optimizmusra ad okot, hogy az ötödik rész inkább az elsőre hajaz és nem követi a mélyrepülés ívét. Persze ez a rész sem menti meg a franchise-t, aki eddig nem szerette, az ezek után sem fogja, de nem is nekik készült.
Amikor egy egyébként tök jó ötlet elszabadul, vagyis korábbi önmagát újra és újra megpróbálva felülmúlni kezd annyira, de annyira izzadságszagú lenni, hogy azon már a 48 órás dezodor sem segít…nos, akkor kell leállni. A Disney azonban nem az a megfutamodós fajta és bár fennállásuk óta sokszor csináltak hülyeséget, úgy tűnik, most tényleg elgondolkoztak azon, hogy mi merre hány méter. Szokatlanul hosszú ideig, 6 évig vártak a folytatással, az egész pereputtyot elköltöztették Ausztráliába, beletoltak 350 milliót és megpróbáltak összehozni egy elképesztően látványos, de cselekményében sokkal inkább nyomon követhető (az előző részekhez mérten mindenképpen az) mozit.
A címadó szereplő, Salazar egy spanyol hajóskapitány (Javier Bardem – már megint – sütkérezik a gonosz szerepében), akinek apját kalózok ölték meg. Hálából ő meg kalózokat kezd öldösni, mígnem az ifjú Jack Sparrow túljár az eszén (ezért is „pixeles” az előzetesben), így legénységestől és hajóstól az Ördög Háromszögébe száműzve várja, hogy holt lelke végre megnyugvást találjon. Mikor egy angol hadihajó arra téved, a legénység egyetlen életben hagyott tagjával (Salazar védjegye, hogy embert mindig életben van, innen ered a Halott ember nem mesél cím, amivel sokáig promózták a filmet) üzen Sparrownak, hogy mostantól gyakrabban nézzen a háta mögé. Az ifjú Henry (Brenton Thwaites) nem más, mint Will Turner fia, aki apja átkát szeretné megtörni a gyakoribb láthatás érdekében (meg aztán Orlando Bloom sokkal jobban néz ki, ha nem állnak ki a tenger gyümölcsei az arcából). Hogy rátaláljon a megoldásra, az összes tengeri legendát kívülről fújja, és olybá tűnik ehhez Sparrow kedvenc tájolójának, valamint Poszeidón szigonyának is lehet némi köze. Aki utóbbit birtokolja, az uralja a tengereket, nem mellesleg a szigony a létező összes tengeri átkot is megtöri. Talán nem meglepő, hogy a megszerzéséért sorszámot kell húzni. 
A tizenéve futó franchise-ok íratlan szabálya, hogy kell beléjük néhány fiatal sztár is, így a már említett Brenton Thwaites (Az emlékek őre, Egyiptom istenei, Demóna) mellé megkapjuk Kaya Scodelariot (Hold, Az útvesztő, Az útvesztő – Tűzpróba) is. Az érdekes nevű, álomszép színésznő (anyukája brazil, nagypapája olasz) egy tudóslányt alakít, akit akkoriban csak simán úgy hívtak, boszorkány. Carina Smyth ugyancsak ismeri a tengeri történeteket, ért a csillagászathoz és van egy rubinköves naplója, ami állítólag elvezet mindenki kedvencéhez, a szigonyhoz. Mivel Sparrow (Johnny Depp) tájolója is kell a kalandhoz, előbb-utóbb (de inkább előbb) ő és szedett-vedett legénysége is felbukkan. A cél érdekében bárkivel szövetkező Barbossa (Geoffrey Rush) ezúttal minden eddiginél fajsúlyosabb szerepet kapott, nem úgy, mint Elisabeth Swann (Keira Knightley), aki éppen csak benéz, de legalább látjuk őt 10 év kihagyás után. 
Az egész film tulajdonképpen egy őrült és látványos rohanás, melynek során különös szövetségek köttetnek és még különösebb rokoni szálakra derül fény. A CGI orgia ezúttal is megvan (profi munka), de a sztori sallangmentes, abszolút érthető és bár kisebb-nagyobb kitérőkkel, de csak eljut A-ból B-be (a korábbi részek esetében ez nem bizonyítható egyértelműen). A régi szereplőket mindig öröm látni, Depphttps://hetediksor.hu/2015/11/11/fekete-mise/ látszólag újragondolta Sparrowt és már nem nyomja fullba a kretént, kicsit visszavett, hogy ne váljon végérvényesen önmaga paródiájává (nem, szerintem még nem késő ehhez).
A Kon Tiki (CGI-ban ugyancsak erős, Thor Heyerdahl történetét feldolgozó, nálunk érdemtelenül csak itt-ott bemutatott, Oscar-jelölt film) és a Las Bandidas norvég rendezőpárosa a leginkább élvezhető első részhez nyúlt vissza, itt nem csak a különböző visszautalásokra gondolok, hanem a hangulatra és a látványra is. Hans Zimmer és Klaus Badelt (egy cég) helyébe Geoff Zanelli lépett, aki nagyjából ugyanazt csinálta, mint Michael Giacchino a Jurassic World zenéjével, minden hangjegy ismerős, de mégsem ugyanaz.
Mint írtam, élvezhetőség szempontjából az ötödik rész nálam az elsőt követi (és bár kapunk egy gyorstalpalót, érdemes felidézni, hogy ki milyen jogon került bele a történetbe). A Karib-tenger kalózai eléggé megosztó, szélsőséges érzelmeket vált ki a nézőkből, olyat nemigen hallottam még, hogy ELMEGY. Nem szégyellem bevallani, én szeretem, amire kitalálták, arra tökéletesen megfelel. Igen, én is úgy éreztem, hogy kezd kifulladni, nem ártott a hosszabb pihenő. Annak mindenképpen örülök, hogy sok dolognak újra nekifutottak, valahogy átgondoltabb (amennyire a műfaj megkívánja, kéretik nem megkövezni engem) lett az egész. A Disney nagyon optimista, a stáblista végét érdemes megvárni, a pluszjelenet egy lehetséges folytatás előfutára. Sparrow bácsikájának szerepében Sir Paul McCartney is tiszteletét teszi.
