Sosem voltál itt – kritika


Sosem voltál itt (You Were Never Really Here), rendező: Lynne Ramsay, szereplők: Joaquin Phoenix, Ekaterina Samsonov, angol-francia-amerikai filndráma, 90 perc, 2017. (16)

Gyilkos gondolatok

Joaquin Phoenix szakállasan és a mozivásznat majdnem teljesen betöltő háttal indul munkába. Egyetlen eszköze egy kalapács, de nem ácsként dolgozik, embereket nevel jó modorra.

Ha ez emberre sem a sereg, sem a hárombetűs szolgálatok nem tartanak már igényt, akkor vagy elmegy biztonsági őrnek valamelyik plázába, vagy tovább csinálja azt, amihez ért, felkutat és megöl másokat. Ki díjazás ellenében, ki önszorgalomból. Joe (Joaquin Phoenix) pénzért teljesít különféle megbízásokat, a kifizetés feltétele általában valakinek a halála. A választásokhoz közeledve egy nap egy szenátor bízza meg, hogy keresse meg és hozza vissza lányát, Ninát (Ekaterina Samsonov) az emberrablók fogságából. Úgy tűnik, Joe ezúttal is sikerrel jár, ám tőrbe csalják. Ettől kezdve egyetlen cél vezérli, leszámolni mindenkivel, aki ezt tette vele.

Szóval nem kaptam meg a Logan főszerepét így itt kötöttem ki

Bár az erőszak nincs is mindig nyíltan jelen (tény, amikor igen, akkor nagyon), van, hogy Joe bemegy valahova, aztán már csak a dulakodás hangját halljuk és azt, ahogy az életlen testek tompa puffanással a padlóra esnek. A biztonsági kamerák fekete-fehér felvételein sem piroslik a vér, de valahogy mégis pontosan tudjuk és érezzük, hogy mi történik. A szakállas, kigyúrt, szomorú szemű, hallgatag Phoenix és egy kalapács bőven elég ahhoz, hogy borzongjunk egy jót a terem sötétjében. Jonny Greenwood, a Radiohead gitárosa széttöredezett zenei szilánkokat ad nekünk, melyek akkor állnak össze egy nagyon dinamikus, lüktető egésszé, amikor Joe ölni indul. A zenei aláfestés így tökéletesen idomul a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő elméhez, a hallucinációkhoz, rémálmokhoz és a feladathoz.

Én is ceruzával akartam ölni, de azt John Wick már stoppolta, így maradt a kalapács

A cselekmény kapcsán rengeteg film eszünkbe juthat, melynek főhőse hasonló múlttal bír, de Joe valahogy mindenki másnál magának valóbb. Egyedül Nina (a Ninát alakító 15 éves, orosz származású modellnek ez az első komolyabb szerepe, de megmentőjének szenvtelenségére profi módon reagál) felé mutat némi – minimális – rokonszenvet, de Jonathan Ames könyvének filmes feldolgozása még az írott változatnál is egyszerűbben teszi helyre a dolgokat. Joe sosem volt itt, valahol egészen máshol jár, régen elvesztettük őt, de mégis érez, gondol és számolni kell vele.

Szikár mozi ez, a képi és zenei világnak, valamint a színészi játéknak köszönhetően mégis jobban illik rá a művész jelző, mint sok művészfilmre. Egy idő után már csak fél füllel koncentrálunk a nevekre, nem is tudjuk, ki kinek a kije, de igazából lényegtelen, rosszat tett, meg kell halnia. Nincs annyira kibontva, kidolgozva, mint a hasonló alkotások, de valahogy mégis bevonz és magával sodor. Egy biztos, ha egyszer Joaquin Phoenix bejelenti, hogy végleg visszavonul a színészettől, akkor ez egy sokkal szomorúbb és szegényebb világ lesz.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Az új Magnum sorozat előzetese láttán Tom Selleck biztosan a bajszát tépi
Következő cikk Chris Pratt kedvenc Raptorját nem engedik fel a repülőre