Éles tárgyak (Sharp Objects) 1. évad – kritika


Éles Tárgyak (Sharp Objects), író: Gillian Flynn, rendező: Jean-Marc Vallée, szereplők: Amy Adams, Patricia Clarkson, Eliza Scanlen, amerikai drámasorozat, 60 perc, 1 évad, 2018.

A csodálatos Amy Adams egy alkoholista antihőst alakít az HBO legújabb sorozatában, amit a Hatalmas kis hazugságok rendezője vitt képernyőre. A történethez a Holtodiglan szerzőjének egy másik könyvét adaptálták. Az Éles tárgyak karakterei mély sebeket ejtenek a titokzatos kisváros szereplőin, megbolygatják mindenki múltját és mielőtt igazi krimire váltanánk, előtte nagyon mesteri atmoszférát teremtenek.

A sorozat a kezdetektől fogva erősen hordozza magán a rendező kézjegyeit. Jean-Marc Vallée, akinek a Hatalmas kis hazugságokat és a Mielőtt meghaltamot köszönhetjük, most is hasonló drámai stíluseszközökkel dolgozik. Sokan hasonlították az Éles tárgyakat a True detective első évadához és bár itt is egyfajta nyomozás van a középpontban, a sorozat első hat részében ez a történet lassan csordogál és sokkal nagyobb hangsúlyt kap az, hogy a néző is megérkezzen abba a kisvárosba, amiben a szereplők léteznek, ezzel érezze azt a menekülőútmentes nyomasztást, amit ez a helyszín kínál. Az utolsó két részre aztán már átveszi a szerepet a krimi és csavarokkal kikövezett izgalmas megoldásokat kapunk.

Amy Adams egy igazi női antihőst szállít a szerepében, aki visszatér szülővárosába, mert cikket kell írnia a városkában eltűnt lányokról. Itt újra találkozik anyjával, megismerkedik féltestvér tinédzser húgával és folyamatosan beleüti az orrát a nyomozók munkájába, hogy minden információt megszerezzen, amire szüksége van. Persze elkezdenek felszakadni a múlt sebei, amik részről részre egyre nyomasztóbbá válnak. Amy Adams karaktere már az első képkockától kezdve betegesen titokzatos, hiszen egy olyan nőt játszik, aki folyamatosan iszik, a kocsmában érzi csak magát igazán otthon és a reggelt egy felessel indítja, a napot pedig egy sörrel zárja. Az alkoholizmus mondjuk amúgy is nagy úr ebben a környezetben, alig van olyan jelenet, amiben ne piálna valamelyik szereplő, mintha senki nem tudná elviselni ezt a várost és annak történeteit. A főszereplőnek pláne nehéz dolga van,  hiszen liberális fiatal értelmiségiként szembesülnie kell az itt ragadt, szűk látókörű, vidéki korosztályával, akik számára például a feminizmus az ördögtől való találmány. Ezek a kis eszmefuttatások azonban még semmik ahhoz képest, amik valódi szenvedést váltanak ki. Minden iszonyatosan nyomasztó, mindenki borzasztóan beteges, már a környezet a maga idilli látványával és nyugodt külsejével is olyan, mintha csendben mérgezné a benne élőket. Senki nem az, aminek mutatja magát, mindenkinek mocskos egy kicsit a keze valamilyen bűntől vagy olyan hátsó szándékai vannak, amik a legtisztább érzéseket is bekoszolják. Például Amy Adams mostohaapja, ami egy alig kifejtett motívum a sorozatban, de közelről megnézve a legbetegesebb szerelem vagy inkább vonzalom, amivel az utóbbi időkben dolgunk volt.

Az Éles tárgyak nagy erőssége a zenéje és az iszonyatosan precíz ritmusa, ami nagyon lágy jelenetekben hullámzik, de azok mégis olyan súlyosak, mint az ólom. A vágás egy pillanatra mindig összezavar, de nem lesz öncélú mégsem, mert a következő jelenetben máris tisztázza magát a történet és egyből tudjuk milyen szituációval van dolgunk. Az egész vonalvezetése inkább csak velünk is éreztetni akarja a folyamatosan kicsit részeg főszereplő lélekállapotát, aki okos nő lévén tisztában van azzal, hogy mi történik és merre halad, de mégis valami levakarhatatlan homály ül végig a város mozdulatain. Amy tulajdonképpen újraéli a múltját, ami olyan, mintha tüzes vasat tartana a kezében, amit nem dobhat el és ezt a fájdalmat mindenféle ösztönös önpusztítással akarja orvosolni. Mindig egy újabb szelet megoldást kapunk és egyszerre halad előre a történet a jelenben is és a múltban is. Újabb érzések és titkot bukkannak a felszínre egy olyan helyen, ahol az idő mintha megállt volna vagy folyamatosan ismételné önmagát.

Az önmagukat feloldozó bűnősök karakterei való igaz, néhol klisések, ugyanúgy mint a történet, ami valóban meglep a végére, de néha nagyon klasszikus sablonokkal dolgozik. Talán csak a filmes megoldásoknak köszönhetik és az HBO-s minőségnek, hogy a sorozat önmagában mégis megállja a helyét és olyan atmoszféra-alkotással dolgozik, aminek a stílusa képes lelket adni a sorozatnak. Akik azonban a szereplőket életre keltik, hibátlanok. Amy Adams nem is vállalna több évadot, annyira megviselte lelkileg ez a karakter. Az édesanyja szerepében Patricia Clarkson csodálatosan morbid és a féltestvérét alakító Eliza Scanlen  innentől kezdve biztosan felkapott lesz, annyira jól hozza az önző és idegesítő kamaszlányt, akire nem lehet nem figyelni.

Érzelmileg odacsapott az Éles tárgyak, Amy Adams ránk is karcolt pár maradandó sebet és tény, hogy krimiben nem ez a legerősebb sorozat, de talán nem is álltatta azzal a nézőit, hogy erre készülne. Stílus és történet így is ügyesen kapaszkodik egymásba, erős sorozat lett az idényből, a folytatás csak erőltetett menet lenne és hogy lássuk mennyi aprólékos munka volt a sorozatban, érdemes végigböngészni ezt az oldalt (tele van rejtett motívumokkal és meglepetésekkel, amiket a nézők nagy része valószínűleg észre sem vett, de ez is bizonyítja, hogy mennyire komolyan vették a készítők a hangulatépítést és a részletekre is bőven fordítottak időt, hogy még újranézésekor is találjunk plusz tartalmat a sorozatban).

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Steve Guttenberg szerint jön a Rendőrakadémia 8.
Következő cikk Paul Greengrass is filmet csinált a norvégiai tömegmészárlásról