Sicario 2: A zsoldos – Kritika


Sicario 2: A zsoldos (Sicario: Day of the Soldado), rendező: Stefano Sollima, író: Taylor Sheridan, szereplők: Benicio Del Toro, Josh Brolin, Isabela Moner, amerikai akcióthriller, 122 perc, 2018. (16) 

A Sicario második részéről üvölt, hogy nem Denis Villeneuve rendezte, mert az az atmoszféra, ami menővé emelte az elsőt, itt már csak olyan érzést hagy maga után, mintha maradékot ennénk egy nagyon drága étteremben.

Mielőtt felboncoljuk a Sicario 2-t és megállapítjuk a halál okát hozzá kell tenni, hogy abszolút nem nézhetetlen, vannak olyan csavarok amiket ügyesen kipörgettek, de a legsikeresebb pillanatai egyértelműen azok, ahol sikerül korrekten másolnia az első részt, de ebből kevés van. Lehet, hogy a sztori már alig van meg az első részből, de mindenki emlékszik Robert Deakins operatőri munkájára, amiben úgy folyatta rá a kiégett vidék lemenő napsugarát a vászonra, hogy az felért egy festménnyel, miközben a karaktereinek motivációja és fájdalma reális volt, a cselekedeteiknek volt érthető oka és a zenéjére mindenki megadta magát. A történetért most is Taylor Sheridan volt a felelős, pont mint az első részben, ráadásul közben tavaly megkaptuk tőle a Wind Rivert, amit a kritikusok és a közönség is szeretett. A Sicario 2: A Zsoldos viszont olyan buktatókat, néhol lusta megoldásokat és motiválatlan karakterrajzokat tartalmaz, hogy nem értjük mi történhetett. A mesélés teljesen lineáris, nincsenek benne olyan titkot, amiknek felszínre bukkanását lélegzetvisszafojtva várnánk és bár akad meglepetés, egy-egy jó ötlet, alapvetően túl szájbarágós és könnyed.

A mexikói határ akkora filmes eszköz és legalább akkora misztikummal bír, mint egy Bermuda-háromszög. Bármilyen filmet nézünk, ez az a helyszín, ahol tudjuk, hogy vissza kell tartani a levegőt és kicsit megfeszülni a székben, mert itt mindig történik valami. Most épp a drogkartellek vannak főszerepben, akik már terroristákat is csempésznek át a határon, amitől meglehetősen ideges hangulatba kerül az amerikai kormány, ezért megbízzák a legjobb emberüket (Josh Brolin) egy olyan titkos küldetéssel, amiben teljesen szabad kezet kap. A nincsenek szabályok küldetés másik játékosa Benicio Del Toro lesz, akivel együtt egy olyan tervet valósítanak meg, amiben ezeket a mexikói klánokat egymásnak ugrasztják. A cél az, hogy akkor csapjanak le az ellenségre, amikor azt már térdre kényszerítették a legbrutálisabb módszerekkel.

Nem meglepő módon ez nem lesz ilyen egyszerű, ropognak a puskák, csattannak a pofonok, oldalba rúg mindenkit az élet, aki a környéken van és csak imádkozhatnak a szereplők, hogy megússzák élve az eseményeket. Azonban a kegyetlenség sem tör utat egyértelműen magának, hiányoznak az emberi drámák, mármint azok, amiket igazán elhiszünk, amik tényleg megtörik az embert. Itt a főszereplőknek olyan keményeknek kellene lenniük, akiknek acél-elveit és modorát egy atomtámadás sem karcolhatná meg, ennek ellenére önmagukban állítanak fel olyan falakat, amikhez elvileg alapanyaguk sem kéne, hogy legyen.

A tempó amúgy lassú, de az a fajta melankólia van benne, amibe könnyű beleszokni és kedvelni. A film második felére a látvány is összekapja magát és a koszos mexikói táj szélét nyaldosó naplemente is gyönyörűnek hat és a színek dobnak valami olyat a szemnek, amit ritkán látni.

Nem titok, hogy a Sicariot eleve három részesre tervezték és azért a másodikban is van annyi kraft, hogy befizessünk a harmadikra, de reméljük, azt a torokszaggató mocskos drámát sikerül visszahozni és bátrabban gyurmázni egy ilyen kemény témából, ahol majd megint akkora hangsúlyt kap a fényképezés, mint az elsőben és nem csak a drága katonai járműveket csodálhatjuk ügyesen fényképezve.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Solo forgatókönyvírója írja az Indiana Jones 5. részét
Következő cikk 2019-ben jöhet a Baby Driver folytatása