Múltidéző: Volt egyszer egy Aljas nyolcas: üresjárat vagy mérföldkő?


Nemrég 2019-be léptünk, ami a Tarantino rajongóknak egyértelműen azt jelenti, hogy várakozásuk véghajrája megkezdődött: nyáron érkezik a Volt egyszer egy Hollywood, amihez már az első hivatalos képeket is közzétették. Az új film Sharon Tate kíméletlen meggyilkolását tűzi vászonra, tehát csakugyan kulcsszerepe lesz itt is a szektabűnöknek, mint pl. a 2018-as Húzós éjszaka az El Royale-ban című mozi esetén – amit, bár nem QT rendezett, első, de még második pillantásra is úgy tűnik, nagy hatással volt a film alkotóira, mondhatni epigondarab lett belőle. A várakozás egyre nagyobb a ’Hollywooddal kapcsolatban, de épkézláb információink nincsenek elégséges számban, így jó kör lehet az is, ha egy rövidebb vitaindító erejéig felpezsdítjük a rendező legutóbbi filmjét, az összességében vegyes fogadtatású és – főként a rajongók által – kevésbé helyén kezelt Aljas nyolcast.

Újat nem mutat, nem is elég feszült, indokolatlanul hosszú, olyan, mint egy gyűjteményes doboz, amibe a rendező saját közhelyeit pakolta – nagyjából ilyen és ehhez hasonló elmarasztalásokkal találkozhatunk kritikákban és rajongói zónákban is. Na, de gondoljuk csak át ezeket egy perc erejéig. Valóban negatív kritikák lennének, nem inkább egy olyan film jellemzői, amiknek egy életművön belül az a szerep jutott, hogy lezárjon és összegezzen egy bizonyos korszakot?

Jól tudjuk, hogy Tarantino egy következetes rendezői ciklusban gondolkodik, és ha elvárásainkat ehhez igazítjuk az Aljas nyolcassal kapcsolatban, kikristályosodik, hogy a ciklus egy olyan elemét kaptuk, ami összegző jellegű az eddigi életműben. A film „áttekinti” QT stílusjegyeit, rendezői hitvallását, technikai rutinjait, narratív sémáit, tükröt tart most az egyszer önmaga elé, és nem csak a hollywoodi toposzok felé; ez a tükör pedig ellátja a kellő önreflexió feladatát, mert bár helyenként annyira túlzó a brutalitása, hogy már-már vígjátékba hajlik át, épp ezzel kritizálja mintegy önmagát is a rendező.

Az kétségtelen, hogy a következő alkotás irányai még nagyban befolyásolni fogják az Aljas nyolcas megítélését, talán felül is írja ez majd a jelenlegi vélekedéseket, de az fix, hogy a jövőbeli Tarantino-befogadás számára a 2015-ös film történetileg centrális szereppel bírhat majd, mert voltaképpen mind a téma, mind a műfaji kavalkád, mind a formanyelvi tényezők és mind a stíluselemek szempontjából egy antológiával állunk szemben.

Tarantino az Aljas nyolcasban végre nem csak Hollywood kultuszát lökte egy görbetükör elé, hanem eddigi életművét, ars poeticáját is. Szembesítő darab, ami jelzi, hogy a függetlenfilmes gépezetnek is ugyanúgy megvannak a maga kliséi, mint a mindig célkeresztbe állított hollywoodi struktúrának – így némi túlértelmezéssel, burkoltan, de érthetjük „függetlenfilmes vallomásként” is a koncepciót.

Tény, hogy előző filmje nehezen találja meg ideális nézőjét, mert valakinek túl hosszú a játékidő, valakinek túl sűrű az a műfaji egyveleg, amit mozgat – kamaradrámába kódolt western, komédia, társadalomkritika, politikai kommentár, csipetnyi krimi, történelmi kontextus. De, hogy a címben feldobott saját kérdésemre választ adjak, mérföldkőnek tartom az életműben, aminek legjobb élvezeti és értelmi funkciója is az, hogy most először nem csak önironikus darabot kaptunk, hanem önreflexívet is.

És Ti hogy emlékeztek vissza a filmre? Szerintetek miben rejlik a jelentősége, ha van?

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Februárban újra Corvin Moziéjszaka, mutatjuk a teljes programot
Következő cikk Töki A Nagy Lebowskiból azért tért vissza, hogy Carrie Bradshaw-val sörözzön