A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things), rendező: Charlie Kaufman, szereplők: Jessie Buckley, Jesse Plemons, Toni Collette, David Thewlis, amerikai dráma, 134 perc, 2020. (16)
Hóban, rosszban
Kilépni egy kapcsolatból közel sem olyan egyszerű dolog. Rengeteg érzés és gondolat kavarog ilyenkor az emberben, ami egészen különlegesen tud megmutatkozni a filmvásznon. Charlie Kaufman ennek ábrázolásához továbbra is nagyon ért, ezt a filmet vagy nagyon fogod szeretni vagy nagyon utálod, nem nagyon van köztes állapot.
Jake (Jesse Plemons – Az ír, Fekete mise) és barátnője (Jessie Buckley – Judy, Csernobil) csak néhány hete járnak, de a lány máris elbizonytalanodott. Ennek ellenére mégis belemegy abba, hogy a fiú bemutassa a szüleinek. Az ilyen helyzetekből általában vígjátékok születnek, ahol előkerül a családi fotóalbum – benne a fürdetés közbeni és óvodai farsangos képekkel – és a delikvens egy idő után gondolkodás nélkül bárhol máshol szívesebben lennem bármilyen más helyzetet elfogadna. Már pedig annak, aki hosszútára tervez és fontos számára a szülők véleménye, ez igenis meghatározó esemény, meghatározó élmény. Rengeteg dolog kiderülhet mind a szülőkről, mind pedig róla, ami a másik számára furcsa vagy szélsőséges esetben visszataszító, elfogadhatatlan. Ebből a frusztrációból, szorongásból táplálkozik a cselekmény, amikoris a végére felfalja az összes résztvevőt.
Az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) forgatókönyvével Oscart elnyerő és többszörös jelölt Charlie Kaufman olyan történeteket adott a világnak – az említetten túl -, mint az Adaptáció (2002), A John Malkovich menet (1999), Az egy veszedelmes elme vallomásai (2002) vagy az Anomalisa (2015). Rendezőként ez a negyedik filmje, ugyanakkor az első alkalom, hogy valaki másnak az ötletét dolgozza fel. A befejezésen gondolkozom a kanadai Iain Reid 2016-os regényén alapul, ami magyar fordításban Azon agyalok, hogy ennek véget vetek címmel jelent meg 2019-ben. Kaufman nem egy az egyben vette át a könyv cselekményét, hanem a hangulatát és mondanivalóját megőrizve, a maga egyedi stílusában ültette át azt filmre.
A találkozás a szülőkkel (Toni Collette és David Thewlis zseniálisak) valóban felemásra sikerül, mert bár kölcsönös a szimpátia, valahogy mégsem klappol minden. A humor általában jó orvosság az idegesség és a feszengés kezelésére, de vannak helyzetek, amikor a másik félben csak még jobban felerősíti a kételyt, a negatív érzéseket, gondolatokat. Egy pillanatra se felejtsük el a lány még mindig a befejezésen gondolkozik. És hogy tényleg senki ne érezze biztonságban magát, Jake és szülei rendre eltűnnek, majd a legváratlanabb pillanatokban és helyeken bukkannak elő, utóbbiak ráadásul mindig más életkorban. A szakadó hó, a semmi közepén álló farm, a ház a sok szobával és a többiek mintha mi sem történt volna viselkedése meg is teszik a hatásukat, a lánynak másnap dolga van, eddig sem akart sokáig maradni, most meg már nagyon menne. Autóba ülnek és elindulnak Jake-kel, hogy az egész még frusztrálóbb legyen.
Az autózás alatt (egy 17 perc 15 másodperces és egy 22 perc 37 másodperces jelenetet kapunk) kettejük között, illetve olykor csak a lány fejében minden olyan dolog átbeszélésre kerül, ami talán közelebb vezethet saját magunk és a másik megismeréséhez, a kapcsolat jövője esélyeinek latolgatásához. Történik mindez sokszor látszólag oda nem vágó témákon keresztül, de hát miért is ne hozhatna két embert közelebb egymáshoz az, ha hasonlóan gondolkodnak egy alkotásról, egy személyről vagy egy eseményről? Érző és gondolkodó lényként minden ember egyéniség, többé-kevésbé különbözik a másiktól. A szerelem önmagában is egy soktényezős dolog, szerepét, fontosságát mindenki másként értékeli a kapcsolaton belül, vannak, akik szerint elengedhetetlen feltétele annak és vannak, akik szerint nem, miközben valószínűleg abban mindenki egyet ért, hogy ez az egész folyamatos mozgásban, változásban van.
Kaufman olyan neveket, arcokat, személyeket és jeleneteket vág be, melyek a látottakat képlékennyé, álomszerűvé és időtlenné teszik, egyúttal ráerősítenek a szorongásra, bizonytalanságra és művészi szintre emelik a frusztrációt, minden vágyat, álmot és félelmet, amit az ember egy kapcsolatot illetően érez és gondol. A központi helyet elfoglaló hóesés jótékonyan elfed mindent, ugyanakkor számtalan veszélyt is hordoz magában, évről-évre visszatér, ám nem egyforma intenzitással, egyszerre jelentve ezzel az állandóságot és a változást.
A befejezésen gondolkozom egy filozofikus road movie némi borzongással, misztikummal és családlátogatással, zavarba ejtő, frusztráló, olykor kifejezetten kényelmetlen, de vitathatatlanul különleges élményt nyújt mindazoknak, akiknek nincs ellenvetése, ha valaki popcorn majszolgatás és kólaszürcsölgetés közben egy apró tűvel szurkálja őket.
