Enola Holmes – kritika


Enola Holmes, rendező: Harry Bradbeer, szereplők: Millie Bobby Brown, Henry Cavill, Sam Claflin, amerikai-angol családi bűnügyi kalandfilm, 123 perc, 2020. (13)

SHErlock

Azt, hogy Sherlock Holmes-nak volt egy húga, ne nagyon keressük az eredeti írásokban, mert erről bizony nem esik bennük szó. Állítólag Sir Arthur Conan Doyle örökösei nem örültek túlságosan ennek a történetnek, hozzájuk szeretnénk most mi is csatlakozni.

Talán feltűnt, ritkán megyek 6/10 alá, emiatt mindig megkapom, hogy túl elnéző és engedékeny vagyok, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy általában igyekszem egy film erényeit kidomborítani. Teszem ezt úgy, hogy elfogadva a tényt, nem jöhet be mindenkinek minden, a célközönséget próbálom megszólítani (már ha az alkotók partnerek ebben és sikerül kitalálnom, kik is azok). Nem hiszek az összeesküvés elméletekben és a különböző propagandákban, elfogadok mindenkit olyannak, amilyen és ezzel együtt elfogadok bizonyos trendeket, irányzatokat is, melyek igyekeznek megszüntetni az emberek közötti különbségeket. És akkor jön ez a film, amelyik így kicseszik velem.Enola Holmes (Millie Bobby BrownStranger Things, Godzilla II – A szörnyek királya) édesanyjával (Helena Bonham Carter) él egy vidéki birtokon, ahol a mosás, főzés, takarítás és szülés helyett olyan haszontalan dolgokkal foglalkoznak, mint az olvasás, a fegyverforgatás, a kémia vagy a közelharc. Enola a híres Sherlock (Henry Cavill – Az acélember, Az igazság ligája, Vaják) húga, így talán nem annyira meglepő, hogy az éles eszű lány nyomozónak sem utolsó. Amikor szabad szellemű anyja egy szép napon váratlanul eltűnik, a magára maradt lány a keresésére indulna, ám idősebb bátyja Mycroft (Sam Claflin – Mielőtt megismertelek, Az éhezők viadala filmek) úgy véli, mivel nem az a kimondott feleséganyag, ideje leányneveldébe vonulnia.Nem kell sokat várnunk, hogy megszökjön onnan és az anyja által hátrahagyott nyomok alapján London felé vegye az irányt, ahol akár rengeteg kalandban is lehetne része a két óra alatt, de nem lesz. Útközben megismerkedik a szökésben lévő ifjú lorddal, Tewkesburyvel (Louis Partridge – Paddington 2), aki a jómódú, tanult anarchisták táborát igyekszik gyarapítani. Persze hazudnék, ha azt állítanám, Londonban nem történik semmi, hiszen kiderül, hogy a világváltozóban van és már csak száz évet kell várni arra, hogy az egyik legnagyobb telekommunikációs szolgáltató megvonja támogatását Ákostól, annak női princípiumos megjegyzése miatt.
A kétszeres Primetime Emmy-díjas Harry Bradbeer (Fleabag, Megszállottak viadala) fejére senki nem olvashatja, hogy nem ért a női történetekhez, de a semmiből még ő sem tud építkezni. Pedig a BAFTA-gyűjtő Jack Thorne (Az Úr sötét anyagai, Léghajósok, Az igazi csoda) a szórakoztatás területén nagy rutinnal bír és akkor sem jön zavarba, ha az egész családról van szó. Egy ponton valahogy mégis kisiklott a dolog és egyre inkább úgy érzem, hogy már az elején.Millie hozzánk, nézőkhöz beszél és mi nem tudjuk, miért teszi mindezt, mint ahogy az animációktól sem lesz viccesebb, eredetibb a film. A kiherélt Sherlock céltalanul kóvályogja végig az egészet, gyermekkorom egyik kedvenc (a Tarzan mellet) olvasmányának karakterére rá sem lehet ismerni, hozzá képest még a legutóbbi feldolgozások szereplőinek (Cumberbatch, Downey Jr. és Miller) alakításai is nosztalgiával töltenek el.
Az Enola Holmes nem igazán csajos mozi, ha nagyon muszáj lenne, csak amiatt nevezném így, hogy aki – kortól és nemtől függetlenül – szerelmes Cavillbe, az valószínűleg meg fogja találni a számításait. Az egész elgondolás gyakorlatilag önellentmondásba kerül saját magával, amikor úgy akar független, a férfiakkal egyenrangú vagy még inkább eszesebb és ügyesebb nőket bemutatni, hogy ehhez egy férfi karakter hírnevét, ismertségét használja fel. A cselekmény csak asszisztál ehhez, Enola az esetek döntő többségében akkor tud csak eredményeket elérni, ajtókat megnyitni (olykor szó szerint) amikor közli, hogy ő tulajdonképpen Sherlock húga.

A film összességében nem több, mint Millie Bobby Brown Instájának kosztümös megfilmesítése. Minden megtekintésnél felsír a világban valahol egy Ian Fleming, miközben ott lebeg a feje fölött a női Bond kísértete. Családi film, amit családilag néztünk meg, hogy aztán egyikünk se tudjon vele mit kezdeni. A szinkron adja meg a kegyelemdöfést, ami egyáltalán nem követi a szereplők szájmozgását, igazából semmit és senkit nem követ.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A befejezésen gondolkozom - kritika
Következő cikk 10 érdekesség David Lynch 1984-es Dűnéjéről