Vidéki ballada az amerikai álomról – kritika


Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy), rendező: Ron Howard, forgatókönyv: Vanessa Taylor), szereplők: Amy Adams, Glenn Close, Haley Bennett, Freida Pinto, amerikai filmdráma, 116 perc, 2020

Ezt az amerikai álmot nem éltük annyira

A kétszeres Oscar-díjas Ron Howard legújabb rendezése, a Vidéki ballada az amerikai álomról jóval kevesebb annál, mint ami szeretne lenni.

Ron Howard korábban jó érzékkel nyúlt hozzá igaz történetekhez (például az Egy csodálatos elme, a Hajsza a győzelemért, az Apollo 13 vagy a Frost/Nixon esetében), és most úgy döntött, elvállalja a 2016-ban kiadott, J.D. Vance által írt Vidéki ballada az amerikai álomról című bestseller filmre adaptálását. A könyv egy nyarait Kentuckyban töltő, de amúgy ohiói fiú „sikertörténete”, amely azt meséli el, hogyan verekedte el magát J.D. a munkásosztályból származó családjából egészen a Yale egyetem jogi diplomájáig. Talán nem árulunk el nagy titkot, ha leírjuk, a film is erről szól.Az Appalache-hegységről érdemes annyit tudni, hogy az USA egyik legszegényebb vidékének számít, a „hillbilly”-bélyeget is az ott lakó, szegény fehérekre aggatták rá még réges-régen, és innen származik J.D. is. Természetesen annyira a forgatókönyvírók sem akartak elveszni a monotonitásban, hogy az előbb leírtakat elmesélik az elejétől a végig, az éppen a Yale padjait koptató J.D.vel ismerkedünk meg (Gabriel Basso), akinek haza kell utaznia, ugyanis édesanyja, Bev (Amy Adams) túladagolta magát heroinnal, és kórházba került.
Már ez is elég okot adhatna a drámára, de ott van még a fiú szeme előtt lebegő állásinterjús határidő, ami miatt a családi ügyeket is relatíve hamar kell elrendeznie. És persze mindeközben van ideje visszaemlékezni gyerekkorára – és így ugrálunk végig az idősíkok között. Ezzel nagyjából nem is lenne baj, de néha nem teljesen egyértelmű, hogy az a bizonyos, múltbéli esemény mikor is történt (nem is az évszám, hanem egy másik eseményhez történő viszonyítás a kérdéses), néha pedig nem is feltétlenül indokolt, hogy flashback váltsa fel a jelenlegi cselekményt.Persze a visszapillantások többnyire jól működnek, azok nélkül nem ismernénk meg a film legkarakánabb karakterét, Mamót (Genn Close), J.D. nagymamáját, aki gyakorlatilag a teljes játékideje alatt cigizik, a legkevésbé sem PC, és tulajdonképpen egy családját óvó nagyiból egészen az unokája mentorává növi ki magát. Neki rengeteg vitája van lányával, Bevvel, de J.D.-t is ő rázza gatyába és az ő útmutatásait követve indul el a fiú a lejtőn felfelé. Itt el is érkeztünk a mű gyenge pontjaihoz.
Hagyján, hogy a film az ábrázolni kívánt mélyszegénységet – az elképesztő mennyiségű vizuális rásegítés ellenére is – csak felületesen tudja bemutatni, magával a társadalmi problémával nem is foglalkozik, és azzal, hogy a J.D. tulajdonképpen Mamó (vagy Mawmaw, kinek, hogy egyszerűbb) pár pörölése után elmosogat, megvilágosodik, és rájön, hogy szorgalommal oda juthat, ahová csak akar, végső soron – akarata ellenére – el is bagatellizálja azt. Ez lehetne akár szándékos is, de ha ismerjük a háttérsztorit – a 2016-os elnökválasztás után az USA-ban politikai okokból kapta fel a sztorit mindkét oldal – nem nehéz belátni, hogy a díszlet jóval hangsúlyosabb, mint maga a sztori. Ezen még Hans Zimmer zenéje sem segít.Ettől persze még lehetne jó is a szűk két óra, de az üzenetet – miszerint a család mindennél fontosabb, illetve az előbb említett, szorgalommal el lehet érni az amerikai álmot és tulajdonképpen bármit –  túl szájbarágós és közhelyes párbeszédek során kapjuk meg, és igazán csak az utóbbival lehet védhetetlenül egyetérteni. Furcsa is lenne, ha a család fontosságát az J.D. testesítené meg, aki leginkább Bev elhelyezési problémáján szeretne csak túlesni, és az állásinterjúra sietve egyedül hagyja anyját egy motelben, ki fél perccel korábban még megpróbálta belőni magát. Ez még a zűrös gyerekkora ellenére sem annyira tetszetős.

Az egyetlen dolog, ami minimálisan megmenti a filmet, az a színészi játék, na, nem a semmilyen, alakításával szimpátia kiváltására gyakorlatilag alkalmatlan Basso, nem is a J.D. nővérét egyébként hiba nélkül lehozó Haley Bennett munkája, hanem Glenn Close és Amy Adams performansza. Előbbi kifejezetten üdítő a nagymama szerepében, szinte várjuk, mikor küld el valakit melegebb éghajlatra, míg utóbbi nem hoz rendkívülit, de hitelesen formál meg egy lecsúszott, férfiakat és egyben apajelölteket halmozó, gyógyszer-, majd drogfüggő anyukát. Mindkettejüknek borítékolható az Oscar-jelölés (valószínűleg egy nem ennyire filmszegény évben is így lenne), bár azzal nincsenek kisegítve, kettejüknek van összesen 13 nominálása. Talán majd most megtörik a jég, és ha így lesz, örülni fogunk neki, csak azt fogjuk sajnálni, hogy pont egy ilyen klisés, felületes, rossz értelemben vett tucat családi drámáért kapták.

Forrás: filmnow.hu

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Tarantino filmjei és az Omega zenéje még mindig csodálatos párosítás
Következő cikk Timothée Chalamet egy olyan koronavírus, aki senkit nem fertőzött meg