Sound of Metal, rendező: Darius Marder, szereplők: Riz Ahmed, Olivia Cooke, Paul, Raci, Mathieu Amalric, belga-amerikai filmdráma, 121 perc, 2019. (18)
A hallhatatlan kedves
Néha bármit megadnánk egy kis csendért, hogy aztán visszatérjünk a jól megszokott hangokhoz. Darius Marder rendezői debütálása a hallását elvesztő dobosról meglehetősen erősre sikerült, a 6 Oscar-jelölésből egyiket sem vonnánk kétségbe, sőt. Riz Ahmed újfent nem hagy minket cserben, szemeiben most is ott van a világ összes fájdalma.
Emlékszem, régen a BKV bérlet vagy jegy megvásárlásával biztosítva lettünk az utazás során bekövetkezett káreseményekre, az ezzel kapcsolatos tudnivalók az ablaküvegre voltak felragasztva. Itt többek között felsorolták azt is, hogy pl, a látás vagy az ízérzékelés elvesztése hány százalékos rokkantságnak felel meg; a rangsorolást sosem értettem. Esetemben a Covid egyik velejárója volt, hogy sokáig egyáltalán nem éreztem szagokat, ami azóta is csak részben tért vissza. Ha már a BKV-t említettem, a zsúfolt járműveken ezt egyáltalán nem bánom, de ha a piacon kell zöldséget, gyümölcsöt válogatnom vagy beteszek valamit a sütőbe, igenis hiányzik. Még szerencse, hogy nem vagyok sajtkészítő vagy pezsgőmester. 
A metál csendjét sok helyen megpróbálják zenés drámaként eladni, aki ebben bízik, csalódni fog, különösen akkor, ha a metál megszállottja, mert zenéből nagyon keveset kapunk. Bár a főhős, Rubin (Riz Ahmed) valóban dobos egy metál formációban, gyakorlatilag a második percben megsüketül és innentől kezdve tompán, de leginkább sehogy nem hallja a hangokat. (Ez a néhány jelenet elég azonban ahhoz, hogy elhiggyük, Riz Ahmed igazi dobos és nem hiába készült hónapokig a szerepre.) Barátnője, Lou (Olivia Cooke) elviszi egy közösségbe, ahol mindenki siket és ahol megtanítják neki, hogyan lehet ezzel együtt élni. Rubin szentül hisz benne, hogy visszanyerheti hallását, ám az orvosi beavatkozás nagyon drága.
A filmet angol felirattal, akadálymentesítve (CC) néztem meg és magam is meglepődtem, mennyi hangutánzó és hangfestő szó létezik, mint ahogy azon is, mennyi hang vesz minket körül egész nap. Az emberek, az állatok, a természeti jelenségek, a gépek, berendezések, használati tárgyak stb. mind hangot adnak ki, ezek segítenek eligazodni minket, megérteni másokat és megértetni magunkat másokkal. Ha ez nincs, a többi érzékszervünkre vagyunk utalva, az egymás közötti kommunikációra pedig más módot kell (ki)találnunk. Rubennek a dobolás a szenvedélye és egyben ez jelenti számára a megélhetést, ezért teljesen érthetőek azok a fázisok, melyeken keresztülmegy. A közösségben ugyan megtanulja megértetni magát a hozzá hasonlókkal, de mindig kifelé tekint, elvágyódik és titokban a netet bújja, hogy mit csinál éppen Lou.
A film egyszerre kegyetlen és gyönyörű. A fogyatékkal élőket vagy megbámuljuk, vagy elfordítjuk a fejünk és zavarba jövünk, amikor segítséget kérnek tőlünk. Senki nem készít fel minket arra, hogy itt élnek közöttünk, mint ahogy arra sem, hogy akár mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe. Természetesnek vesszük, hogy minden érzékszerveink megfelelően működik, éppen ezért nem vigyázunk rá, nem becsüljük meg. A hangokkal való operálás testközelbe hozza a hallásvesztést, az egyes jelentekben pontosan ugyanazt érzékeljük a világból, amit Ruben és ez olykor kifejezetten ijesztő…frusztráló.
Riz Ahmed egyik szerepében sem beszél sokat, itt is elsőssorban az arcával, a szemével játszik, mi pedig átérezzük a fájdalmát, a kálváriáját, vele együtt, tagadunk, lázadunk, fejlődünk, remélünk. A Sound of Metal, illetve a főszereplő eddigi díjai és a 6 Oscar-jelölés nem véletlen, egy végtelenül emberi moziról van szó, ami mentes a szélsőségektől, mégis mély érzelmeket és gondolatokat ébreszt a nézőben, a zárójelenet pedig az egyik legjobb, amit valaha produkáltak. 
