Fekete Özvegy (Black Widow), rendező: Cate Shortland, forgatókönyv: Eric Pearson, Jac Schaeffer és Ned Benson, szereplők: Scarlett Johansson, Florence Pugh, David Harbour, Rachel Weisz, Ray Winstone, O-T Fagbenle. Amerikai akcióthriller, kalandfilm, 133 perc, 2021. (16)
Kreativitás helyett iparos munka
A Vasember második felvonásában debütáló Fekete Özvegy hamar népszerűvé vált a rajongók körében, jóllehet eleinte inkább volt szexszimbólum, mintsem kiforrott karakter. Szerencsére a Bosszúállók: Ultron korára árnyalták a szuperkémet egy rövid múltfeltárással, ám szólófilmje még váratott magára. Csakhogy ezt, a pandémia okozta csúszás miatt mostanáig nem tudták bemutatni. A megkésett premiernek csak annyi volt a hátulütője, hogy a tragikus végkifejlet tudatában kiveszett minden feszültség a hősnő önálló kalandjából.
A Disney második női szuperhősmozija alighanem az utóbbi évek egyik leggyengébb dobása (Marvel-képregényes fronton), melynek változó minősége engem is meglepett. Csupán a főszereplő négyes tündöklése, a pörgős történetvezetés és a profin koreografált akciójelenetek rángatják ki a negyedik fázis nyitódarabját a középszerűség mocsarából, noha az írók a kellemetlen dialógusokon túl még fárasztó poénokkal is bombáztak bennünket – a rémes magyar szinkronról nem is beszélve. De legalább rendes búcsút vehettünk Natasha Romanoff-tól, ha már a Bosszúállók: Végjátékban (a Tony Stark ömlengés közepette) méltatlanul mellőzték.
A Kevin Feige vezényletével felfutó, majd világszerte eredményes Marvel-moziuniverzum eleinte beszippantott, hogy aztán az egy kaptafára készülő egészestések fokozatosan kiábrándítsanak. Amikor sokadik alkalommal nézzük, ahogy a legyőzhetetlen szuperalakok elpüfölik a rosszfiúkat, s megmentik a napot, önkéntelenül vágyunk valamiféle vérfrissítésre. E nézői igényekre valószínűleg a gyártók is felfigyeltek, mivel láthatóan kísérleteztek két biztonságijáték között. Legyen szó markáns stílusú rendezők kiválasztásáról, mint például James Gunn és Taika Waititi, vagy hangulatos atmoszférateremtésről (pl. Galaxis Őrzői filmek), illetve a Bosszúállók: Végtelen Háború merészebb húzásairól, amelyeket ugyan a következő epizód gyakorlatilag nullázott, de így is értékelendő az igyekezetük. Ilyen próbálkozás volt a Marvel kapitány is, amely az MCU első női szuperhőskalandja. A produktum megosztó fogadtatásban részesült, legnagyobb hibája viszont kétségtelenül az, hogy a címszereplő jelleme kidolgozatlan maradt, holott párosuk Nick Furyval nagyon jól működött. Ellenben a DC fémjelezte Wonder Woman pont azért vált elismertebbé, mert nem esett bele a fent említett forgatókönyvírói hibákba, így előnyt szerezve a vetélytárssal szemben.
Ezt a lemaradást egy (igényes) Fekete Özvegy sztorival be lehetett volna hozni, hisz mégiscsak ő (volt) az első női Bosszúálló a csapatban. Bár késve, de megérkezett és az izgalmas felütés végre választ adott a bérgyilkosnő drámáját megalapozó múltbéli kérdésekre. A fonalat közvetlenül az Amerika Kapitány: Polgárháború eseményei után vettük fel. Natasha (Scarlett Johansson) bujkálni kényszerül a sokoviai egyezmény megsértése miatt, ám a Vörös Szoba – ami szuperkémmé és meddővé tette a gyermekkorában szüleitől elrabolt lányt – újfent világuralmi terveket szövöget, valamint üldözőbe veszi Romanoff „kishúgát”, Yelena Belovát (Florence Pugh) – akit szintén kiképeztek –, mivel nála van a szérum, amivel fel tudná szabadítani társait a csoport befolyása alól. Csatlakozik még hozzájuk Vörös Őr (David Harbour) és Melina (Rachel Weisz), ezzel ismét összeverbuválódik az álcsalád, hogy együtt állítsák meg az orosz gyilkos alakulat agymosott katonáit.
Azt gondolná az ember, hogy ilyen alapszituációval nem lehet melléfogni, Cate Shortland rendezőnek azonban mégis sikerült, pedig az expozíció is ígéretes volt. A nyitóképsorokban kiderül az USA-ban élő famíliáról, hogy orosz beépített ügynökök, ami egy az Amerika Kapitány 2-re hajazó politikai thriller beütést kölcsönöz az egésznek. Miután széthullik a kirakatcsalád, kapunk egy remek montázst, melyben bepillantást nyerhetünk a Vörös Szoba kíméletlen módszereibe, illetve nosztalgiázhatunk a hidegháborús archívok és homevideók kavalkádját szemlélve. Mindezt a „Smells Like Teen Spirit” című legendás Nirvana szám feldolgozása teszi még hatásosabbá, emiatt fel sem tűnik az egyértelmű Foglalkozásuk: amerikai mímelés.
A szövegkönyv hiányosságai ugyan a legelejétől észrevehetők, szemet hunytam felettük, mondván innentől csak jobb lehet. Csalódnom kellett, mivel a mű nem törekszik eredetiségre, követi az átlag kém-és szuperhősfilmek narratíváját, s nem rest felhasználni azok kliséit sem. A cselekmény kiszámítható és lineáris, csak néhány flashbackkel tarkították időnként, de a történések lendületessége miatt ez nem zavaró. Az akciók koreográfiája pazar, a helyszínek pedig változatosak és még Budapestre is ellátogatunk egy autóshajsza erejéig, sőt, részben felfedik Natasha és Clint (Jeremy Renner) itteni bevetésének titkát is. Ám az autentikus üvegből sörözés és az ismerős utcák vagy aluljárók sem feledtetik velünk, hogy hazánk fővárosa csak lábjegyzet az összkép szempontjából. Bezzeg a finálé olyan sci-fi-be illő trükkorgia lett, hogy végleg elvesztett a film. Sajnos arculcsapásként ért a bevett praktikák fantáziátlan ismételgetése és a cukormázas befejezés. Azt viszont nem sejtettem, hogy még az ilyen bődületes pénzekből készülő megaprodukciók látványát sem képesek kifogástalanul megvalósítani. Ezúttal is azzal kellett szembesüljek, hogy az alkotás tele van gagyi CGI effektusokkal, amiket más, kisebb költségvetésű daraboknál sem vállalnék fel.
Arról nem is beszélve, hogy mostanra teljesen nyilvánvalóvá vált, a Marvel háza táján nem tudnak karakteres főgonoszokat írni. Kevés üdítő kivételtől eltekintve (Thanos, Helmut Zemo) e popcorn mozik zömében komplexusos pofonosztókkal – akik általában a hősök kifordított verziói –, vagy megalomániás vén fickókkal vívnak élet-halál harcot a protagonisták. Az aktuális legyűrendő itt egy orosz kémfőnök, Dreykov (Ray Winston), aki (mint mindig) annyira magabiztos, hogy megosztja Natasha-val tervének aprólékos részleteit, ezzel kiölve a valódi konfliktus lehetőségét az eseményekből. Aztán ott van még a Kiképző névre hallgató rejtélyes verőlegény, akinek különleges képessége a szuperhősök mozdulatainak lemásolása – ebben lenne potenciál, csak éppen semmit sem kezdenek vele, így be kell érnünk azzal, hogy pofásan néz ki a páncélja. Az ellenlábas inkább tűnik díszletnek a fő antagonista sakktábláján, mintsem tulajdonságokkal rendelkező egyénnek. Az csak hab a tortán, hogy minden egyes alkalommal mikor azt hinnéd legyőzték, olyan képtelen halhatatlansággal tér vissza akár a gyalogkakukkot kergető prérifarkas. Kiléte pedig ismét játszi könnyedséggel kikövetkeztethető (és jelentéktelen).
A pozitív oldalra viszont nem lehet panasz, ők szolgáltatják az alkotás legjobb pillanatait, annak ellenére, hogy néhol pocsék szövegeket adtak a szájukba. A sztárgárda azonban megbirkózott ezzel a kihívással és elvitte a hátán a művet. Kezdve Scarlett Johanssonnal, aki érezhetően élvezte a szereplést, hiszen alig bírta takargatni mosolyát. Lubickolt karakterében és múltjának terhe végre átélhetővé tette drámáját. Noha ajándékszerep az övé, vitathatatlanul kijárt a kémnőnek egy méltó lezárás, napjaink egyik legszínesebb repertoárjával rendelkező színésznőjének tálalásában. Ugyanakkor Florence Pugh – bármikor jelent meg a vásznon – ellopta a show-t, laza, pimasz és cserfes személyiségjegyeivel. Fekete Özvegy valószínű utódjaként sokkal könnyedebb alakítást nyújtott, mint például a Fehér éjszakákban, ami jól is állt neki. Talán néha túltolta a viccelődést, ám így is egy összetett, szerethető és igazából csak törődésre vágyó figurával gazdagodott az MCU. (A mozi egyik csúcspontja, amikor a feltörekvő színésztehetség Natasha jellegzetes szuperhős pozícióját karikírozza ki.) Kiemelendő még az álszülők párosa, akik szintén a maximumot hozták ki a játékidejükből. Alexei, Amerika Kapitány ellenpontja, egy részeges, elhízott, ideológiától túlfűtött, butácska melák, akit David Harbour kifejezetten komikusan testesít meg. A Rachel Weisz alakította Melina pedig tökéletesen ellensúlyozza Vörös Őr együgyűségét a maga kimért, taktikus és tettre kész jellemével.
A csapat közös jelenetei bájosak (ilyen tehetségekkel nem csoda), ám a dialógusok és a szinkron furcsa egyvelege csorbítja ezek varázsát. Vagánynak szánt, mégis kínos egysorosok puffogtatása és életszerűtlen beszélgetések szériája, valahogy így lehetne mondatba foglalni az írók szembetűnő mulasztásait. És a család szó állandó hangoztatása (továbbra) sem mélyíti az adott mű drámaiságát, ellenben Halálos iramban szintre zülleszti ezen betétek komolyanvehetőségét, főleg ezekkel a tipikus lírai aláfestő zenékkel. A legfrissebb képregény-adaptáció legnagyobb hibája mégis a franchise, melynek részét képezi. Mikor nem említik sem a Bosszúállókat, sem a fősodorbéli eseményeket akkor simán funkcionálhatna egy önmagában értelmezhető akcióthrillerként, ám amint előkerülnek a kötelező univerzumépítő elemek az embernek olyan érzése támad, mintha egy végtelen sorozat újabb epizódját nézné, amely se nem jobb, se nem rosszabb az előzőknél, csak éppen egyediségét veszíti el.
Cate Shortland rendezése iparos munka, melynek nagy részéből kititrálták a sajátos ötleteket, hogy megfeleljen az általános nézői elvárásoknak és az MCU kánonnak. Az akciódús történet, budapesti szcénák, a főszereplők felszabadult játéka és a Natasha-tól vett érzékeny búcsú sem teszi emlékezetesebbé ezt a tucatfilmet. E monotonitás dacára a Disney még azt is elvárja, hogy ne csak a nagyképernyőn, hanem otthon is nézzük (Wandavízió, A Sólyom és a Tél Katonája, Loki), hogyan boldogulnak másodikvonalbéli hősei amikor épp nem a mindenség sorsa a tét. A stáblista utáni jelenet ugyancsak a „mindentudásomra” épített, ám megtekintését követően csak egy vállrándításra futotta tőlem.
Ha gyorséttermi kaját eszünk, sokáig fenntartások nélkül elfogyasztjuk, de idővel telítődünk az előregyártott egyentermékekkel, én most a Marvel-mozik kapcsán vagyok így. A Végjátékkal lezárult egy korszak, a Fekete Özvegy viszont elérte nálam, hogy apátiába forduljon a zsáner iránti lelkesedésem.
