Fekete Párduc 2. (Black Panther: Wakanda Forever), írta és rendezte: Ryan Coogler, szereplők: Angela Bassett, Letitia Wright, Danai Gurira, Lupita Nyong’o, Tenoch Huerta, Dominique Thorne, Winston Duke, Florence Kasumba, Martin Freeman; szuperhős háborús királydráma, 2022, 161 perc (12)
Jól áll neki a halál
Több, mint két éve rázta meg a világot Chadwick Boseman halálhíre. Nekünk tragikus hirtelenségű volt, de valójában egy hosszan tartó lefolyás lett titkolva még a Disney fejesei előtt is. Nem találta magát könnyű helyzetben a Marvel, amit aztán tetőzött a vírussal hadilábon álló új főszereplő körüli hercehurca, ugyanakkor Ryan Coogler által méltón tudták kihasználni a szomorú helyzetben rejlő, remélhetőleg soha vissza nem térő lehetőséget. Csak a kelleténél egy negyedórával hosszabban.
Az első Fekete Párduc 2018-ban meglehetősen megosztó darabja lett az MCU-nak. A karakter debütálása a Polgárháborúban még egyöntetű volt, ahogy szóló filmjének bevételi és díjszezoni sikerei is, de a legjobb filmes Oscar-jelölést azért sokan kérdőre vonták. Az „Oroszlánkirály copy” kritikát sűrűn megkapó, de amúgy az univerzum egyik legegyedibb hangulatú filmjének az se könnyítette helyzetét, hogy alig 3 hónapra rá (bár nem cselekményében) már jött a Végtelen háború és többen csak legyintettek, hogy csupán Wakanda bemutatása miatt kell még „húzni az időt”. Pedig érthető a fekete közösség imádata, hisz a hi-tech és a tradíciók keveredése az egész alkotást átjárta Ludwig Göransson zenéjétől a látványvilág elemein át a Marvel receptig. Mert azért mégis megbújt benne egy kis politikai thrillerbe ágyazott James Bond a stúdió sablonjaival és persze a gonosz szál is sokat látott dramaturgia, ami legközelebb talán a Creed III-ban lesz ennyire jelen.
Lehet bárkinek bármilyen véleménye, meg kell hagyni, hogy Ryan Coogler szuperhősfilmje egyértelműen valamilyen. Objektíven már csak igényessége miatt is pozitívan lehet nézni, de tény, hogy sok benne az olyan elem, ami a skála mindkét irányába elviheti az embert hozzáállás és ráhangolódás alapján. De vitán felüli, hogy Chadwick Boseman remek, Letitia Wright pedig néhol lopta a showt, meg persze a színészgárda többi része is jól asszisztált. A királysággal foglalkozó címek Boseman halála óta elég keserűek voltak, a Sólyom és a Tél katonája vírus miatti forgatásleállások nélkül épp a tragédia hónapjában debütált volna, eltolva viszont nagyon más hatása van a még „élő uralkodó” emlegetésének, akit amúgy nem mutatnak. A Mi lenne, ha…? vonatkozó epizódjaihoz még megvolt Chadwick hanganyaga, talán maradt is belőlük, hisz az eredeti 20+ részes berendelést a korona két évadosra szelte, de egy olyan búcsú után, amit a Fekete Párduc folytatása letett az asztalra, valószínűleg senki se bánná, ha dobozban maradnának az esetlegesen még nem felhasznált felvételek. Ugyanis Coogler megnyerte a szélmalomharcot.
Legtöbbünk csak vakarta a fejét, hogy mi lesz ezután a bejelentett (és a többiek szerződésében) lévő filmmel, illene törölni akár, vagy ha nem, akkor is milyen létjoga lenne? Újracasting? CGI visszahozás egy haláltusára? Feltámasztanák Michael B. Jordant? Egyik se tiszteletreméltó. Aztán jöttek a szintén elég visszás hírek: Daniel Kaluuya kimarad (azért Nem bántuk, hogy azt választotta), a „feka Vasember utánzat lány” is érkezik, „beerőltetik Namort”, teljesen átírva és persze Letitia Wright oltásellenessége is csak megakasztotta a munkálatokat, amik körül tehát elég sok volt a viharfelhő és a népharag és ez a hátrányból indulás egész a teaser kijöveteléig megmaradt. Legkésőbb akkor azonban már érezhettük, hogy ezt bizony szépen és méltón rakták össze, erőskezű direktorának hála ezúttal nem csak felületesen mély drámát kaphat a Marvel, hanem egy teljesen átérezhetőt.
Az egész film egy olyan megemlékezés, ahol a szereplők vezetőjüktől búcsúznak, ám a színészek szeretetreméltó kollégájukat siratva játszanak, már ha meg kell játszani a beleélés során azokat az érzelmeket. Nincs stúdió fanfár, van viszont a Stan Lee változathoz hasonló logó, a végén archívok, párszor néma csönd, és bár elsőre kicsit sok befejezés, az is csak azért, hogy a végefőcím utáni jelenetet követő szöveges emlékállítás legyen a zárás, azaz a stáblista legvégén ezúttal nincs extra látnivaló, az univerzumépítés nyitva hagyott szálait szépen a filmben hagyták, bár ebben a formában kissé összecsapottan. Hiba, de felróhatatlan.
Persze szép dolog a kellő gyász és mélység (ráadásul ezúttal nem a Pókember: Idegenben léptékével), de azért nem ártana önerőből is megállnia a lábain a filmnek. Az elődből négy nagyobb nevű férfi színész nélkül maradva egy női hadsereget felvonultató környezetben aggasztó volt, hogy a gyengébb nem kap több újoncot (a „vasladyt” meg egy harcost) és az érezhető univerzumi nőiesedés itt aztán nagyon előtérbe kerülhet érdemi pozitív férfi főszerep nélkül. Lehet így van valamennyire, de Coogler nem tolta túl, hisz a tudóslány csak egy viszonylag megnyerő, régi Shurit pótló backdoor pilot, a testőrt meg erősen megvághatták, az a szál épp hiányzik, amiért ghánaiként elvállalta a színésznő. A többiek pedig mind az eddig megismert létüket viszik tovább és miattuk kicsit olyan érzésünk lehet, hogy a mozi főszereplője továbbra is Boseman és mi csak egy reakcióvideót nézünk. Így tehát nem jobban feministább az összkép, mint az elsőé, hiába lett volna adott a szitu.
Az is érdekes kérdés volt, hogy akkor itt most ki lesz a főhős? A címszerep minden rejtegetés ellenére a képregényekből adta magát, de igazán a fókusz nem az identitáson van, hanem a királyi családon. T’Challa haláláért Shuri magát is okolja, hisz összes technikai tudása se volt elég, hogy megmentse bátyját. A trónt Ramonda királynő örököli, így nyilván kell foglalkozni fia elkezdett külpolitikájának hagyatékával, miközben ő maga régimódibb. Nakia rejtélyes okokból már a Végtelen háború idején elhagyta szülőföldjét, új életet kezdve tanárnőként, persze ő is gyászol, de kémtudása miatt Párduc nélkül csak kötelessége hazamenni. És persze Párduc nélkül a testőrség jelenti az első védelmi vonalat, szóval Okoye sincs egyszerű helyzetben az immár a világ számára publikus, vibrániummal teli királyság megvédésében.
A film tehát lényegében négy főszereplős és köztük adott szakaszokban viszonylag egyenletesen oszlik el az idő, bár Nakia kaphatna többet. Angela Bassett a sokat veszített, egyre szigorúbb királynőként hozza az elvárhatót, Letitia Wright a vicceskedő hugiból királydrámába illően alakul át jó pár plusz rétegnyi színészkedéssel (persze ne várjuk az új Chadwicket), ám a viszonylag későn bekapcsolódó Lupita Nyong’o és Danai Gurira nem igazán lettek többek, ami még a konok, érzelemmentes vezérnél oké, de az elhunyt király utolsó szerelménél nem.Általában az mondható el, hogy a klasszikus DC karakterek korábban debütáltak a Marvel hasonlóinál, de az Atlantisz versenyt két év előnnyel Namor nyerte. Na de mégiscsak el kellett kerülni Jason Momoa népszerűvé vált figurájával a mozis keveredést, így míg a DC anno I. világháborút csinált a II.-ból a Wonder Womanhez, a Marvel most egy másik mondavilágot keresztezett az óceánmélyi tikos birodalommal, némileg hangulatba hozva minket a közelgő Avatarhoz. Ha már úgyis hagyományokból és elnyomott afrikai népekből ihletődtek a vakadaniak, könnyű volt ezt egy másik földrajzi helyen használni: ezúttal a mai Mexikó területéről, a spanyol hódítóktól menekülő egyik ősi azték csoport kezdte meg a mutációt a víz alá.
Nyilván lesznek erre allergiásak, de a film összegészébe illett és az sem képregényhűtlen, hogy a két birodalom összecsap (a DC-nél Atlantisszal az amazonok nem jönnek ki rendre). Bár szidják a spanyol nyelvet, azért ősijükön kívül előszeretettel beszélik, a politikai feszültséges királydráma pedig jól működik a felek (és harmadikként az ENSZ/CIA) közt. Bár az Aquaman sokkal látványosabban ábrázolt, Talokan meg alig látszik, az azték/latin hangulat remekül átjön. Mivel a helyszínekre volt utalás a Vasember 2-ben (akkor még nem Mexikó mellett), Namorral csak jogilag nem tudtak mit kezdeni eddig. Tenoch Huerta az érdekesebb gonoszok közé tartozik az MCU-ban, de inkább a körülötte lévő feeling teszi jobban emlékezetessé, mintsem alakítása vagy jól megírt, de sokat látott motivációja.
Ennyi feldolgozott témához és szálhoz igenis dukál a 161 perc, de ebben a formájában egy 15-20 perccel azért hosszabb a kelleténél. A két nagy, kötelező csatajelenet ugyanis sokat ront azon a melankolikus alapsodráson, ami jellemzi a filmet. Ez nem is lenne baj, ha ezek az akciók kiemelkedőek lennének, de sajnos közel sem azok, ráadásul hiába dolgoztak a szakemberek már az Amazon: Ügyvéd közben is ezen, a CGI se túl csinos. Sok kreativitás nincs bennük és nem az a piszkos élvezet, mint az Aquamanben kb. bármi, így az egész tényleg csak a „Marvel vagyunk, ezt kell csinálnunk” jegyében rondít bele a gyászba. Ugyanakkor nem feltétlen túlhúzottak maguk a harcok, csupán inkább néznénk az érzelmes drámát. Sőt, csak a főösszecsapással van gond, a korábbi igazából az addig kifejezetten erős hidegháborús kémthriller betetőzése. A csúcsponttal az is baj, hogy egy nem sokkal előtte félbehagyott szálat nem húz be, hogy érdekesebb legyen az ütközet, így pedig egyszerűsítettnek érződik a végére az, ami l30-135 percig egész szépen operál. A fizikai díszletek, a fényképezés és a jelmezek/sminkek mentik a menthetőt technikai fronton, viszont a zene se annyira hangsúlyos (avagy friss), mint elsőre. Meg akadt pár fölös lassítás is.
A fentiek sajna pont lerántják annyira az addig remeklő mozit, hogy hiába ez a remélhetőleg vissza nem térő tragikus lehetőség, csak kopogtat az MCU élmezőnyének ajtaján. A Strange bátrabb volt abban, ahol kellett, cserébe több helyen kevésbé használta ki potenciálját és jobban sietett, szóval végeredményben idén, de talán az egész 4. fázisban a legjobb Marvel mozi az új Párduc. Bár tény, nem úgy élmény, mint a Pókember tali. Mindenesetre egy átlag marvelnél érettebb, felnőttesebb és jóval humortalanabb darab, ami a Végjáték utáni összevisszaságban már érett, pláne pont azelőtt, hogy jövőre elkezd bekeményülni a multiverzumosdi. Így azért az is biztatóbb.
A Fekete Párduc 2. tehát egy szép megemlékezés, ami bár grandiózus zúzásain megbicsaklik (cserébe a kisebb léptékűeken, pl. az autós-motoros üldözésen nem), legnagyobb sebzési pontjain minden negatív előjel ellenére igenis helytáll és ez nagyban köszönhető Ryan Coogler összetartó erejének. Hogy mi lesz ezután két sorozaton kívül, még homály fedi, de nagyobb kérdés, hogy nem össznépi eseményen vagy cameón kívül mennyire fog működni akkor, amikor már nem lehet ennyire a búcsúztatásba merülni. Mondjuk amiben a legerősebb a gyászon kívül, abban az egyik zárójelenet alapján az is marad és azzal mi csak jól járhatunk. A franc tudja a dömpingben, hogy mikor járhatunk, de húzónév nélkül nem lesz könnyű.
