
Flashback
A filmvilágban az utóbbi években két biztos pont volt: tolják az Avatar folytatásait és rendezővesztés után tovább csúszik a Flash. Előbbi nem állt meg így a 2. rész premiere után se, azonban a skarlát gyorshajtó végre befutott. Végre? Hát, aki Michael Keaton visszatérése miatt várta, annak tényleg végre, ha valaki esetleg másért… akkor az ne ettől várja a műfaj új korszakalkotó hivatkozási alapját. De legalább látni az akarást.
John Wesley Shipp még idén is hősködött nagy sebességgel a The CW-n, igaz ott főképp Jay Garrickként és csak ritkán Barry Allenként (miután Henry Allenként debütált, de ne bogozzuk most ki a multiverzális szálakat). Persze sok vizet nem zavart – Mark Hamill mondjuk részben ottani alakításával lett esélyes Jokerre később – de még kevesebbet az 1997-es Justice Leauge pilotfilm, melyben Kenny Johnson bújt a szerkóba és amely „Az ötödik hős” címen ment nálunk. A közben bebukó Batmanek után jött a mozifilmes ötlet újjáélesztése, ami 2004-re kezdett összeállni és azóta sose került le az asztalról teljesen, így tehát az idei bemutatót közel 20 évnyi előkészítés előzte meg…
Tudjátok mi a legjobb? Hogy a BvS cameo castingjai is akkortájt zajlottak és a Flash filmet hamarabb bejelentették 2018-ra, minthogy a The CW-n elrajtoljon a gyorshajtás… majd a 9. szezonnal érjen véget idén tavasszal még a mozi előtt. Jobban most nem nyújtom tovább, akit érdekel Ezra bejelentése óta az összes zavar a bemutató körül, ez egy tökéletes kivonat hozzá. Az egész ironikusságát még fokozza az, hogy Miller hamarabb szerepelt beköszönéseivel a The CW multiverzum találkozójában és streamingen a Békeharcosban, mint saját filmjében.
A The CW-n sose nézett ki jól semmi CGI áradat pár pilotot leszámítva, de 2014-ben a Flash még azok közé se tartozott. Ebben hű örököse a moziváltozat is. Tény, hogy képességének ábrázolása nem könnyen megfogható, de az utóbbi időben láttunk jól kivitelezett példákat erre: az X-Menekben Evan Peters Higanyszála és Sonic is pofásan festett gyorshajtóként. Sokkal pofásabban, mint az, amit a Flash bizonyos kulcsmozzanatai során láthatunk. Az MCU-t magam is sokszor rugdostam mostanság, mert túlsietik a megjelenéseket és nincs az effekteseknek elég idejük szépre csiszolni a látványt, de ezek után minden elismerésem, hogy olyan rohanásban legalább annyit kihoznak, mert az itteni effektek egy alsó hangon 15 éves időutazás nézőként. Várjunk! Lehet, hogy tudatos? Így tudunk jobban azonosulni a hőssel…




Az alkotás egyik ötlete se olyan drasztikus, mint mondjuk a Flashpointban lévő Batman újragondolás és bár egy ideig a film címe is ez volt, de nem hiába dobták. Viszont azt elnézve, hogy ez még a Disney multiverzuma előtt jött volna ki (egy évben az első Pókverzummal)… hát nem állna most olyan erős alapokon ez a mánia – mivel a Flash úgy istenigazából nem multiverzumos film. Sokkal több párhuzam vonható a Vissza a jövőbe alternatív idősíkjaival, mint a Nincs hazaúttal és társaival. Ráadásul ezt nem is rejtik véka alá a kikacsintásokkal. A popkult utalások, akár háttérposzterekként, akár a ’80-as évek krémjét átbeszélve, vagy az olyan kezdetű mondattal, hogy „biztos láttad egy filmben valamikor”, na azok zseniálisak és a filmkedvelők számára betaláló poénok. Legalább azok!
Kiemelendő még a zene, mint utolsó nagy pozitívum, persze Danny Elfman dallamainak visszaköszönése Keatonnál az igazi örömünnep és sokkal indokoltabb, mint a mozis JL-ben volt. Noha a film cameo csúcspontján akad hiányérzet, Benjamin Wallfisch egy igazi jó régi vágású kalandfilmes hőstémát szállított (bár nem annyira megjegyezhetőt), ami szintén egyfajta időutazás lehet nekünk és sokkal kellemesebb, mint a CGI-os. Technikailag minden más tisztes iparos, egyik irányba se lóg ki, nem rontja az összképet. Nem jó, nem tragikus.
Ez pedig magának a filmek is az összegzése lehetne. Két dolgot érezni rajta nagyon: az akarást és azt, hogy legtöbbször felemásan sikerül kivitelezni bizonyos aspektusokat. Miller tök jó, de páraknak idegesíthető lehet infantilissága és humora. Ha ez még nem is, talán a külsős dolgok hatnak élményre, amik Ezráról beugranak. Keaton (és az Affleck–Irons páros) megéri a pénzt, de gonoszszál az nem igen létezik – direkt nem akartam spoilerezni, hogy a sorozat melyik évadára hasonlít – és a kriptoninkkal is csúnyán elbánik a forgatókönyv.
Hiába ígéretes Sasha Calle bemutatkozása, ha lehet most láttuk egyben utoljára és sajnos jellemzőek az időutazós filmek halálát okozó következetlenségek is, noha ez ezúttal nem az idővonallal való babrálás miatt a filmen belül, hanem a DCEU 10 éve alatt történtek fényében (a Batgirl elhelyezése pl. csak még nagyobb kérdőjel lenne). Zenéjét és popkult poénjait szeretni fogjuk, a Keaton nosztalgiánál talán még libabőrösek is leszünk, és a végső csattanó is érdekes (talán Bátor és vakmerő) jövőképet mutat, az időutazásos magyarázata egyedi és jól előadott (még ha hülyeség is), de túl sok kompromisszumot kell kössünk, hogy olyannak éljük meg, amilyen valójában akart lenni. Mert a korszakalkotótól távol vagyunk, de bőven akadnak olyan összetevők, amiért kár lett volna, ha nem készül el. És amilyen hányattatott sorsa volt elkészülésének, az is siker, hogy nem lett teljes katasztrófa a végeredmény.
Az Aquaman 2-vel decemberben lezárjuk ezt a DC érát, addig pedig még nyáron érkezik viszonylag tiszta lappal a Kék Bogár, aminél a trailer alapján azért látszik, hogy eredendően az HBO Max kínálatából kihalászva küldik be a mozikba, de még bármi lehet. A mexikói közönséget tuti megvették, ám fura döntések (minthogy az MI gépi hangját egy népszerű énekesnő szinkronizálja) már ott is születtek. A DC soft-reboot kapcsán meg a Flash után se lettünk okosabbak, ami joggal lett volna elvárhatóbb… és ez így egyben nagyon felemás.


