Flash: A Villám (Flash), rendező: Andy Muschietti, szereplők: Ezra Miller (x2), Michael Keaton, Sasha Calle, Michael Shannon, Kiersey Clemons, Ben Affleck, Ron Livingston, Maribel Verdú, Jeremy Irons; szuperhős sci-fi vígjáték, 144 perc, 2023 (16)
Flashback
A filmvilágban az utóbbi években két biztos pont volt: tolják az Avatar folytatásait és rendezővesztés után tovább csúszik a Flash. Előbbi nem állt meg így a 2. rész premiere után se, azonban a skarlát gyorshajtó végre befutott. Végre? Hát, aki Michael Keaton visszatérése miatt várta, annak tényleg végre, ha valaki esetleg másért… akkor az ne ettől várja a műfaj új korszakalkotó hivatkozási alapját. De legalább látni az akarást.
Miután 1979-ben még Adam West oldalán egy TV speciálban ejtette meg élőszereplős debütálását a karakter Rod Haase alakításában, az, hogy film készüljön, először még a ’80-as évek végén merült föl Christopher Reeve és Helen Slater Superman/Supergirl filmötösének farvizén. Ám mivel akkor körvonalazódott Tim Burton denevére is, a projekt végül az egész estés pilotot és az 1 évadot megélt, nálunk anno az HBO-n jópár éves késéssel leadott sorozat formájában valósult meg 1990-ben.
John Wesley Shipp még idén is hősködött nagy sebességgel a The CW-n, igaz ott főképp Jay Garrickként és csak ritkán Barry Allenként (miután Henry Allenként debütált, de ne bogozzuk most ki a multiverzális szálakat). Persze sok vizet nem zavart – Mark Hamill mondjuk részben ottani alakításával lett esélyes Jokerre később – de még kevesebbet az 1997-es Justice Leauge pilotfilm, melyben Kenny Johnson bújt a szerkóba és amely „Az ötödik hős” címen ment nálunk. A közben bebukó Batmanek után jött a mozifilmes ötlet újjáélesztése, ami 2004-re kezdett összeállni és azóta sose került le az asztalról teljesen, így tehát az idei bemutatót közel 20 évnyi előkészítés előzte meg…
Közben a Smallville-ben Kyle Gallner játszotta el a szereplő egyik inkarnációját szintén 2004-től és azért nem Barryt vagy Wally Westet (utóbbi a legendás animációs Liga sorozatban szerepelt), mert addigra előkészítés alatt állt George Miller Ligája 2007-re, melyre Adam Brodyt castingolták Barryként, korábban pedig Ryan Reynolds-ot keresték meg Wally szerepére. Ez aztán ment a levesbe (sztrájk, válság és egyebek), és 2013 decemberében bemutatkozhatott Grant Gustin a Zöld íjász 2. évadában, hogy az ottani kétrészes backdoor pilotja után 2014-től saját sorozata időben és epizódszámban is túlszárnyalja anyaszériáját.
Tudjátok mi a legjobb? Hogy a BvS cameo castingjai is akkortájt zajlottak és a Flash filmet hamarabb bejelentették 2018-ra, minthogy a The CW-n elrajtoljon a gyorshajtás… majd a 9. szezonnal érjen véget idén tavasszal még a mozi előtt. Jobban most nem nyújtom tovább, akit érdekel Ezra bejelentése óta az összes zavar a bemutató körül, ez egy tökéletes kivonat hozzá. Az egész ironikusságát még fokozza az, hogy Miller hamarabb szerepelt beköszönéseivel a The CW multiverzum találkozójában és streamingen a Békeharcosban, mint saját filmjében.
Ha a pandémia és a DC körüli bajok nem lettek volna elegek, Ezra Miller az elmúlt években hős helyett inkább főgonoszi státuszát építette, marketing szempontjából mindenképp. Nagy szerencséje a filmnek, hogy ettől teljesen el lehet tekinteni, nyilván aki hajlamos rá, hogy nem, annak nem – de ez ugye örök vitatéma színészek/zenészek kapcsán, hogy mennyire lehet függetleníteni az alkotót és az alkotást/alakítást. Mindenesetre olyan jelenettel egyáltalán nem találkozni, ami instant kizökkent minket a bulvárvilágba. Ez a kör majd az Aquaman 2-vel is lemegy Amber Heard miatt, akinek játékideje kurtíthatóbb, mint egy duplán címszereplőé. Etkintetben tehát nem problémás a mozi, pedig lehetett félni tőle. Mondjuk, lehet mástól.
A The CW-n sose nézett ki jól semmi CGI áradat pár pilotot leszámítva, de 2014-ben a Flash még azok közé se tartozott. Ebben hű örököse a moziváltozat is. Tény, hogy képességének ábrázolása nem könnyen megfogható, de az utóbbi időben láttunk jól kivitelezett példákat erre: az X-Menekben Evan Peters Higanyszála és Sonic is pofásan festett gyorshajtóként. Sokkal pofásabban, mint az, amit a Flash bizonyos kulcsmozzanatai során láthatunk. Az MCU-t magam is sokszor rugdostam mostanság, mert túlsietik a megjelenéseket és nincs az effekteseknek elég idejük szépre csiszolni a látványt, de ezek után minden elismerésem, hogy olyan rohanásban legalább annyit kihoznak, mert az itteni effektek egy alsó hangon 15 éves időutazás nézőként. Várjunk! Lehet, hogy tudatos? Így tudunk jobban azonosulni a hőssel…
Nem lenne vészes a CGI, ha csak pár jelenetben lenne hangsúlyos, de nincs ekkora malacunk, ez kőkeményen afelé orientált. Túl jelentős ahhoz, hogy egyszerűen eltudjunk tekinteni tőle. Miller próbálkozhat mindenféle hülyüléssel, lazasággal, kreténséggel (ahogy eddig is tette), meglepően nem rajta múlott a minimum vegyes utóízt maga után hagyó élmény. Persze aki nem fogékony az általa képviselt humorvilágra, annak még az se jelent menekvést: az, hogy az idővonallal babrálás során találkozik önmagával és két Barry a főszereplő… színészileg muris, mi pedig láthatjuk az igyekezetet, csak aki nem tud ráhangolódni az ábrázolásra, az megszívja. Egyáltalán ne a sorozatos vagy egyéb Flash-verziókat várjuk, aki meg azok hiányában találkozott Ezrával, ne belőle induljon ki. Nekem nem volt bajom a humorral, de ez nagyon emberfüggő és tudom, hogy az a fajta, ami megosztó lehet. Viszont a kettős szereppel el kell ismerni, hogy viszi a hátán a mozit botrányhősünk – csak ugye ne úgy tekintsünk rá.
Ebből az ördögi körből Michael Keaton adhat kiutat. Ő aztán megéri minden percét, az összes rezdüléséből lejön, mennyire örömjáték volt számára. A Batmobile ugyan nincs bevetésen, de a fanservice elsőre nem is feltétlen feltűnő apróságokig terjed ki, amik lehet, hogy nem esnek le elsőre, ha rég láttuk a két Tim Burton klasszikust. Keaton mindent belead és nála még a számítógépes ugri-bugris részek se ütnek el, lényegében megmarad annak az analógkorból származó Batmannek, ahogy megismertük és könnyedén odaképzelünk mellé egy VHS-t is csak úgy a korszellem erősítése végett. Van persze egy másik Bruce Wayne-ünk, a digitális denevér. Ben Affleckből ugyan sokat nem látunk akciójelenete során, de az az üldözés vele a film elején az egyik csúcspont, ahol a CGI szintén csak picit zavaró. Méltó búcsú ez Batflecktől, picit megint kaptunk abból, hogy milyen is lett volna vele egy önálló kaland, noha ő inkább Bruce-ként volt emlékezetes, de az kimerül a traileres jelenetben. Jeremy Irons Alfredjével való kémiájuk mindig pozitívum volt, de ebből se kapunk érdemlegeset. Akik valaha kedvelték őket, számukra szívmelengető lesz még egyszer, utoljára látni a duót.
Itt van újra Michael Shannon is Zodként, aki dramaturgiai hatásához képest túlságosan háttérbe van szorítva, így ez inkább elpazarolt visszatérésnek tűnik, sőt, írásilag meg se közelíti 10 éves önmagát. Nem tudott vele mit kezdeni. Az írást a fontosabb kriptoninál se vitték túlzásba, s noha Sasha Calle stílusosan, a lehetőségeiből mindent kihozva játssza Supergirlt, inkább hiányos karakterépítése zavaró, mintsem az, hogy rasszban és hajszínben az övé nem a megszokott Kara. De hitelsebben érezni őt Henry Cavill unokatesójának, mintha a klasszikus ábrázolással láttuk volna, ez pedig egy hatalmas pozitív csalódás, mert a kvótahangokra minden téren rácáfol. Bár közel se olyan a debütálása, mint Gal Gadot Dianája volt anno, egy ráfókuszáló, a cselekedeteit és motivációt kellően kifejtő szkripttel lenne benne potenciál a jövőben. A kikezdhető momentuma meg a filmen belül ugyan tényleg hiányosnak hat, de ha a Snyder-féle filozófiát hozzávesszük és Cavillre gondolunk, akkor jobban érthető a figura, csak tényleg időhiányban (mivel későn jön be) kellett túlsietni karakterfejlődését.
Ha már a Snyder-világ, Kiersey Clemons Iris-a tök szerethető. A mozis Ligából kivágott, de a Snyder Cutba visszatett jelenésére van egy szép kikacsintás. Viszont a cuki riporterlány se kap sok lehetőséget kibontakozni, mert ugye Barry alig tartózkodik vele egy realitásban, szóval még mindig csak felvezetésnek érződik, ami már kicsit meh. Az, hogy fekete… a sorozat 9 éve után igazából nem probléma. Az inkább, hogy Barry anyja latina. Elég random ez így, mert az univerzumban eddig erre semmi utalás nem volt és Miller maga se nagyon adható el félvérnek, no meg sose beszélt a rájuk jellemző kétnyelvűséggel spanyolul (erre majd ott lesz a Kék Bogár augusztusban). Maribel Verdú alakítása teljesen rendben van, nem rasszizmus ez, csak a cselekmény következetességét ez se tartja egyben, ami rég rossz, ha időutazós a főtematika. Barry apjaként Ron Livingson mutatkozik be a recast után (Billy Crudup nem ért rá), de ez nem túl zavaró… a fentiekből kiderül, hogy akadnak ennél bőven zavaróbb elemek.
Miller jópofa, az idős felnőni kényszerült és a fiatalabb éretlen énje közti „two man show”-ját tehát eléggé nagy keszekuszaság kíséri, de ezek egyik se rendezői hiba. James Gunn áradozott a filmről, amit nem tudok mire vélni és bár a végén van egy csattanó (meg a stáblista után egy poénos cameo), ami érdekes irányba terelheti a soft-reboot univerzumot, az Aquaman 2 ezt még összekutyulhatja, bár már érthető, miért vágták ki Afflecket a premierátrendezések után, de bajosnak bajos lesz.
Az alkotás egyik ötlete se olyan drasztikus, mint mondjuk a Flashpointban lévő Batman újragondolás és bár egy ideig a film címe is ez volt, de nem hiába dobták. Viszont azt elnézve, hogy ez még a Disney multiverzuma előtt jött volna ki (egy évben az első Pókverzummal)… hát nem állna most olyan erős alapokon ez a mánia – mivel a Flash úgy istenigazából nem multiverzumos film. Sokkal több párhuzam vonható a Vissza a jövőbe alternatív idősíkjaival, mint a Nincs hazaúttal és társaival. Ráadásul ezt nem is rejtik véka alá a kikacsintásokkal. A popkult utalások, akár háttérposzterekként, akár a ’80-as évek krémjét átbeszélve, vagy az olyan kezdetű mondattal, hogy „biztos láttad egy filmben valamikor”, na azok zseniálisak és a filmkedvelők számára betaláló poénok. Legalább azok!
Kiemelendő még a zene, mint utolsó nagy pozitívum, persze Danny Elfman dallamainak visszaköszönése Keatonnál az igazi örömünnep és sokkal indokoltabb, mint a mozis JL-ben volt. Noha a film cameo csúcspontján akad hiányérzet, Benjamin Wallfisch egy igazi jó régi vágású kalandfilmes hőstémát szállított (bár nem annyira megjegyezhetőt), ami szintén egyfajta időutazás lehet nekünk és sokkal kellemesebb, mint a CGI-os. Technikailag minden más tisztes iparos, egyik irányba se lóg ki, nem rontja az összképet. Nem jó, nem tragikus.
Ez pedig magának a filmek is az összegzése lehetne. Két dolgot érezni rajta nagyon: az akarást és azt, hogy legtöbbször felemásan sikerül kivitelezni bizonyos aspektusokat. Miller tök jó, de páraknak idegesíthető lehet infantilissága és humora. Ha ez még nem is, talán a külsős dolgok hatnak élményre, amik Ezráról beugranak. Keaton (és az Affleck–Irons páros) megéri a pénzt, de gonoszszál az nem igen létezik – direkt nem akartam spoilerezni, hogy a sorozat melyik évadára hasonlít – és a kriptoninkkal is csúnyán elbánik a forgatókönyv.
Hiába ígéretes Sasha Calle bemutatkozása, ha lehet most láttuk egyben utoljára és sajnos jellemzőek az időutazós filmek halálát okozó következetlenségek is, noha ez ezúttal nem az idővonallal való babrálás miatt a filmen belül, hanem a DCEU 10 éve alatt történtek fényében (a Batgirl elhelyezése pl. csak még nagyobb kérdőjel lenne). Zenéjét és popkult poénjait szeretni fogjuk, a Keaton nosztalgiánál talán még libabőrösek is leszünk, és a végső csattanó is érdekes (talán Bátor és vakmerő) jövőképet mutat, az időutazásos magyarázata egyedi és jól előadott (még ha hülyeség is), de túl sok kompromisszumot kell kössünk, hogy olyannak éljük meg, amilyen valójában akart lenni. Mert a korszakalkotótól távol vagyunk, de bőven akadnak olyan összetevők, amiért kár lett volna, ha nem készül el. És amilyen hányattatott sorsa volt elkészülésének, az is siker, hogy nem lett teljes katasztrófa a végeredmény.
Az Aquaman 2-vel decemberben lezárjuk ezt a DC érát, addig pedig még nyáron érkezik viszonylag tiszta lappal a Kék Bogár, aminél a trailer alapján azért látszik, hogy eredendően az HBO Max kínálatából kihalászva küldik be a mozikba, de még bármi lehet. A mexikói közönséget tuti megvették, ám fura döntések (minthogy az MI gépi hangját egy népszerű énekesnő szinkronizálja) már ott is születtek. A DC soft-reboot kapcsán meg a Flash után se lettünk okosabbak, ami joggal lett volna elvárhatóbb… és ez így egyben nagyon felemás.
