
Állj, vagy lő a babám!
Matthew Vaughn a 2011-es X-Men: Az elsők óta először rendezett filmet, ami nem a Kingsman cím valamelyik variációjával kerül bemutatásra. Bár a zsáner megmaradt, az Argylle: A szuperkémtől mégis várhattuk, hogy ha már anno az X-ek időkavarását épp azért dobta, mert „folytatásokat nem akar dirigálni”, akkor ezúttal egy évtized után visszatér ahhoz a kreativitásához, amely első 5 filmjében hibátlanná tette munkásságát. Hát, ez csak részben sikerült, de a stílus megvan és valóban nem egy Kingsmant nézünk.

Noha valóban nem volt olyan erejű, mint az első találkozás a kémekkel és retconolja az előd egyik legerősebb pillanatát, a hosszabb játékidő és még nagyobb tőke ellenére se lehetett a stílusra panaszkodni, mert a taxis bunyó, a tipikusan bondos havas környezet, az Elton Johnra zúzás és végső harc Pedro Pascallal valóban csak az újdonság erejével nem rendelkezett. A hányattatott covid sorsú előzmény viszont már tényleg döcögött, a történelmi áthelyezés Raszputyinnal még úgy, ahogy működött és a csavar itt se rossz (csak inverzben ismételt), de a gonosszál az első pillanattól kitalálható. Ha folytatják, Daniel Brühl és a Hitler paródia még érdekes lehet (Tarantinónál működtek).
Az előzetes ugyanis ezúttal tényleg csak egy kedvcsináló és eszében sincs elmesélni a filmet, sőt, 3-4 apróságon kívül minden benne szereplő mozdulat azelőtti, hogy megismerkednénk Samuel L. Jackson rejtélyes alakjával, akit egy nagy leleplezés előtt hagyunk lógva. Meglepetés pedig akad ám bőven a 139 perc során, amely játékidő mondjuk feltűnő mialatt egy szerszámosládányi csavar ömlik rá a nézőre. Ez megterhelő, de csak a fogékonyságunkon múlik, hogy agyzsibbasztó lesz-e, vagy sem. Direkt túltolt ez a felépítés, ami tény, hogy lehetne kifinomultabb, de élből elítélni sem kell. Már csak azért se, mert bármennyire is tűnik koppintásnak két legfőbb jellemzője, a forgatási időket megnézve, szimplán nem lehet az, hiába ütközik ki a teremben ülve máshogy.
Azért tényleg kár, hogy Sam Rockwell állítása a vonaton, miszerint a könyvekben leírt sztorik nem tükrözőik hűen a valóság sokszor unalmas átlagosságát, az csak egy farkába harapó kígyóvá válik, de egy Vaughn rendezéstől épp a szürke hétköznapi Suszter, szabó, baka, kém világát várjuk a legkevésbé, rejtőzzön bármekkora potenciál abban, hogy párhuzamosan kapnánk egy bemutatót a két verzió egymás mellé rakásával. Nem. Mi itt elvetemült, ezúttal irányzottan családbarát akciókra vágyunk a jól megszokott, továbbra is egyedi stílussal, a direkt műanyag rajzfilmes CGI-jal (amin a koncepció részeként kár bosszankodni) és olyan őrültségekkel, amikkel ezelőtt még nem találkozhattunk. 

Szóval bár ezeken a hülyeségeken áll, vagy bukik a mozi, hibáztatni nem feltétlen érdemes. A filmélmény átadása és lehetséges megosztottsága után kitérek a színészgárdára, mert annyi itt az ismert/reklámozott név (a többiek legyenek meglepik), hogy azt épp meg tudnám számolni két kezemen. Cavillt már érintettem a Bond párhuzamnál, ő egyébként címszerepe ellenére is csak mellékes, a tényleges sztárok Bryce Dallas Howard és Sam Rockwell. Előbbi azon az irónián túl, hogy a Mandalóri egyik rendezőjeként magával hurcolja saját bejáratú Groguját, egy álca során pedig hajszíne emlékeztetni fog minket, hogy rég volt már 2007, alapvetően jól hozza az eseményekkel sodródó írónőt. Ahogy viszont az egyre több bonyodalom elkezd tetőzni, neki pedig akciósztárként is meg kéne állnia a lábán, ott már biceg a dolog, szakmabéli hasonmásának, Jessica Chastainnek ez jobban megy, legyen az bármily gyenge alkotásban. A spoilerek miatt nem tudok ebbe belemenni, de az itteni testalkat kiemelése se feltétlen sül el jól, még ha ezúttal nem egy 40 kilós kiscsajból lesz kőkemény harcosamazon, ám ez nagyon ingoványos talaj, meg hát máskor a T-Rex-et lesprintelte tűsarkokkal…

DeBose kapcsán egy gyors megállót még muszáj ejtsek a betétdalai miatt. A stáblista alatti erősen hajaz a klasszikus Bond főcímekre, de maradandóságban az „Electric Energy” viszi magasan a prímet. Engedjük el a hozzá forgatott klip semmilyenségét, a filmben annyira faszán van használva, mint Vaughn legjobb választásai (akár a Torta intrója, Hit Girl fináléja, az X-ek összegyűjtése, a robbanó főcím, a „Free Bird” a templomban, az Elton John live mix vagy a végső bunyó Pascallal) és fix, hogy nézés után pörögni fog a dallamtapadás. Ez a (modern) diszkó, mint akciótéma telitalálat, a Kingsman végi és az Aranykör taxis nyitányában Prince voltak hasonló hangzással. Ezúttal más dal nem kap prominensen helyet, pedig 2-3 szokott lenni Vaughnnál, ám itt mindent kitölt ezzel.
Az Argylle tehát eléggé a kettőségek tárháza. A rendezőt érezhetően korlátolta a családias korhatárolás, de önmaga akarta így. Emiatt lehet hiányérzetünk, mert durvább dolgokhoz vagyunk szokva tőle, de a saját keretei között most is próbálkozik. A stáb ebben kellően támogatja, hiába jut több nagy névnek is kevéske idő, ám ha a vizuális effektstílusra vagy a forgatókönyvi káoszra nem sikerül ráhangolódnunk, akkor nagyon negatívan élhetjük majd meg a látottakat. Nem mondom, hogy nem joggal, mert ez még mindig nem az a 2004-15 között hibázni képtelen Vaughn, akit megszerettünk, de el sem veszett, hisz minden jellemzője megvan itt is.
Sok múlik a film megítélésén, hogy pontosan mit is várunk tőle, mert nagyon félremehet, de biztosan lesznek olyanok, akik elégedetten jönnek majd ki. A morbidság őrülten hiányzik ahhoz, hogy akár a Gyilkos járat okozta piszkos élvezetben legyen részünk, de hát ezt a darabot saját gyerekei miatt csinálta ilyenné a direktor. Azt meg, hogy megpróbálkozott egy új címmel, életében először nem adaptálódva valamiből, a kihagyott ziccerek ellenére is manapság már értékelni kell ekkora büdzsénél, ha új IP születhet (ehhez kellett az Apple pénze is). Bár a végfőcím utáni extra jelenet easter eggje erről mást mondana…


