Elektronikus állam (The Electric State), rendezte: Anthony és Joe Russo, szereplők: Millie Bobby Brown, Chris Pratt, Ke Huy Quan, Stanley Tucci, Giancarlo Esposito, Woody Harrelson, Colman Domingo, Brian Cox, amerikai-brazil-indiai sci-fi, 128 perc, 2025 (14) Netflix
A Bosszúállók: Végjáték hat éve került mozikba, azóta a Russo-tesók már a harmadik filmjüket rendezik streamingre. Az Elektronikus állam gigadrága munkájuk újfent bebizonyítja, hogy a testvérpáros teljes céltalanságban szenved Kevin Feige producer nélkül.
Simon Stalenhag Elektronikus állam című könyve már 2017-ben felkeltette a Russo testvérek figyelmét, akik az elején még csak producerként szerettek volna közreműködni a filmes adaptációban. Aztán teltek múltak az évek, jött a Covid, más projektek, míg végül 2022-ben a tesók maguk vállalták a rendezést, közben a jogos is átszálltak az Universaltól a Netflixhez. A streaming cég megfogadta John Hammond tanácsát, vagyis „nem spóroltam semmin” alapon rekordméretű, 320 millió dolláros költségvetést szavazott meg eddigi legnagyobb filmes projektjükre.
A történet szerint a XX. század közepén rohamosan elkezdtek terjedni a háztartási robotok egészen az 1990-es évek elejéig, amikor már túl fejlettekké váltak és elkezdtek fellázadni (ilyet sem láttunk még:). Az emberek és gépek közti háborút lerövidítette egy milliárdos feltaláló (Stanley Tucci), aki új találmányával feleslegessé tette a robotokat, mint eszközöket, majd egy hatalmas, lezárt területre száműzték mindet, megtiltva nekik, hogy emberekkel találkozhassanak. Ekkor jön a képbe egy Michelle nevű tinédzser (Millie Bobby Brown), akit csak meglátogat egy robot azzal, hogy ő igazából a pár éve elhunyt testvére, és a titok megfejtése a címbeli elektronikus államban van. Úgyhogy útnak indulnak a nagy kalandra, melléjük csapódik egy csempész (Chris Pratt), és persze üldözőbe veszi őket a rend éber őre (Giancarlo Esposito).
A Russo-testvérek hatalmas népszerűségre tettek szert a MCU rendezéseiknek köszönhetően, és teljes joggal: hatalmas sztárokat kellett méregdrága környezetben, és óriási elvárások mellett terelgetniük, és nagyon kevesen lettek volna képesek ezt sikerrel tenni. A 2019-es Avengers: Végjáték óta a Marveltől ideiglenesen eltávolodtak, és elkezdtek streaming platformra rendezni, kevés sikerrel. Először a 2021-es Cherry, majd a 2022-es A szürke ember került ki Russoék kezei közül, és bár utóbbi büszkélkedhet némi nézettséggel (ehhez persze kell a Netflix sajátos értelmezése arról, mit is jelent az, hogy „nézettség”), de a kritikusok mindkettőről negatív véleménnyel voltak.
A Netflixet persze ez nem tántorította el, hogy irdatlan sok pénzt adjon nekik egy olyan látomásra, ami úgy eredeti történet, hogy gyakorlatilag minden egyes elemét már lehetett korábban látni más művekben. A Ready, player, one keveredik itt a Fallout világával, amiben lehet találni egy kis Chappie-t, kis A.I.-t, némi Baljós árnyak is befigyel, WALL-E sem idegen ebben az univerzumban, de a Bosszúállók és egy apró jelenetben A jedi visszatér is megidéződik. 
Ehhez a már említett csillagászati összeg mellé hozzá csapták a Netflix üdvöskéjét, Millie Bobby Brown-t, Russoék meg Tom Holland és Chris Evans után Chris Pratt személyében hozták vissza a „régi szép idők” egyik színészét. Stanley Tucci mindig kiváló, Ke Huy Quan friss Oscar-díjas, Giancarlo Esposito meg kultikus arc. A robotok hangját pedig egy tucat remek színész kölcsönzi. Mi romolhatna el, nem? A válasz pedig: szinte minden.
Hiába az ígéretes alapanyag és az egyébként remek színészgárda, ha Joe és Anthony Russo egyszerűen képtelen volt bármit beleadni a lelkesedésükből. Nem csak arról van szó, hogy borzasztóan közhelyesen és lustán van megírva a forgatókönyv, de világépítésben és színészvezetésben szintén bukta van. Már a kezdésnél probléma támad: az első tíz percben gyorstalpalóban felvázolják ezt az alternatív világot, viszont annyira körülményesen, kapkodva és túlzsúfolva, hogy ember legyen a talpán, aki mindent megért belőle. A zavaros narratívánál sokkal rosszabb az, hogy a színészeken is csak a fásultságot lehet látni: Pratt itt megint Űrlordot alakítja, Brown téblábol és nem bírja el ezt a gigászi összegű monstrumot, Esposito gyakorlatilag alig szerepel fizikai valójában, Ke Huy Quan is faarccal nyomja le röpke vendégszereplését. Stanley Tuccit rossz így látni, talán karrierjében először mutatja meg a „mit keresek én itt” arcát. 
Ennek dacára, ez még talán elég lenne egy közepesen rossz Netflix filmhez. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy minden teljesen érdektelen és unalmas. A robotok dizájnjában és az azokat megszólaltató eredeti hangokban fel lehet fedezni némi pozitívumot (Woody Harrelson mint Mr. Peanut messze a legjobb dolog), ám egyébként semmi feszültség, izgalom, vagy bármilyen felfedeznivaló nincs itt. Utoljára a Rebel Moon érdemelt ki nálam ilyen rossz értékelést, és rá kellett jöjjek, hogy Snyder agymenése legalább kiváltott némi érzelmet, még ha nem is feltétlen pozitív szívdobbanást. Az Elektronikus állam viszont azt a luxust sem adja meg nekünk, hogy utálni lehessen, egyszerűen csak tét és értelem nélkül mennek benne a percek, amik óráknak tűnnek. Ez egyébként kicsit Alan Silvestri bűne is, aki a legutóbbi Zemeckis mozi (Here, Tom Hanks és Robin Wright főszereplésével) után más másodszor borzasztott el a teljesen jellegtelen és szirupos zenéjével (spoiler: Zemeckis filmje még ennél is rosszabb, talán a karrierje mélypontja).
Nem is érdemes igazán több szót vesztegetni erre. Annyit azért elmondanák, hogy a Rebel Moon I–II. költségvetése együtt összesen 160 millióba került, vagyis Az elektronikus állam büdzséjéből Snyder akár négy filmet is rendezhetett volna. Sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha le fogom írni: lehet, hogy jobban jártunk volna Snyder végtelen és értelmetlen lassításaival. Legalább volt bennük valami szórakoztató trash, amiről lehetett beszélni. Amit viszont Russoék adtak, az a nagy semmi. Mondanám, hogy a gyerekeknek esetleg ajánlanám, ám a borzasztó narratíva miatt tényleg csak a robotok dizájnja maradna meg az emlékezetükben. Igaz, az sem sokáig.
