Nouvelle Vague – Az új hullám (Nouvelle Vague), rendezte: Richard Linklater, szereplők: Guillaume Marbeck, Zoey Deutch, Aubry Dullin, Matthieu Penchinat, Adrien Rouyard, francia-amerikai filmdráma, 106 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Valami más, valami új
A Kifulladásig megmutatott egy olyan irányt, amit a ma filmesei már csak elvétve követnek. Megszületésének körülményeit nézve leginkább az jut az eszünkbe, hogy de jó lett volna ott lenni, még ha így nem látjuk az Egyik csata a másik utánt. A Nouvelle Vague – Az új hullám nem akarja mindenáron az arcunkba tolni, hogy régen minden jobb volt, hiszen most is készülnek minőségi filmek, de a „forradalom” napjainkban inkább a technológiára, mintsem a történetmesélésre vonatkozik. 
Bár azt szoktam mondani, francia filmmel nem lőhet mellé az ember, azért láttam már bűnrossz francia filmet, nem is egyet és egy ideje már megvannak azok a témák, rendezők és színészek, akiket igyekszem messzire elkerülni, megóvva magam a csalódástól. Azokat minden esetre sajnálom, akik elvből nem néznek francia filmeket, mert nagyon sok jó francia film van. Azt is szoktam mondani, hogy franciának lenni egyszerre áldás és átok, a kulturális örökség rájuk nehezedő terhe miatt.
Különösen igaz ez a filmművészetre, mert az ott elért eredményeik elvitathatatlanok. Mikor sok-sok évvel ezelőtt először Párizsban jártam, a kötelezőket letudva meglátogattam Truffaut sírját is a Montmartre-i temetőben. Ő és társai ugyanis valami olyasminek voltak a mozgatórugói, melynek hatása sokáig érezhető volt a filmművészetben. Tény, a megszokott és bevált dolgokkal szembeni lázadás nem feltétlenül szül minőséget és maradandót, de a francia új hullám esetében éppen erről van szó: amit létrehoztak, amit elindítottak, az nagyszerű és csodálatos.
A Kifulladásig ennek a korszaknak az egyik legfontosabb alkotása, egyben – talán nem csak szerintem – filmtörténeti alapmű. Az amerikai Richard Linklater sosem követte a hollywoodi trendeket, filmjei sok szempontból európaibbak, mint jó néhány európai filmesé. A nagy elődök, valamint az eltűnőfélben lévő filmkészítési szokások és irányelvek iránti tisztelet jegyében született meg a Nouvelle Vague – Az új hullám, ami az 1959-es Kifulladásig forgatási kulisszatitkaiba avat be minket. A magas művészi és filmtörténeti értékkel bíró alkotás a lázadás és a csóróság jegyében született, ahol a régi hagyományokkal való szembefordulás és a pénzszűke miatti kreatív megoldások (és szívességek) szerencsés találkozásának lehetünk szemtanúi.
Ebben a korszakban rengetegen fogtak bele a filmkészítésebe, hogy valami újat és szokatlant hozzanak létre, a többségük neve mára feledésbe merült és tényleg csak a korszak legelhivatottabb rajongói és kutatói számára ismerősek. Nincs okom kételkedni abban, hogy a rendező Godard a valóságban teljesen más személyiség lett volna és teljesen máshogy állt volna a Kifulladásig elkészítéséhez, minden esetre ebben a filmben egy nagy gyerekként van ábrázolva, aki inkább tűnik felelőtlennek és idegesítőnek, mintsem – korszakos – zseninek.
A filmkészítésről vallott elvei és másoktól vett idézetei inkább megmosolyogtatóak, a forgatáshoz való hozzáállása pedig minden jóérzésű filmrajongóból ellenszenvet vált ki. Színészeit és a stábot minden alkalommal az őrületbe kergeti és sokan a távozást fontolgatják, a producerrel való vitája pedig a tettlegességig fajul. Spontán megnyilvánulásai teljesen felrúgják az előzetesen felállított menetrendet, lehetetlenné téve ezzel a tervezést, a költségek elszámolását és a határidők betartását.
Lázadása nem csak a kész film milyenségének szól, hanem a létrejötte körülményeinek is. Mégis ez a gyermeki és látszólag nemtörődöm viselkedés az, ami összetartja a stábot és izgalmassá teszi az egészet. Nem arról van szó, hogy bárki is a bukását remélné és várná, hanem sokkal inkább arról, hogy már csak kíváncsiságból is maradnak, mert szeretnék látni és megélni, hova is tart ez a egész.
Linklater mindenkit „belecastingolt” a filmjébe, aki valaha is a Kifulladásig közelében járt, amíg az ötletből (a naponta változó ötletből) kész film nem lett. Mintha egy Woody Allen filmet néznénk, amiben dobálóznak az ismert nevekkel. Fekete-fehérben nézzük, ahogy a Godardot alakító Guillaume Marbeck 22 nap alatt elképesztő magasságokba és mélységekbe viszi magával a többieket, mint ahogyan azt is, ahogy Belmondo (Aubry Dullin) és Jean Seberg (Zoey Deutch) között nem csak a kamera előtt működik a kémia.
A Nouvelle Vague – Az új hullám a korszak talán legikonikusabb filmjének kulisszatitkain keresztül mutatja be magát a korszakot. Elsősorban elmesél és dokumentál, nem akarja megmagyarázni, hogy mitől más Godard és a Kifulladásig, mint minden, aki és ami előttük volt. A színészek és a stáb hozzáállása ehhez az emberhez és munkamódszeréhez hol vicces, hol kevésbé az, de mindenképpen szórakoztató és tanulságos. Linklater részéről a kívülmaradás, az egyszerű szemlélőként való jelenlét, a semlegesség valahol érthető. Bár filmjével egyértelműen üzen a jelennek, valamint a jövőnek – a témaválasztás és az időzítés sosem lehet véletlen -, az erőteljesebb, markánsabb megfogalmazást egyesek biztosan hiányolni fogják tőle. 
