A Fantomszálnak hála ismét megcsodálhattuk, mire is képes az ember, ha némi textília, varrótű és olló kerül a kezébe. Ez persze nem egy Az ördög Pradát visel típusú, semmiről sem szóló, ruhamutogatós film, de nem átallottak az alkotók szemet gyönyörködtető jeleneteket szánni az egyes kreációknak is.
Ha a divat helyet kap a moziban, akkor általában a női ruhák kerülnek főszerepbe. Ez nyilván érthető, hiszen nem kell nagy kutakodást végezni a divattörténetben, hogy megállapíthassuk, a hölgyek toalettje iránt mindig nagyobb érdeklődést mutattak a szakemberek. Legalábbis első blikkre látványosabb lehet a különbség szoknya és szoknya, mint zakó és zakó között.
A következőkben jó sok öltönyre, és a beléjük bújó kedvenceinkre fordítunk figyelmet. Tehát, hogy tisztázzuk: az egyes férfi színészeket (illetve az általuk hozott karaktereket) gusztálgatjuk, és rendszerezzük öltönyviselet alapján. Igen, ez az a fajta cikk, amire azt mondják a fiúk, hogy na jó, ez nem érdekel, aztán jó eséllyel legalábbis átfutják. (Ahogy mi is megnézzük a bikinis lányokat, pusztán okulásként.)
Érdemes mindjárt Daniel Day-Lewis-szal kezdeni a sort, ha már az ő (tervek szerinti utolsó) filmje szolgáltatja az apropót a cikkhez. Esetében azonban nem amolyan genetikai öltönyösségről van szó. Ő inkább a korral öltönyösödő fajta. Itt most határozottan a filmvásznon való megjelenéséről beszélünk, és nem a hétköznapi, utcán sétáló Day-Lewisról, akiről az évek sem marták le a veleszületett kúlságot és persze az egész kart borító tetoválásokat. Amint azt az alábbi kép is példázza:
Ha most abból indulunk ki, hogy ő az egyik legnagyobb visszavonuló-visszatérő művész, és hogy visszavonultságában leginkább cipőkészítéssel és hasonló romantikus békeidőket idéző tevékenységekkel foglalatoskodik, kilőné magát az elitista öltönyösök szakosztályából.
Sőt, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, nem hagyhatjuk ki az indiánosodását sem. (Bár ír-angol-zsidó származásával távolabb már nem is eshetne földrajzilag és kulturálisan az amerikai őslakosoktól. Nem mintha ennek bármi jelentősége lenne. Egyrészt mert ő az egyik legromantikusabb mohikán, másrészt mert a „legnagyobb” indián alakítások jobbára különben sem indiánokhoz köthetők. Ott van mindjárt kedvenc kelet-európai apacsunk, Gojko Mitic, vagy éppen az ír Pierce Brosnan, aki Szürke bagolyként bölcselkedett.) Azonban Day-Lewis korral szelídülő arcvonásaihoz, őszülő hajkoronájához és szikár alkatához egyre jobban passzol a klasszikus elegancia. Elég csak a megosztó Kilencre gondolni, vagy épp a Fantomszálra.
Ezért sem véletlen, hogy a kosztümös szerepekben sem tűnik koridegennek. Az ártatlanság korában, a New York bandáiban, a Lincolnban vagy éppen a Vérző olajban megnézhettük az alternatív öltönyös figuráját is.
Itt tehát szögezzük is le, hogy az öltönyösség a filmvásznon több mint egy viselet. Az egy életérzés. Stílus. Gondolkodásmód. Ahhoz valamilyennek kell lenni. Alkalmasnak, talán.
Ha rögvest rá kellene vágni, melyik a legelegánsabb filmes karakter, akkor a legtöbben James Bond nevét mondanák be. Nem is ok nélkül. Habár a Bond-evolúciónak az öltözékek is áldozatul estek az évtizedek során.
A szmokingos igazságosztó már Pierce Brosnan színrelépésével lazított a megjelenés komolyságán, de az igazi reformokat természetesen Daniel Craig hozta el, akinek kék fürdőnadrágja, és ahogy lassítva kijön a habokból (vagy csak az én emlékeimben lassított ez a jelenet?!) jobban beleégett a retinánkba, mint bármilyen csokornyakkendő, amit viselt az eddig forgatott Bond-filmjeiben.
Ezért is számít kivételnek Craig ebben a felsorolásban, hiszen a legelegánsabb filmes figura egyik megtestesítője, miközben a legkevésbé sem sorolható az öltönyösök közé baltával faragott arcával, és csupaizom alkatával. De ugyanígy esik ki a körből egyik elődje is. Sean Connery minden volt, csak nem tipikus 60-as évekbeli finom úr. A korra legkevésbé jellemző módon kimunkált testet mondhatott a magáénak, és nem mellékesen igazi olcsó tetkó díszítette az alkarját, amit még 16 évesen varratott magára.
Nézzétek csak, milyen szemérmesen takargatja ezen a beállított képen:
Amúgy ez a szmokingos dolog nem választható külön az öltönyös dologtól. Bond ugyebár azzal vonult be a filmtörténetbe, hogy ezt a „mocskos” tetteket is igénylő munkát szép fehér gallérban végzi el. Neki mindig jólöltözöttebbnek kellett lennie az átlagnál. Amikor indult a sorozat, ez nehéz feladatnak bizonyult, hiszen az első James Bond filmet 1962-ben mutatták be, amikor a férfiak alternatív megoldás híján öltönyt viseltek a mindennapokban. (Az a lazaság netovábbja volt, ha egy társasági eseményre sportzakót vettek fel. Értsd: a kabát mintája kockás(!) volt. A szégyentelenek.) Bondra tehát szmokingot kellett húzni.
Ez a bizonyos, ha nem öltönyt vesz fel a férfiember, akkor mégis mit? kérdés persze régebbre datálható. És fénykorát a harmincas-negyvenes években élte. Humphrey Bogart, Clark Gable, Cary Grant, James Stewart voltak talán a legismertebb tagjai az exkluzív klubnak. Ha azt hinnénk, micsoda beszűkült mozgásteret eredményez, hogy valóban nem volt más opció, mint az öltöny, nagyot tévedünk. Ezek a kedves urak mozi-férfiasságuk jelentős százalékát köszönhették egy jól megkötött nyakkendőnek, egy hercigen félrecsapott kalapnak vagy egy macsón felhajtott ballonkabát gallérnak.
Mikor először láttuk meg a fent említett férfiakat vásznon a kultikus ruhadarabok nélkül, az épp olyan vicces volt, mint amilyen annak idején lehetett az első hangosfilm, amiben nem tudtak tisztességgel megszólalni a színészek.
Cary Grant a Fogjunk tolvajt! című filmmel bizonyította, hogy a korábbi években zakója vállszélességét tulajdonítottuk az övének.
Humphrey Bogartról az Afrika Királynőjében derült ki, hogy filckalap és ballonkabát nélkül ő is csak földi halandó.
De csak, hogy a helyén kezeljük a dolgokat, mindez egy fikarcnyit sem von le színészi képességeikből. Nem mellizomban mérjük a férfiasságot. A tehetséget még kevésbe. Hiszen, ha így lenne, azt kellene feltételeznünk, hogy Taylor Lautner játszik, amikor éppen mutatja a kamera.
Ne hagyjuk ki a nagymamám (és feltehetően még igen sok nagymama) kedvencét, Gregory Pecket sem, aki szintén teljes jogú tagja lehetne az öltönyös brigádnak. Persze láttuk botcsinálta westernhősként az Idegen a cowboyok közöttben meg izzadni A Kilimandzsáró havában meg sántítani a Moby Dickben, de ha felmerül a neve, először az a kép villan be róla, ahogy a Római vakáció zárójelenetében bűnbánó kutyatekintettel néz Audrey Hepburnre, esetleg barátságos szemüveges ábrázata a Ne bántsátok a feketerigótból.
E sorok írója nyíltan elfogult Christopher Plummer javára, de azt neki is el kell ismernie, hogy hősünk Von Trapp kapitány hacukájában tudja a leginkább megmozgatni a női fantáziát.
Plummer esetében évtizedes különbségekkel is megvizsgálhatjuk, hogy mennyivel kevésbé komolyan vehető a megjelenése, ha nem nyakkendő és szépen szabott öltöny az outfit. Elég csak az Oidipusz király, a Rózsaszín párduc visszatér vagy éppen a Királyi harc a Napért című filmek ominózus jeleneteire gondolni.
És persze ne feledkezzünk meg a hazai öltönykirályokról se! A korábban említett ikonikus alakokat jobbára a filmnoir időszaka termelte ki Hollywoodban. Habár itthon a műfaj nem kifejezetten szilárdult meg, az öltöny vagy semmi jelenséggel a mi filmszínészeinknek is szembesülniük kellett. Az utókor pedig másképp már el sem tudja képzelni Jávor Pált, Páger Antalt vagy Ráday Imrét, mint szépen szabott zakóban.
A mindig sármos Darvas Iván idősebb korában még fokozta is az őszülő halánték effektust némi nyaksállal.
Persze egyes alkotásokban a mieinket is megcsodálhattuk modernkori lovagi mezük nélkül. Jávor Pál – így esnek el a hősök – cuki fürdődresszre cserélte az öltönyt a Köszönöm, hogy elgázolt című vígjátékban.
10:52-nál dobja le a textilt:
Abban persze semmi meglepő nincs, ha napjainkban is több férfi színész (és Diane Keaton) választja az öltönyt, mint gyakori viseletet. Ez alkati kérdés. Mármint nem csont, hús meg izmok. Inkább amolyan vélt vagy valós jellem, amivel azonosítjuk hősünket. Colin Firth-t például el tudjátok képzelni kinyúlt pólóban? Mondjuk nem is kell. Mert sajna láthattuk így az Egy férfi, egy nő és egy focicsapat című filmben. Habár ezzel a Nick Hornby regény adaptációval nem ez volt a legnagyobb gond.
De mondhatnánk Clive Owent is, aki szintén furán fest farmerban, így beszavazhatjuk a kortárs öltönyösök közé. Valószínűleg ezért is merült fel annak idején a neve, mikor őfelségének új titkos ügynököt kerestek. Végül is feláldozták a fiatalabb nézőréteg megnyerésének oltárán, és a korábban már emlegetett fürdőnadrágos Craiget választották helyette.
Meg kell említenünk George Clooneyt is, aki (bár egy bizonyos korosztály orvosi köpenyben találja a legszexibbnek), jó ideje elsősorban öltönyben mutatkozik. És nem csak a filmbemutatókon veszi ennyire komolyan a dresszkódot, még szerepei többsége is öltönyös. Ő mondjuk amúgy sem az a vetkőzős fajta, sokak bánatára. Lényegében csak a Mint a kámforban mutatta meg mije van. És az is afféle portfólió volt. Befejeztem a Vészhelyzetet, kedves nézők, kedves filmkészítők, ez van, tárgyaljunk. Szerencséjére és tehetségére később már egyáltalán nem kellett testi adottságok fitogtatásával operálnia.
Ha nincs szükséged előjátékra, és most azonnal akarod Clooneyt, 1:32-nél indítsd a videót:
A fiatalabb korosztály is felismerte már az öltöny hatalmát. És persze a vele elkövethető bocsánatos kis optikai csalások lehetőségét. Ryan Gosling és Russell Crowe például nem véletlenül áll így egymás mellett a Rendes fickók plakátján:
Van olyan verzió is, ahol mindketten egyenesen előremerednek, de Crowenak annyival szélesebb a válla, hogy az már – Goslingra nézve – kínos, ezért fordították oldalra egy kicsit.
Ryan Gosling szerepválasztásai annál változatosabbak, hogy rásüthetnénk, a jelmezek alapján dönt, de tény, hogy a Kaliforniai álom szándékoltan ötvenes éveket idéző ruhatára kifejezetten az előnyére vált. Ahogy nem véletlen talán az sem, hogy nyilvános rendezvényeken is jó sokat hord zakót, amely ruhadarabnak van egy olyan jó tulajdonsága, hogy már eleve varrtak bele egy pár férfivállat. Ahogy Domhnall Gleeson vagy Joseph Gordon-Levitt is meggyőzőbben fest a klasszikus vonalvezetésű öltönyökben.
Összefoglalva: az öltöny olyan, mint a szakáll, 10-ből 9 férfinek jobb, ha van.
