Boldog halálnapot! 2 (Happy Death Day 2U), írta és rendezte: Christopher Landon; szereplők: Jessica Rothe, Israel Broussard, Phi Vu, Rachel Matthews, Suraj Sharma, Steve Zissis, Ruby Modine, Missy Yager, Jayson Bayle, Sarah Yarkin, Charles Aitken, Rob Mello; amerikai ifjúsági sci-fi slasher(szerűség), 100 perc, 2019 (16)
Vissza a halálba!
Bő másfél éve a Boldog halálnapot! meglepő siker lett: az Idétlen időkig feszültségre játszó sorozatgyilkolós változata önreflexíven volt egyszerű, és egy aranyos kis romkom bújt el benne. A nagy sikert folytatni kellett, de nem bőrlehúzósan ugyanazt nézhetjük, sőt: a slasher már csak fűszer, az Idétlen időkig pedig csupán háttér. Tudományos magyarázatot ad a hurokra, belecsöppenünk az első rész alternatív változatába, kapunk mélyebb mondanivalót és olyan elemeket vegyítve látunk valami újszerűt, ami miatt ez a sci-fis második rész frissebbnek tűnik elődjénél. De nem okosabb.
Hogy őszinte legyek, nem is tudom, hol kezdjem. Ugyanis ha az ember csak az első rész és a trailer előtudásával ül be a filmre, akkor hamar meglepődhet, ugyanis az előzetes nem kicsit van félrevezetőre vágva. Még azzal az esetleges háttértudással együtt is, ha belefutottunk az író-rendező egyik nyilatkozatába, miszerint akár trilógia is benne van a történetben azok után, hogy műfajt váltva Vissza a jövőbe ihletésű (hangulatú) sci-fivé érett a dolog, ahol a legtöbb időhurkos filmmel ellentétben lerombolják a folyamat misztikumát a(z ál)tudománnyal.
Ezek alapján a promócióban látott gömbös szerkentyűről beazonosítható, hogy az az időgépféleség, látod, hogy valami nem jól sül el és hogy a főbb szereplővé előléptetett ázsiai szobatársból egyszer csak két verzió lesz valahogyan. Ahogy azt is, hogy Tree újra visszakerül a szülinapjára, de valami kicsit más, mert most Ryan (az ázsiai srác) halálával kezd a hurok, az az elszólás pedig, hogy most többeket kell megmentenie (mert többekre hat a dolog? többen vannak konkrétan benne?), még érdekesebbé teszi a szitut.
És igen, így, vagy úgy meg is történnek ezen dolgok, csak mivel a hurok alapvető működését és a film által használt, amúgy más műfajban sokat látott elméletet nem lövi el az előzetes, így neccesnek érzem én is. Ezzel viszont nehéz kör lesz az írás további folyása, ugyanis míg a trailer alapján arra számítunk, hogy a rejtély ennek menete és hatása lesz, húz egy váratlan csavart a mozi és ezekre mind választ kapunk a film elején. Bár logikailag a butaságaiba bőven bele lehetne kötni, mivel a saját szabályrendszerével nem megy szembe (ahogy a Vissza a jövőbe sem és nem a Szerelmünk napjai vége), ezért fölösleges bántani.
A cselekmény nem ettől a rejtélytől lesz feszes és izgalmas, hanem a Vissza a jövőbe tipikus „mindig minden az utolsó pillanatban akár több helyszínen” receptjétől, amihez bejön a folytonos nap újrakezdés, szóval jól meg lettek itt kavarva a szálak és lettek Tree-n kívül többé-kevésbé kifordítva a visszatérő karakterek. A mostani hurokban minden egy picit más, nem konkrétan oda lyukad ki a cselekmény, hogy főhősünk majd saját magát nézi a Johnny B. Goode előadása közben, de még csak nem is igazán a Pillangóhatás–Időről időre–Eljövendő múlt napjai vonalon mozgunk, bár abból is van egy kicsi. Sőt, poénforrásnak még Eredetből is, ahogy most Marty, Doki és a DeLorean van emlegetve Bill Murray helyett.
Nem kell megijedni, ez zavarosabbnak tűnik így leírva, mint előadva a vásznon, ott ha megértjük az alapelméletét a dolognak (geekek előnyben), akkor nem lesz gond, de a kevésbé jártasak sem fognak nagyon elveszni benne, egyáltalán nincs szándékában ez a filmnek. Csak nyitni kell rá. Viszont azzal, hogy ennyi mindent kever össze, egy sokkal frissebb és eredetibb hangulatú alkotást kapunk, mint az első esetében. Hogy jobb-e, az relatív, de mindenképpen érdekesebb, mert itt tényleg nem pontról-pontra élünk át egy régi filmet vagy az első részt. Hanem egyszerre többet, ami kiszámíthatatlanabb.
Az viszont tény, hogy ez nem fog bejönni mindenkinek (mondjuk, ha fantáziátlanul az elsőt ismételte volna simán, ahogy műfajtársaival és a Blumhouse-nál ez mindennapos, akkor meg az lenne a baj), hisz annyira eltérünk az alapoktól – és közben meg mégsem – hogy aki ismét egy jó feszkós babaarcú gyilkos elől való menekülési hullámra számít, az csalódni fog. Ahogy az is, aki nem tud ráhangolódni a film újítónak szánt műfajkeverő hangvételére, hiszen itt még nehezebb belőni a konkrét zsánert, mint az elsőnél, pedig már ott sem volt egyszerű. Nem szokás ugye folytatni sem időhurkos mozikat (a Holnap határa 2 is évek óta csak „készül”), pláne nem megmagyarázni maszlaggal a jelenség kiváltóját, de őszintén: ha nem erre, akkor merre kellett volna folytatni a dolgot önismétlés nélkül? (A nincs folytatás nem opció.)
Így legalább volt egy kissé ugyan kidolgozatlan, sok helyen vérző ötlet, ami viszont nem akart másolni és ez a mai közönségfilmes közegben már kivitelezéstől függetlenül értékelendő. Mivel a humor, a könnyed egyetemi/ifjúsági környezet pedig szórakoztató és működik, a tudományos részt szimplán csak fogadjuk el, legyünk rá nyitottak és akkor nem lesz hiányérzetünk. Már amennyiben persze nem az előd hangulatáért ülünk be rá. Ha teszem azt jobban szeretjük a sci-fiket (bármilyet), mint a slashereket, akkor akár még jobban is tetszhet az elsőnél. Ezért relatív, hogy jobb-e: túl nagy a kontraszt egy reális összeméréshez.
Mert lássuk be: az első egy korrekten kivitelezett, de kiszámítható, csapongásmentes vegyítése volt két tipikus történettípusnak. Ugyan kiszámíthatóság most is van (a két fordulatból az egyik sejthető a trailer alapján, de nem jelentős, a másik meg jelentéktelenné válik, mert már nem a gyilkos kilétén van legnagyobb hangsúly), és csapongunk is, de egyszerűen olyan szerethetően van megcsinálva az egész – és a film önmagával is tisztában van – hogy haragudni csak akkor tudunk rá, ha nem kap el minket az elején.
Gyakorlatilag mindenki visszatér, szinte a legjelentéktelenebb mellékszereplők is, és van pár új fontosabb (két diák és picit a Strickland igazgatót idéző dékán), vagy fontossá tett karakter is (pl. maga Ryan), de mindegy is: Jessica Rothe ugyanis még jobb, mint az első részben. Eleve ő volt akkor is az egyik legnagyobb pozitívum, de most direkt rá is játszottak olyan jelenetekkel, amiket már valószínűleg rá írtak. Komikusi érzéke óriási, 32 évesen még mindig nagyon természetesen hozza az egyetemistát, az pedig, hogy a film ennyire szórakoztató, nagyban neki köszönhető. Felfedezhették volna korábban is, és remélhetőleg ha végzett Tree-vel még sokat látjuk majd másutt, mert vagy két ligával kilóg tehetsége a stábból.
De egyébként azzal, hogy kisebb-nagyobb változtatások vannak a hurokban, sok szereplő egy másik dimenzióját mutathatta meg, de többnyire megint fennáll az első résznél is írt dolog: mivel újrakezdődik a napjuk, ezért nem igazán lehet karakterfejlődést és mélyítést bemutatni, ám abban a kör amiben vannak tök jók és egyikük sem idegesítő. Vagy ha az, esetleg az volt korábban, akkor jól játszották ki a változtatásokat, ha már fejlődést nem lehetett. Hisz a film az előző rész zárójelenetében kezdődik egy másik szereplő szemszögéből. És ezekkel a variálásokkal jött be egy nagyon emberi és szép, már-már tényleg mély szál. Oké, milliószor láttunk már hasonlót meg jobbat is belőle, de ez tényleg egy ügyes fordulattal jött.
Technikai fronton nem történt előrelépés, sőt nincs olyan kiemelhető hangmérnöki-vágási-operatőri összhangból jövő fontos hangulatelem, mint a sétajelenet fejlődése az elsőből, de a zenével két jópofa húzás is van: az egyik egy Stayin’ Alive feldolgozás a végefőcím alatt, a másik pedig az Alan Silvestrit idéző hangzás – itt a legegyértelműbb a Vissza a jövőbe hatás. A Stayin’ Alive-ot azért is érdemes kivárni, mert van utána egy stáblista közbeni jelenet, ami mind működik egy esetleges trilógiazáró felvezetéseként és egy egyszeri végpoénként is, aminél ha nem lesz folytatás, akkor se fog zavarni annak hiánya, mert a geg az jó.
Nekem, mint aki a sci-fit, pláne az ifjúsági filmeket jobban szereti a borzongásnál és bírta az elsőt, jobban tetszett ez. De mivel érzem, hogy a műfajváltás sokaknak nem fog bejönni és maga a sci-fi szál is több sebből vérzik, jobb pontot nem adok rá. Jessica Rothe miatt lebeszélni senkit nem tudok róla, de tény, hogy rá kell hangolódni, nyitni kell felé és semmiképp nem az első ismétlését várni, mert annál jóval több. Valószínűleg páraknak már túl sok az a több. Ha tudjuk, mire készülünk, akkor van olyan szórakoztató, hogy ne csalódjunk – és talán ez a legfontosabb. Hogy kikapcsoljon. Arra meg jó.
Alig másfél éve a Happy Death Day! meglepő siker lett: az Idétlen időkig feszültségre játszó sorozatgyilkolós variánsa önreflexíven volt egyszerű, egy aranyos romkom bújt meg benne. A nagy siker folytatást szült, de nem önismétlően. A gyilkolás már csak adalék, az időhurok pedig csupán háttér. Tudományos magyarázatot kapunk rá, belecsöppenünk az első bekezdésrész alternatív változatába, akad mondanivaló is és olyan elemeket vegyítve látunk valami újat, ami miatt ez a sci-fis 2U frissebbnek hat elődjénél. Ám nem okosabb.
