Joker, rendező: Todd Phillips, szereplők: Joaquin Phoenix, Robert De Niro, Zazie Beetz, Marc Maron, Frances Conroy, amerikai krimi-dráma: 122 perc, 2019 (16).
Egy nagyon jó film
Földi pályafutásom röpke tizennyolc esztendeje alatt, mindig is mélyről jövő szkepticizmussal viseltettem a képregényfilmek iránt. Egy pillanatra sem hatott meg Marvelék intergalaktikus Barátok köztje (pedig Isten lássa lelkem, próbálkoztam), a DC univerzumát pedig igen nehezemre esik komolyan venni, amíg a fényezőjüket feltehetőleg a SZÍNMŰ felvételijének első köréből is kivágnák.
Mindössze kevés szuperhős mozi érintette meg azt a rideg kultúrsznob szívemet, de például a Nolan féle Batman trilógiát egy kellően sötét látásmóddal megáldott, tökös akciófilm együttesnek tartom, és a Fekete párduccal is békében megvagyok. Elénezgettem még a DC-s Csodanénit és Zack Snyder Watchmenjét is, a 2015-ös Hangyával pedig csak azért vagyok megengedőbb, mert a film vetítésén csattant el életem első, tinédzseresen túlizgult csókja.
Ám ezen kívül semmi. Úgyhogy ezen háttér-információkat meggyónva bátran kijelenthető, hogy ha valaki, hát akkor aztán én vagyok az az ember, aki ha ezredfordulónként legépel egy dicsérő szót egy szuperhősfilm kontextusában.
De a Joker esetében nincs mit tenni. Mert ez egy nagyon jó film. És ez nem egy olyan kényszeredett ,,nagyon jó”, ahogy a nagymama félig átsült rántott húsát véleményezed és nem is olyan, ahogyan az olvasói haragtól rettegve a szovjet némafilmeken nevelkedett kritikus kétségbeesetten próbálja leplezni egy szuperhősfilm iránti érzett undorát. Ez egy igazi, csúcskategóriás nagyon jó, egyenesen annak a kultúrsznob szívemnek a legmélyéről.
Meg merem kockáztatni, hogy a Joker messze a legjobb képregényfilm, ami ebben a naprendszerben valaha készült, és hogy könnyedén ez 2019 egyik nagy mozija. És hogy miért is ilyen jó szuperhősfilm a Joker? Mert egy pillanatra sem próbál szuperhősfilm lenni.
Ehhez értelemszerűen arra volt szükség, hogy a fókusz nem egy szuperhősön, hanem mindvégig Jokeren, a DC univerzum legismertebb főgonoszán van. Ő pedig sokkal több, mint egy átlagos szuperhős, akire a néző leginkább csak saját idealizmusát projektálhatja.
A Joker pedig ezt leszámítva sem viseli magán a képregényfilmek stílusjegyeit, szó sincs a megszokott robbantgatásról, egy kőkemény jellemtanulmányt kapunk. A film bátran merít a legnagyobbak eszköztárából, erősen karakterközpontú drámát alkotva. Joker, mint főszereplő, kísértetiesen emlékezetet a Taxisofőr Travis Bicklejének skizoid csapongására, ám az idővel felszínre törő emberellenessége már az 1966-os Dühöngő ifjúság szereplőit idézi.
A legnagyobb áthallás mégis Martin Scorsese, A komédia királya című filmjével kapcsolatban fedezhető fel, ahol szintén egy bukott komédiás kezd őrült ámokfutásba. Finom kikacsintás a filmre, hogy a Jokerben szerepet kapott az a Robert De Niro, aki az 1982-es filmben még a fokozatosan eszét vesztő humoristát alakította.
Joker pedig, csakúgy mint az anno. a De Niro által megformált karakter, egy nyilvánvalóan őrült és deviáns, azonban ízig-vérig emberi jellem. Egy, az átlagosabbnál is átlagosabb emberi lény, aki persze nem született szörnyetegnek. Jokert a környezete tette azzá.
Egy olyan társadalom szülötte ő, ahol az erős felőrli a gyengét, a nagyobb kisebbet, az ideológiává átlényegült fogyasztóiság pedig mindent és mindenkit, aki él és mozog. Kőkemény szocio-darwinizmus ez Gothamben, ami ezer meg ezer elemében hajaz napjaink gazdaságilag globalizált társadalmi struktúrájára.
Joker ennek a kietlen társadalomnak a számkivetettje, egy emberi lény, akire a foszforeszkáló zuhanyrózsák és a kétszáz forintos realitiy showk világában egyszerűen nem volt szükség. Hiába próbálkozott és tette meg a tőle telhető legjobbat, újra és újra az elutasítás áttörhetetlen falaiba ütközött. Ez pedig előbb kétségbeesését és szomorúságot, majd nyers, állatias dühöt szül.
A film pedig hibátlanul átadja ezt a düh-érzetet. Mi az, hogy átadja, valósággal belerántja közönségét a gyűlöletbe, egy bő két órás ámokfutásnak megágyazva. A néző miután a bőrén érzi a Jokert érő összes kudarcot és tragédiát, furcsa mód azonosulni kezd a karakterrel. Együtt kezdik feszegetni a határokat, lázadozva a proto-fasiszta társadalom és mélységesen inhumánus szabályrendszere ellen. Egy felszabadító és sokáig kifejezetten szórakoztató tombolás ez, amiből a néző csak akkor eszmél fel mikor már túl késő. Ekkor már szabadjára engedte a szörnyeteget.
És talán tényleg így születnek a legkegyetlenebb bestiák. Mert senki sem szánt-szándékkal válik gonosszá. Minden gonosztevő kis lépsekkel kezd, kötéltáncot folytatva őrület és emberségesség határvonalán. Ám egy idő után eljön az a pont, ahol elfogy a kötél és megindul a zuhanás a mélybe. Joker jelenléte itt válik többé egy boldogulni vágyó ember elkeseredett szabadságharcánál, kezdeti ügyeskedései őrölt ámokfutásba csapnak át.
A nézőt ez az átváltozás pedig, mint egy pofon érinti, hiszen mindeddig együtt tombolt a főszereplővel. A Joker ereje pedig pontosan ebben pofonban rejlik. A film saját bőrén tapasztaltatja meg a nézővel, hogy milyen könnyen is válik valaki szörnyeteggé, ráébresztve ezzel az önnön belsejében szunnyadó gonoszra. Mert a film alapvetése szerint nem létezik jó és rossz, kiváltképp nem jó és rossz ember. Csak körülmények. Csak a körülmények, amik a legmagasabbra emelhetik, ugyanakkor a mélybe is taszíthatják az embert.
A film nézése közben a néző pedig pontosan ezt az utat járja be, fejest ugorva a bűn és dekadencia végtelen mélységű óceánjába. A tisztes állampolgár ezt a felkavaró élményt viszi magával a moziteremből, és ez még jó ideig ott fog pumpálni benne. Megnézve a Jokert, megkérdőjelezi saját identitását, megrémül önmagától, rádöbben, hogy lehet, legbelül nem is sokkal jobb Jokernél. Pusztán egy jobb helyre született.
