Az Aranypinty (The Goldfinch), rendező: John Crowley, szereplők: Ansel Elgort, Nicole Kidman, Luke Wilson, Jeffrey Wright, Finn Wolfhard, amerikai dráma, 149 perc, 2019.(16)
„Műélvezet”
Hosszú és nehéz könyvből hosszú és nehéz film. Aki olvasta a regényt, azért utálta, aki nem, az meg azért. Lassan kikopik a mozikból és valószínűleg soha nem lesz kultfilm vagy bűnös élvezet, de azt mégsem érdemli meg, hogy ne beszéljünk róla.
Ha egy film azzal kezdődik, hogy valaki véget akar vetni az életének, akkor az jó eséllyel nem a humor oldaláról közelíti meg a dolgokat. Nem állítom, hogy Az aranypintyen nem nevettem, de összességében egy komor és nem utolsó sorban meglehetősen hosszú darab. 
Theodore Deckernek (Ansel Elgort) látszólag bejött az élet, a jónevű műkereskedő most mégis öngyilkosságra készül. Súlyos terhet cipel ugyanis magával, anyja életét vesztette egy robban(t)ásban, amit ő túlélt. Magát hibáztatja és talán igaza is lenne, ha nem lett volna akkor még gyerek. Senki nem tudja meggyőzni arról, hogy véletlen baleset történt. A rendőrségnek egy iskolatársa családja elérhetőségét adja meg, akik jómódban élnek. Bár a két fiú között nem olyan mély a barátság, mint ahogyan azt hinnénk, a család magához veszi Theot. 
A különösen az anya (Nicole Kidman) irányából érkező, feltétlen, már-már zavarba ejtően odaadó szereteten túl a felső középosztály minden frusztrációját is megkapja veszekedésestől, szorongásostól, alkoholostól, drogostól. Egy nap aztán beállít az igazi apja, a szerencsejáték függő és fényes színészi karrierről álmodó Larry (Luke Wilson), hogy megváltozott és magával vinné. Larry Las Vegas szélén él barátnőjével, a valaha szebb napokat látott Xandrával (Sarah Paulson). Theo újfent az alkohol és a drog sűrűjében találja és megismerkedik a különc Borisszal (Finn Wolfhard), akinek fiatal kora ellenére különösen jól megy ez az önpusztító életmód. Elárulja neki, hogy a robbanás utáni zűrzavarban magához vett egy különösen értékes festményt, amit féltve őriz.
Az Aranypinty Carel Fabritius műve, aki Rembrandtnál tanult és aki egy lőportár felrobbanásakor vesztette életét (micsoda véletlen egybeesés). A festmény később külön utat jár be. A cselekményben van még egy másik szál is, Theo a múzeumi élmények hatására felkeresi a restaurátor és műkereskedő Hobie-t (Jeffrey Wright), akivel összebarátkoznak és később ide (New Yorkba) is tér vissza (Los Angelest maga mögött hagyva), hogy kitanulja a szakmát. Larry, Xandra, egykori nevelőszülei, „mostohatestvérei”, valamint Boris és a Hobie-nál megismert Pippa újra és újra visszatérnek az életébe. 
Az egész (élet)történet nem más, mint kapcsolatok hol szorosabb, hol lazább szövedéke, melyeket a véletlenek sora alakít. A festmény, mint egyfajta gyerekkori kabala birtoklása, valamint az anya halála miatt érzett felelősség nyomja rá a bélyegét minden döntésére és cselekedetére, melynek során eljut oda, hogy végezni akar magával. Amikor sokan meghalnak az ember körül, felmerül a kérdés, hogy miért pont ő, ami általában bűntudatot szül. Sokan érzik úgy, hogy ez nem lehet véletlen, valakinek terve van velük (nevezzük akárhogy) és ennek megfelelően próbálják élni az életüket, ami vagy sikerül, vagy nem. Ha úgy érzik, elcseszték, vagy megpróbálkoznak az újrakezdéssel, vagy jöhet a game over. Mert bármennyire tudatosak is vagyunk, a véletlenek ugyanolyan fontos szerephez jutnak az életben, mint a vágyak, az álmok, a félelmek vagy a célok.
A film az Egyesült Államokban minden idők legpocsékabb nyitását produkálta és valószínűleg máshol sem fog bevételi rekordokat döntögetni. A filmkészítés befektetés, egy kimagaslóan jól jövedelmező üzletág (legalábbis ezzel kecsegtető), ahol a munkában megfáradt nézősereg könnyed szórakozásra vagy éppen borzongásra vágyik. Az egymilliárd dolláros mozik korában még ma is sokan teszik le a voksukat az elgondolkodtató alkotások mellett, azonban a két és fél órás játékidő a legelszántabbakat is elriaszthatja.
Donna Tartt azonos című, többszáz oldalas, Pulitzer-díjas regénye 30 héten át vezette a New York Times bestseller listáját. Piszok nehéz alapanyag, a legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani rá, hogy „olvasmányos”. A forgatókönyvet az Oscar-jelölt (Suszter, szabó, baka, kém) Peter Straughan írta, a BAFTA-díjas (Brooklyn, A bűn hálójában) rendezőnek, John Crowley-nak ez az első filmje a Brooklyn (2015) óta. A gyönyörű képekért a 12-szeres jelölt, Oscar-díjas (Szárnyas fejvadász 2049) Roger Deakins felelt, a zeneszerző a többszörösen díjazott Trevor Gureckis, a vágó pedig a Better Call Saulért Primetime Emmyt bezsebelő Kelley Dixon, akinek a Totál szívást is köszönhetjük. Nagy nevek, nem vitás. Kidman, Paulson, Wilson, Elgort, Aneurin Barnard (a felnőtt Borist alakító színészt a Dunkirkben láthattuk) és Wright hozzák a kötelezőt, de a gyerekszínészek is hihetetlenül tehetségesek és meggyőzőek. Igen, a könyvadaptációknál mindig fennál a sikertelenség veszélye, de bántam volna, ha monitoron vagy lapostévén tudtam volna csak pótolni.
