A láthatatlan ember (The Invisible Man), rendező: Leigh Whannell, szereplők: Elisabeth Moss, Storm Reid, Aldis Hodge, Oliver Jackson-Cohen), amerikai-ausztrál horror, 110 perc, 2020. (16)
A szolgálólány esélye
A kevés pénzt a horror által sok pénzzé transzferáló Jason Blum ezúttal sem lőtt mellé, A láthatatlan ember modern feldolgozása jeleskedik a paráztatás terén.
Cecilia (Elisabeth Moss) az éjszaka közepén menekül el egy bántalmazó kapcsolatból húga (Storm Reid) segítségével, majd egy barátjánál (Aldis Hodge) húzza meg magát. Nem sokkal később arról értesül, hogy az ex öngyilkos lett, ami azonnal felkelti benne a gyanút, mert az optikában utazó, sikeres és gazdag feltalálót, Adriant (Oliver Jackson-Cohen) nem ilyen embernek ismerte meg. Adrian ráadásul örökösének őt nevezi meg, jelentős összeget hagyva rá bizonyos feltételek teljesülése mellett. Sejtése – mely szerint az egész csak átverés, a férfi él és virul – beigazolódni látszik, egyre több jel utal arra, hogy Adrian továbbra is jelen van az életében. A dologgal azonban van egy kis probléma: zaklatója egyáltalán nem látszik.
H.G. Wells 1897-ben megjelent regényét több alkalommal is filmre vitték, a 2000-es Árnyék nélkül vizuális effektjeivel az Oscar-díjért is versenybe szállt. A legújabb feldolgozás nevetségesen alacsony összegből, 7 millió dollárból készült (az Árnyék nélkül 2000-ben 95-ből!), de ha gyorsan hozzátesszük, hogy a producere Jason Blum, aki nevetségesen alacsony összegekből készít jóféle horrorokat, mindjárt más a helyzet. A forgatókönyvíró-rendező ráadásul Leigh Whannel, akinek – többek között – a Fűrész és az Insidious filmeket köszönhetjük.
Költségkímélő megoldás az egyetlen ismertebb név, aki el is viszi a hátán a filmet (Adrian lehetne valamivel karakteresebb), a kevés szereplő és helyszín, valamint az egészen visszafogottan használt CGI; a láthatatlan ember a játékidő túlnyomó részében valóban láthatatlan. A cselekmény Cecilia pokoljárására fókuszál, ahogy a bántalmazott nő előbb menekül, majd kis híján megőrül, hogy végül összeszedje magát és méltó ellenféllé váljon. Félő, hogy Moss briliáns alakítása ugyanúgy láthatatlan marad majd az Akadémia előtt, mint Lupita Nyong’o (Mi) vagy Toni Collette (Örökség) teljesítménye a közelmúltból.
Az ijesztegetés terén alap dolgokkal operál a film (neszek, zajok, libbenő függöny, nyikorgó lépcső, besüppedő szőnyeg stb.), de azokat kifejezetten jól és éretten használja fel. Sosem tudjuk előre, hogy Adrian tényleg ott van-e vagy sem, gyakran szemléljük kívülről az eseményeket, miközben Ceciliával együtt az árulkodó jeleket keressük. A kameramozgás, a hangok, a zene és a vágás is azt a célt szolgálják, hogy a szívünk lehetőleg a torkunkban dobogjon. A sztoriban persze van néhány csavar is, hiszen az ijesztegetést nem lehet a végtelenségig csinálni, kell egy épkézláb történet is.
Mindezt megkapva azonban mégis van egy-két dolog, ami nem hagy nyugodni. A cselekmény annyira a lényegre koncentrál, hogy minden más a háttérbe szorul. Adrian kutatásait valószínűleg olyanok finanszírozzák (sereg, hírszerzés, magánbefektetők, részvényesek stb., na meg ott van a konkurencia és az alvilág is), akiket érzékenyen érint a halála és – talán joggal – szeretnék tudni, hogy tulajdonképpen mi is történik. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen munkát nem szokás csak úgy hazavinni, de ha mégis, akkor a jelszó kitalálása és a kamerák manipulálása (különösen, ha optikában utazik az illető) ne legyen már ennyire triviális. A szállásadó barát egy rendőr nyomozó, akinek a házába ki- bemászkál a láthatatlan Adrian, gyakorlatilag semmilyen óvintézkedés nem történik és később ugyanez a barát kérdezi ki Ceciliát, amikor elszabadul a pokol.
Két rettegés között rengeteg ilyesféle apróság van, ami birizgálja az ember agyát, de mindezektől (Hujbi-féle szőrszálhasogatástól) eltekintve egy kifejezetten élvezetes és modern feldolgozással van dolgunk.
