Hollywood, készítők: Ian Brennan, Rick Murphy; szereplők: David Corenswet, Darren Criss, Laura Harrier, Joe Mantello, Jake Picking, Jeremy Pope, Samara Weaving, Avis Amberg, Patti LuPone, Jim Parsons, amerikai dráma, vígjáték, mini-sorozat 2020 (16)
Naiv mese hét részben
Az embert akaratlanul is eltölti valamilyen ismeretlen eredetű rajongás Hollywood aranykorára gondolva. Az álomgyár a II. világháborút követően teljes üzemre kapcsolt, futószalagon szállította le a jobb és rosszabb filmeket. Rengeteg színészlegenda ekkortájt élte fénykorát és több millióan gondoltak irigykedve az ő életükre. A „nagy álom” beteljesítése érdekében sokan próbáltak szerencsét a filmvilág fővárosában, páran befutottak, de a legtöbbjük próbálkozása kudarcba fulladt. Hollywood sosem volt híres arról, hogy csak úgy osztanák az állásajánlatokat. Bekerülni egy stúdióhoz komoly munkába kerül. Jobb esetben a kitartás és a tehetség elegendő a befutáshoz, máskor kerülőutakon, harveyweinsteineken át vezetett az út… Ezt a témát vette górcső alá a Netflix sorozata, a Hollywood, leöntve némi cukormázzal.
Adott hat nagyravágyó fiatal, akik mind az Ace Studios filmstúdióval kerülnek kapcsolatba: Jack Castello (David Corenswet), a világháborút megjárt katona, reménybeli színész; Raymond Ainsley (Darren Criss), álmodozó rendező; Camille Washington (Laura Harrier), aki olyan időszakban szeretne sztárrá válni, mikor egy fekete színésznő max cselédeket alakíthatott, egyébként Raymond párja; Archie Coleman (Jeremy Pope), meleg, fekete forgatókönyvíró; Roy Fitzgerald/ Rock Hudson (Jake Picking), meleg, önbizalomhiányos színész; Claire Wood (Samara Weaving), kezdő, szőke színésznő, mellékesen a központi szerepet játszó Ace Studios vezetőjének a lánya. Mindegyikük óriási reményekkel és lendülettel próbálja bedönteni a régi vonalas Hollywood kapuit.
Ha végignézitek ezt a listát, látszik, hogy erősen küzdöttek a PC bingó kitöltésén az alkotók. És ez gyakorlatilag az alapötlete a sorozatnak: eljátszanak az ideával, mi lett volna, ha Hollywood sokkal hamarabb nyit az etnikumok, a homoszexuális vagy csak szimplán a nők felé. Vajon jobb lenne a helyzet ebben az alternatív valóságban? Némi nyitottsággal elkerülhető lett volna-e a filmeseket is erősen körbefonó metoo?
A külföldi kritikusok többször is felhozták Quentin Tarantinót a Hollywooddal kapcsolatban, aki már nem egyszer szolgáltatott utólagosan igazságot a történelem áldozatainak (Becstelen Brigantyk; Volt egyszer egy Hollywood). Ha ő megtehette, végül is, miért ne próbálkozhatnának meg ezzel mások is? Ráadásul a sorozat ötletgazdái, Ryan Murphy és Ian Brennan kifejezetten otthonosan mozognak mind a sztárcsinálás témában, és ennek polkorrekt tálalásban (Glee-Sztárok leszünk, Póz, Viszály).
Naiv meseként kell felfogni ezt a mini-sorozatot. Noha elég meredek helyzeteket mutat be, példának okáért nem gondoltam előre, hogy az első epizód fele a férfi prostitúcióval fog foglalkozni (azt meg pláne nem, hogy a stricit fogom a sorozat végére a legjobban kedvelni), ám mégis szappanoperai konfliktus megoldásokkal él. Hiába foglalkozik fajsúlyos és máig élő problémákkal (etnikumok elfogadása, nők érvényesülése, a homoszexuálisok alapvető jogai (megfoghassák a szeretett ember a kezét az utcán), érdekes morális kérdésekkel (a tisztesség kérdése, prostitúció, özvegység és időskori szerelem, késői siker lehetősége, meg lehet-e bocsátani 10 év megcsalást vagy például mit lehet feláldozni a tehetség oltárán?), igazából minden el lesz maszatolva és rátéve egy nagy rúzsos mosoly. A Ku-Klux-Klan is bele lett kavarva néhány égő kereszttel meg bedobott ablakkal, de azonkívül semmit sem kezdtek ezzel a szállal.
A fordulatok meg tényleg olyan összetettek, amiket kávékavargatás közben egy gyakorlott sorozatfaló nevetve kitalálhat (lásd: filmtekercsek). Ez nem feltétlen baj, csak nehezen vehető onnantól tényleg drámának a sorozat, szatírának jobb lett volna, de ahhoz meg tényleg igazi fanyar humort kellett volna még belepakolni. A megtekintése közben végig olyan érzésem volt, mintha a Glee-ből mutatnának epizódokat (ha valakit elkerült volna ez a hatévadnyi musicalorgia, annak itt egy kis ízelítő). Bár összesen, ha 4 részt láttam a Glee-ből, de elég jellegzetesen laza stílusa van, ami abszolút jellemző a Hollywoodra is. Mindig vártam, mikor fakadnak dalra a szereplők (nem tették), és nagyon cimbis-barinős a hangulat. Az egészet azzal magyaráztam, hogy biztos csak Darren Criss (aki megdöbbentően jó mondjuk Versace gyilkosakén) személye teszi, aki oszlopos tagja volt annak a szériának. Ryan Murphy úgy érezte abban a hangvételben vezényli le a Hollywoodot is, így nem csoda, hogy emiatt is áll meg kevésbé az egész a realitás talaján. Mert hát őszintén, nehéz elképzelni ennyi jó fej és megértő embert a mai világban egy filmstúdiónál, nemhogy 70 éve.
Most kérdezhetnétek, hogy ha ennyit szidom a sorozat hangulatát, miért néztem végig? Őszintén szólva azért, mert, ha nem vártál sokat, igazából nagyon jó volt. A főszereplők kedvesek, aranyosak és megfelelően gyarlók. A mellékszereplők zseniálisan jók, el tudtam volna nézni még pár órát az „öregek” szereplésével: a stúdió producere, Dick Samuels (Joe Mantello), a castingos és színésztanár Ellen Kincaid (Holland Taylor), a stúdió vezetőjének neje, majd helyettese Avis Amberg (Patti LuPone), a menő ügynök Henry Willson (Jim Parsons) és a benzinkutas Ernie West (Dylan McDermott). Az ő jelenteik mindig pulzálnak, üdeszínfoltjaik ennek a harsány társasági összejövetelnek. Epizódszerepekre emellett még beugrott többek között Billy Boyd (Gyűrűk Ura), vagy például Queen Latifah (Chicago, Hairspray) is. Az meg külön szép, hogy itt ott megemlékeznek valós személyekről is, mint Vivien Leigh, George Cukor, vagy egyébként Rock Hudson és Henry Willson is a kor emblematikus szereplői voltak. Szóval a casting jól működött, a látvány, amolyan „ahogyan elképzeled Hollywood aranykorát”. Viszont, ami tényleg teljesen mellékes, ám mégis olyan sokatmondó: az a főcím. Rendkívül kreatívan tálalták a sorozat folyamatos „felfelé törekvését”, kapcsolódnak a városhoz és a sztori szempontjából nagyon is lényeges Hollywood felirathoz, ráadásul slusszpoénként, ha figyeltek, egy idő múlva össze lehet rakni a hat főszereplő életútját is ebből az alig pár másodpercből.
Összegezve a Hollywood tökéletes habkönnyű szórakozásnak, jóllehet minden konfliktus csak egy felskiccelt rajz, az igazi forradalom nem itt zajlott le, de aki kicsit is érdeklődik az aranykor iránt, és megelégszik a talmi csillogással, az élvezni fogja. Ó, és még valami: a sorozat alkotói nem tagadták meg a címet, hiszen a befejezés pont olyan, mint amit a cím sejtet.
