Stephen Hawking műve nyomán készült A film rövid története, amiben A Hetedik Sor Közepe csapata megkísérli azt, ami másoknak csak hosszú könyvciklusokban sikerült: írásba foglalni a film, talán nem is olyan rövid történetét. A legelső mozivetítéstől kiindulva, érintve, többek közt az iráni új-hullám és a tajvani mozi érdekfeszítő világát, eljutva napjaink mainstream filmgyártásáig. Mindezt alig száz oldalba foglalni persze valóságos filmteoretikai harakiri, így figyelmeztetünk mindenkit! Írásunk lényegre törő, inkább csak rövid betekintés, mintsem tényleges mozitörténeti értékezés, ámde reméljük, kiváló alapanyaga lesz a későbbi elmélyülésnek.
Az 1., 2., 3., 4., 5. és a 6. 7. 8. 9. rész itt >>>
Film noir
A harmincas évek félperiférikus-érzetet viszi tovább a Klasszikus Hollywood éra talán legjelentősebb al-műfaja, a Noir. A Noir az Amerikai álom antitéziseként határozza meg önmagát, maliciózus nézőpontból szemlélve a II. világháborús Amerika kietlen látképét. A karakterek visszatérően szenvtelenek, sokszor egészen cinikusak, tetten érhető bennük a kor Amerikájának minden kiábrándultsága.
A Noir filmekben szinte mindig sötét van. Ha lehet, a jelenetek este játszódnak, és ha erre nincs lehetőség, akkor egy elsötétített klubhelyiség dohányfüstös szobájában. Ez a dohányfüst és a fény-árny játékok kreatív alkalmazása számít a Noir művészi védjegyének, a világítás és az azzal gondos technikai szimbiózisban álló elemek askriptív használata teremti meg a műfaj utánozhatatlan atmoszféráját.
A sötét környezethez pedig hasonlóan sötét lelkű karakterek társulnak. A Noir nélkülözhetetlen eleme az erős szexuális töltettel felruházott nő, és a vele párban álló férfi, aki ha kell, bizony az erőszaktól sem riad vissza. Az utóbbi karaktert rendszerint Humphrey Bogart alakítja, akinek a neve elválaszthatatlanul összefonódott a műfajjal.
(Humphrey Bogart, a Noir arca)
Bogart azt jelenettette a Noirnak, amit Jean Gabin a Lírai Realizmusnak. Bogart nélkül nincsen Noir sem, sokszor egyetlen mozdulatában is összpontosul a műfaj egész filozófiája. Többek közt ő a főszereplője, a Máltai sólyom (1941) és a Hosszú álom (1946) című mozikban, illetve a műfaj tételfilmjének számító Casablancában (1942).
Konstans analógia tükröződik a Noir más klasszikusainak lehangolt szemléletmódjában is, elég csak A gyilkosokra (1946), vagy az 1943-as Gyilkos vagyokra (1944) gondolni. Hasonlóan kiábrándult végkövetkeztetéssel zárul Orson Welles, Aranypolgár (1941) című filmje, ami noha egyes elemeiben eltávolodik a Noir eszköztárától, ámde filozófiájára nyilvánvaló hatást gyakorolt az irányzat.
( Az Aranypolgár film, a nagyszerűség hajszolásáról)
Az Aranypolgár minden idők talán legnagyobb hatású filmje, ami elsőként alkalmazott olyan filmtechnikai újításokat, mint az Áttűnés (vágástípus, ahol az egyik kép fokozatosan elhalványul, miközben a másik látható lesz) a narratív Flash Forward (idő és térbeli előretekintés a történetben), vagy a mélységélesség (a térmélység, ahol a képen látható testek kontúrja még nem elmosódott) formatív használata. Allegorikus filmjében Welles egy kórosan boldogtalan sajtómágnás történetén keresztül egy generáció elidegenülést vizionálja, a 20. század Amerikájának mélységesen deindividualizált kultúrközegében.
Orson Welles, Hitchcock, Bergman… filmrendezők, akiktől sokat tanulhatsz
Mégis, a műfaj egészén átívelő kiábrándultság és a vegytiszta cinizmus ellenére a Noir valahol a Lírai Realizmus gondolatiságát viszi tovább. A feloldhatatlan érzelmi passzivitás és az apátia homályán keresztül mégiscsak felsejlik a pozitív végkifejlet reménye és végtére is, az élet szeretete. Bogart és a csábító szőke a film végén egymásra talál, a rossz elnyeri méltó büntetését, helyreáll a biztonságot és reményt jelentő morális rend. Valami, amiben igazán lehet hinni.
( Sajátosan Noir atmoszférájú jelenet, a Gyilkosok című filmben)
A legfontosabb…
Máltai sólyom (1941)
Aranypolgár (1941)
Casablanca (1942)
Gyilkos vagyok (1944)
A gyilkosok (1946)
A harmadik ember (1949)
A legutóbbi rész:
Ajánljuk még:
