Emma (Emma); rendező: Autumn de Wilde; szereplők: Bill Nighy, Anya Taylor-Joy, Mia Goth, Johnny Flynn, Rupert Graves; romantikus vígjáték; 124 perc, 2020. (12)
Emma… igen, egy újabb
Az Emma Jane Austen azon kevés regényének egyike… pontosítok: kevés regényeiből az egyetlen (merthogy hat befejezett könyve volt), amely alkalmas arra, hogy egészestés filmadaptáció szülessen belőle. Persze Austen minden klasszikussá vált történetét valamilyen módon már filmre vitték vagy tévére alkalmazták, sőt, általában elkövették velük mindkettőt, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a dús cselekmény megkívánja a hosszabb elmesélési módot, így mini-sorozatként funkcionálnak a leginkább.
Természetesen nem arra gondolok, hogy olyan rémesen bonyolultak lennének a sztorik, hiszen lényegében minden regény arra fut ki, hogy hősnőnk eléri-e a férjezettség áhított állapotát, avagy sem. És még akkor is, ha ez a hajadonokat sújtó kétség a pre-viktoriánus korban (és aztán még persze jó sokáig) az egzisztenciális tragédia lehetőségét hordozta magában – nevezetesen, hogy szegényházba kényszerül-e a 35 feletti vénkisasszony, esetleg egy jó lelkű rokon nyújtotta kegyelemkenyérre kényszerül –, kevéssé mutatkoztak meg az egyes Austen-művekben mélyebb gondolatok, vagy az olvasót komolyabb erkölcsi dilemma elé állító problémák.
Adaptáláskor a sorozat formula azért szerencsésebb, mert ez a sok figurát mozgató, életfogytig levelező, Bath-tól Londonig, kastélyból kastélyba utazgató balhé a mai ember szeme előtt pontosabban jelenik meg, ha az eredeti regényhez hűen az apró részletek sem maradnak ki. Tekintve, hogy Jane Austennél ritkán van egy olyan központi konfliktus (mármint a mindenképpen menjünk férjhez, mert baj lesz dolgon kívül), amely egy mondatban összefoglalható. Nála sok kis bukdácsolás és több kis siker van, és ha elkezdjük levágdosni a sallangnak vélt apró örömöket-bánatokat, nem sok minden marad. Jellemzően ebbe buknak bele az egészestés megoldások. A sallangoknak vélt apróságok lenyaszabolásába. Többek között ezért volt rossz a Joe Wright rendezte Büszkeség és balítélet vagy éppen a Meggyőző érvek című regényből készült Tartózkodó érzelem Sally Hawkins-szal a főszerepben.
Az Emma az egyetlen mű, amelyiknél elmondhatjuk, hogy van egy körülírható cselekmény. Hősnőnk kőgazdag, és ha már egyszer nem fenyegeti az elszegényedés veszélye, muszáj valami elfoglaltságot találnia: hobbi házasságszerző lesz. A történeten keresztül – más műveihez képest – sikeresebben tudja bemutatni Austen a pártában maradottak korszakra jellemző szomorú sorsát, ami akár túlmutathat az anyagi kérdéseken. Nem mellesleg pedig Emma karaktere valóban fejlődésen megy keresztül, szemben a Büszkeség és balítélet Elizabeth Bennetjével, aki csupán annyi változást tud felmutatni a történet végére, hogy nagy duzzogva mégis elfogadja a módos gazda ajánlatát. Pedig az első perctől ágált ellene. Jaj, vagy tán nem is? Na. mindegy.
Emma is megélt pár adaptációt. Készült történetéből persze sorozat Romola Garai-vel. Egy egész helyeske. Meg egy tévéfilm Kate Beckinsale-lel. Egy közepesen helyeske. Meg egy mozifilm Gwyneth Paltrow-val. Amolyan klasszikus nincs miért se utálni, se szeretni fajta.
A kérdés az, hogy mindezek után miért érezte azt Autumn de Wilde, hogy ő is el akarja mesélni Emma történetét. Nyilván azt gondolta, hogy máshogy fogja. (Felteszem, mindenki ezt gondolta, aki egyszer nekifogott.) És a máshogy alatt azt értjük, hogy modern hangsúlyokkal, a béna posztmodern klisék nélkül. Szóval ne legyen Justin Timberlake dalra bálozás, de mutassuk be, hogy ezek is emberi lények, csak fűzőt viselnek.
A legfrissebb Emma film ezzel az elképzeléssel belesimul abba a trendbe, amit jelenleg a Nagy Katalin – A kezdetek című vagány sorozat képvisel a legékesebben. Hogy nem kell hasra esnünk attól, hogy valami kosztümös, mert abba teljesen belefér a titokban orrpiszkálás intézménye is.
Ezzel a lendülettel indul de Wilde mozija. Látunk kandallónál pőre hátsót melengető arisztokrata lányt, meg egy nadrágot húzó úrfit, aki kényelemből betűri az inget az ágyéka alá. Végül is tényleg nem gondolkoztunk még azon, hova tűnik az a rengeteg textil derék alatt, amit derék fölött a bő ing ténye feltételez. Én mindenesetre ezért a tanulságért hálás voltam.
A hálaérzetem azonban hamar elszállt, miközben haladt előre a sztori. Rendezőnk ugyanis az első félóra után elvesztette a lendületet. A báli jelenet – mintha őt magát is meglepte volna – olyan hangulatosra sikerült, hogy onnantól kezdve nem volt szíve viccelni, sőt, szinte kikérte magának, és ő akarta a legjobban megélni ezt a szerelmet. Aztán néha mintha fejbe csapta volna valaki a forgatókönyvvel, észbe kapott, és az előre betárazott harmatos kis poénokat mégis beletette, de akkor már csak fél oldalra húztuk a szánkat.
A kvázi szerelmi háromszög ebben a feldolgozásban kissé bohózat ízű lett, amiben nagy szerepe volt a téves szereplőválasztásnak is. És itt közel sem Anya Taylor-Joy vagy Johnny Flynn személye ellen van kifogásom. Sokkal inkább a kettősük ellen. Flynn egyszerűen nem elég idős ehhez a szerephez. Nyilván a könyvben sugallt korkülönbség megvan a két színész között, de ránézésre osztálytársak is lehettek volna a gimiben. Mr. Knightley-nak nyilvánvalóan és láthatóan korosabbnak kell lennie (még akkor is, ha Austen korában ez az erős harmincast jelentette persze), hiszen ő a bölcs barát, akire „nem úgy” néz hősnőnk. Egykorúnak tűnő színészekkel azonban a „nem úgy” nézés opciója elvész.
Mégis talán a leghibásabb pontnak az apa karakterét látom. Hiszen a happy endes szerelmi történetek – még ha viccelődünk is útközben – végül szükségszerűen valami szívet melengetőre váltanak. Ezt még a szemükre sem hányhatjuk. De ha van egy olyan jól megírt figuránk, mint mondjuk Mr. Woodhouse-é, akkor azt pocsékolás rosszul feltenni a vászonra. Jane Austen minden regényében van egy nagyon jóságos és/vagy nagyon izgalmas apafigura. Ez az Emmában sincs másként. És a tény, hogy a 2020-as változatban Bill Nighy kelti életre, már látatlanul is bizakodásra adott okot. De aztán sajnos láttuk. Nighy jó. Mint mindig. De egy meg nem írt karakterrel ez volt a maximum, amit kezdeni tudott.
Nem csak, hogy maga Mr. Woodhouse vált érdektelenné, hanem a lányához fűződő viszonya is. Ez volt a nagyobb baj. És ugyanennek a felszínes megvalósításnak esett áldozatul minden, a két szerelmes kapcsolatán kívüli reláció.
Az Emma talán azért összetettebb bizonyos értelemben Jane Austen többi történeténél, mert a szerelmi szál kibontása mellett nem felejt el más emberi kapcsolatokat is méltóképpen lefesteni. Például az apa és lánya közötti szeretetet, vagy a gazdag és szegény, a társas lény és a magányos lélek egymáshoz való közeledését. Na, ezek itt mind a sallangnak minősített, lenyisszantott részecskék kukájában kerültek. Szóval ez így már csak az éppen, hogy cuki kategória. Kár érte.
