Az utolsó párbaj (The Last Duel), rendezte: Ridley Scott, szereplők: Matt Damon, Adam Driver, Jodie Comer, Ben Affleck, amerikai filmdráma, 142 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Mindhalálig
Röpke 25 évnek kellett eltelnie az Oscar-díjas Good Will Hunting óta és Matt Damon, valamint Ben Affleck máris egy újabb közös forgatókönyvvel rukkoltak elő. A helyszín a középkori Franciaország, a téma a nők helyzete és a szerepe a középkori Franciaországban, a rendező Ridley Scott, a szereplők között pedig megtaláljuk magát Damont és Afflecket is, akikhez Adam Driver, Jodie Comer és nagy kedvencem, Marton Csokás csatlakozott. Az utolsó párbajt Damon és Driver vívják…és hát…mindketten elég jók ebben. 
A középkori Franciaországban a férfiak elsődleges dolga az volt, hogy harcoljanak a királyukért, a nőké pedig az, hogy lehetőleg fiúgyermeket szüljenek nekik. Ez utóbbiról az embereknek nagyjából annyi elképzelésük volt, hogy köze lehet a szexhez, de minden mást Istenre bíztak, mivel a tudományos támogatottság erősen hiányzott. Mikor egy csatában Jean de Carrouges (Matt Damon) megmenti Jacques DeGris (Adam Driver) életét, barátság szövődik köztük, de a sorozatos ármánykodásoknak – leginkább uruk, Pierre de’Alencon gróf (Ben Affleck) áll emögött – köszönhetően kapcsolatuk megromlik és egy halálig vívott párbaj kellős közepén találják magukat. Történik ugyanis, hogy Jean. felesége, Marguerite (Jodie Comer). erőszaktevőnek állítja be Jacques-ot és akkoriban erről a nők inkább mélyen hallgatnak. Lesz is nagy zűrzavar, de szerencsére azért vannak az okos emberek, hogy az ilyen problémákat megoldják még akkor is, ha a középkorban járunk.
Ridley Scott egy megtörtént, dokumentált esetet dolgozott fel és ha jó valamiben, akkor az a történelmi filmek atmoszférájának megteremtése. Esküszöm, ha nem lenne annyi szexjelenet benne, kötelezővé tenném az általános iskolások számára, mert a tankönyv száraz anyagát és benne a nehezen megtanulható fogalmakat egy csapásra világossá és élvezhetővé teszi. Mindent megtudunk az adózásról, a lovagokról és az alá-fölérendeltségi viszonyokról, mint ahogy arról is, hogyan éltek akkor a szegények és a gazdagok, a városiak és a vidékiek. Párizsban már épül a Notre Dame, miközben mindent sár és mocsok borít, a borzalmas állapotok miatt járványok tizedelik a lakosságot, a kedvezőtlen időjárás miatt elmarad a termés és a munkaképes férfiak egymást ölik, mert ezt várják el tőlük. A csatajelenetek és a párbaj ábrázolása pedig igazi mestermunka.
A cselekmény három részből áll Jean, Jacques és Marguerite szemszögéből nézve követi végig az eseményeket, az egyetlen közös pont, hogy a nővel akarata ellenére közösülnek, de ezt mindenki eltérő módon értékeli. Valóban szokatlan, hogy emiatt egy nő felemeli a hangját, ráadásul egyedül nem is tehet semmit, tulajdonképpen úgy akar kiállni a jogaiért, hogy azok akkoriban nem is léteztek. A férjnek kell tehát lépnie, aki nem egy bonyolult ember, ráadásul nem is kedvelik túlságosan ott fent, de szereti a feleségét és megpróbál hinni neki. Tudja, hogy ezzel sokat kockáztat és sokkal inkább a becsületéről van szó, mint az életéről.
A velük élő anyja testesíti meg mindazt, ami akkoriban egy nőtől elvártak, az ő szavai hűen adják vissza a középkori elveket és gondolkodásmódot. Ugyan van valami, amit nevezhetünk akár tárgyalásnak is, de mai szemmel nézve ez sokkal inkább egy paródia, ahol köztiszteletben álló, tanult emberek állítanak mérhetetlen ostobaságokat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a végső döntést Istenre bízzák, ha Jean legyőzi párbajban Jacques-ot, akkor minden oké, ha nem, akkor Marguerite nyilvánvalóan hazudott, amiért elevenen elégetik. Ilyen egyszerű, nem kell ezt túlagyalni.
Mondjon bárki bármit, számomra ez nem egy #metoo film, mert nem ebben a kontextusban van benne szó az erőszakról. Az erőszaktevő és az áldozat, valamint a környezetük viszonyát talán hasonlónak érezzük, de ez a film – nagyon helyesen – mindvégig középkori marad és nem próbál egy mai jelenséget abba a korba átültetni és azokat a bizonyos hullámokat meglovagolni. Az akkori (ahhoz hasonlatos) gondolkodásmód ugyanakkor még mindig jelen van sokak fejében, miközben a nők már régen nem azok, akik akkor voltak.
A hatalmukkal visszaélő rendezők, producerek, színészek, edzők stb. által elkövetett erőszaknak már nem sok köze van az egyház tanításaihoz és ahhoz, amit tudományos tényként kezelünk, sokszor éppen a tudományos tények hiányában (az írástudatlanság, alacsony iskolázottság, illetve a tudóstársadalom üldözése stb. miatt). Ma már meglehetősen ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki azt állítsa (tudományos tényként kezelve a dolgot), egy nő csak akkor eshet teherbe, ha van orgazmusa, ergo nemi erőszakból nem születhet gyermeke. Mert ilyenek és ehhez hasonlóak bizony elhangzanak benne.
Éppen ezért Az utolsó párbajt sokkal inkább hasonlítanám azokhoz a filmekhez, melyekben a nőnek egyszerűen azért nem lehet saját véleménye, saját szava, mert a férfiak által uralt világban nem tartják elég okosnak hozzá. Ezen filmek többsége ugyancsak valós eseményeken alapul, de legalábbis jól tükrözi az adott kor közgondolkodását (jogi, gazdasági, társadalmi stb. viszonyait). Elsőre A nőkért (2017) című svájci film ugrott be, ami a nők szavazati jogának elnyeréséről szól egy olyan abszurd helyzetben, amikor erről a férfiak döntöttek, hiszen a nők még nem szavazhattak. Mert aki otthon mos, főz, takarít és gyereket nevel, hogyan is foghatná fel és látná át a világ dolgait. A lényeg: teljesen mások az okok és a viszonyok.
Ridley Scott szeret hosszasan mesélni, de nem a részletekben veszünk el, egyszerűen a három szereplő szemszögéből történő bemutatás miatt kell ennyi idő. Elviselhetőbbé teszi a dolgot, hogy nem ugyanazt nézeti meg velünk háromszor, de szerencsésebb lett volna, ha Marguerite történetéhez nem írják oda: ez az igazság. A színészi játékra nem lehet panasz, Damon, Driver és Comer zseniálisak (Marton Csokast is bírtam), egyedül Affleck nyomja fullba a kretént, egy kevésbé ripacs karakterrel is működött volna a dolog.
Szép volt, jó volt, szórakoztam és el is gondolkodtam, de valahogy mégsem érintett meg, hiányzik belőle az a plusz, ami mondjuk az általam indokolatlanul sokszor moziban megnézett Gladiátor szintjére emeli. Azért sem fogom leírni, hogy még akkor is inkább ez, mint a sokadik Alien újraértelmezés, mert azokat is szeret(t)em. 
