King’s Man: A kezdetek (The King’s Man), írta és rendezte: Matthew Vaughn; szereplők: Ralph Fiennes, Harris Dickinson, Djimon Hounsou, Gemma Arterton, Rhys Ifans, Charles Dance, Matthew Goode, Tom Hollander, Daniel Brühl, Valerie Pachner, Aaron Taylor-Johnson; háborús akció kémfilm, 131 perc, 2021 (16)
Úriemberek félgőzzel
Nincs Kingsman csúszás nélkül, de az I. világháborúból törit felelő előzményfilm 25 hónappal lett odébb pofozgatva. Eredetileg még a forgatással csúsztak meg, viszont az így keletkezett 4 év és 3 hónap pauza a franchise életében pont, hogy hasznára válhat a szériának. Akiknek már sok volt az Aranykör, ők most kaphatnak valami mást, de összességében azért érződik, hogy ezúttal kevesebb pénzből kellett gazdálkodni, ami épp annyira áll jól a mozinak, mint amennyire nem a játékidőnek.
2014 őszéről kiesett, csak néhány eseményen vetítették, így 2015 februárjában tudott robbantani a Kingsman, bár A szürke ötven árnyalatával együtt rajtolva nem a nyitánya volt az erős, hanem a nézőkre gyakorolt hatása. Matthew Vaughn addig lényegében egy hibátlan rendező volt, a Roger Moore-féle Bond hangulatot napjainkba, bespeedezve átültető film pedig gyorsan kultikus lett. Hiába homage, azt olyan egyedi stílusban és meghökkentően teszi, hogy mellette már nehéz lett volna megmaradnia működő alkotásnak, de még azt is lazán vette.
Az Aranykör aztán akciómennyiségben még növelte is a dózist, bár az újdonság ereje elszállt és többen élték meg már túltolt menetnek, holott csupán történetileg és álleesésileg hiányzott a templomi mészárlás utódja. Amit azért valljunk be, kár is lett volna megpróbálni überelni és ezt érezni is a folytatáson, hogy nem akart egy kiemelt akciót – max zeneileg –, hanem több, egymással kb. egyenrangú őrültséget. A fogadtatás után Vaughn viszonylag gyorsan, nem egész egy év alatt próbálta összehozni a merőben más előzménysztorit (ez nem jött össze, ezért volt az első tolás), részben azért, hogy több idő maradjon Tökiék trilógiazárására, részben pedig azért, hogy új környezetben hozza vissza az első rész érdemeit azoknak, akik csalódtak a másodikban. Hogy ez sikerült-e? Részben. 
Ha valamit, hát a túltolást most nem lehet felhánytorgatni, de látva a végeredményt, lehet nem ártana inkább azon vitázni, hogy mennyire tempós és akciódús a történet, vagy sem. Nincs baj a lassabb hangvételű nyugis filmekkel, mondjuk az Oscar közeledtével vagy bármikor év közben a művész mozikban, de a Kinsgman az nem ez. És most mégis valami ilyesmit látunk. Persze lehet mondani, hogy ez se a Kingsman, hanem a Kings’s Man, de hogy ekkora különbséget jelentsen nyelvtani geg… Oké, tényleg a játékidő végére alapul csak meg igazán az ügynökség (addig meg szépen adagolva épülnek a lore kötelező dolgai), de ez a tempótlanság és visszavett akciózás nem áll jól se a Kingsmannek, se a rendezőnek, akinek ennyire visszafogott alkotása csak a debütáló Torta volt. Pedig a történelmi környezet hálás és az X-Men rakétaválsága tökéletes példa, hogy a direktor is tud bánni a gimis tananyaggal.
A hamisítatlan Kingsman pillanatok megvannak. A kameramozgás, a vágások és áttűnések, az a néhány akció koreográfiája mind-mind az, amiért úgy szerethettük eddig is ezt a világot. Még akkor is, ha érződik, hogy digitális jó pár kép, egy kard szemszögéből lévő vívás, egy az első rész ejtőernyős jelentéhez felérő, picit FPS-ben is mutatott kiugrás, netán a Wonder Woman senkiföldjés részét hősiességben lepipáló pillanat mindenképp érezteti velünk azt, hogy ez bizony az a franchise, ami.
A Bond hagyatékból most erős SPECTRE feelingünk lehet, persze igazán úriasan, nem Austin Powers szinten, történelmi személyekkel. Az előzményjelleg miatti kötelező utalgatások se ülnek ránk, kifejezetten jól vannak elhelyezve, sőt, még a zenére komponált harc is megvan (bár a Lynyrd Synyrd és Elton John után most egész más műfajban, de hasonlóan ismert dallamra), és az a finom angol humor is ütős párszor.
Túljátszott, eltúlzott karakternek se vagyunk híján, Rhys Ifans amilyen kevés teret kapott a Nincs hazaútban, annyira lopja itt most a showt jelenlétével, mikor Raszputyin bőrében ripacskodik. Ralph Fiennes és Harris Dickinson méltó „utódelődjei” Firth-nek és Egertonnak, bár Fiennes kicsit M-es, de van lehetősége drámaibb oldalát is megmutatni, míg Dickinson nem feltétlen lesz az új Egerton. Párosuk kapcsán rendesen megidéződik az első rész egyik legnagyobb erőssége. Matthew Margeson is megtartotta a Henry Jackmannel együtt szerzett fülbemászó főtémát. De ha ennyi pozitívum van, akkor mégis min csúszott el?
Nos, leginkább azon, hogy ezek fent csak apróbb szeletek, vagy stílusilag alapelvárások és ezekhez semmi pluszt nem kapunk extraként. A történelmet nem árt ismerni a kontextushoz és tök jó, mikor valami megelevenedik előttünk, de nem pont úgy, ahogy, viszont hiába a környezet, nem jön az az átütő felhasználás, mint az X-Mennél vagy akár a Moore éra átültetése modern köntösbe anno. A bábuk ott vannak, de hadarva, szétszórtan. Sokfelé akar történelmileg koncentrálni a cselekmény és nem igen tud (vagy akar) mit kezdeni többekkel. Raszputyinon kívül érdemi szerepe egyedül csak Mata Harinak akad valamennyi, de az se lehet több 2-3 percnél. Nyilván mondhatnánk, hogy ez egy akciófilm, ergo naná, hogy azok miatt nem jut idő erre meg arra… de az a helyzet, hogy nem, mert annak meg a költségvetés szabhatott határokat, hogy sok legyen belőlük. Darabszámra megvagyunk, de a legtöbb nagyon rövid, szóval a 131 perc bőven elégnek kéne legyen.
Kesze-kuszán ugrálva, a sztori egy pontján ráadásul szétnyílva két főszálra, nos nem igazán hasznos időtöltés ebben a sebességben. Viszont ez önmagában nem baj, a modor mutatja mit érsz ugyebár, ez a modorosság pedig bőven minőségi, csak éppen elfért volna akár 15-20 perccel kevesebben is. Igen, ez elég paradoxul hangzik, pont most fejtettem ki, mennyire nincs idő mindenre (pláne meghalni), de sokak hiányában is meglennénk. Vaughn nem: állandó írótársa nélkül maradt. Még egy párhuzam a Tortával, az volt az egyetlen alkotása nélküle. Képregényes alapjai már az Aranykörnek se igazán voltak, ennek se sok, szóval bőven lehet szerzői darabnak nevezni, de mivel sokat átemel az alapból, mégse áll össze olyan mesterien, itt bizony Mark Millar füzetalapjai is nagy hiányok a szkripthez.
A castingja azért menti a menthetőt, tele vagyunk olyan kis nagy óriásokkal, ismert arcokkal és karakterszínészekkel, hogy még konkrétan névtelen szerepre is megenged magának mondjuk egy Stanley Tuccit, és tényleg egy rossz szavunk nem lehet a színészfelhozatalra. Senki nem nyújt ugyan óriásit a fent már taglaltakon kívül, de mindenki a helyén van. A zárójelenet illetve a stáblista közi (merthogy van!) két nagyobb névnek is előkészíti a potenciális folytatást, és bár a tervek nagyratörők az univerzum kapcsán Statesman spin-off-fal, minisorozattal meg további ismeretlen részekkel, nagy kérdés, hogy akarunk-e ennyi mindent, vagy leginkább: van-e ennyi minden ebben? Egyelőre csak Töki és Harry trilógiazárójára megy a fókusz, ami nem árt, mert az itt nem volt túl sok.
Szóval hiába akarta (és tudta) megidézni a 2015-ös robbanást, a Kezdetek minden jósága és stíluseleme ellenére is a leggyengébb a sorozatban. Szétszórtsága révén nem annyira összpontosít jól, mint tette azt mindkét elődje, függetlenül attól, hogy a második rész már sok volt-e valakinek, vagy sem. Az a szabásminta áll jól az ügynököknek, nem pedig ez. Holott érezni a kihasználatlan lehetőséget és amúgy abszolút nem egy rossz darab, szimplán a két korábbi kaland állította olyan magasra a mércét meg a fordulatszámot, hogy azokat nem sikerült tartani. Van, amit nem is akart és ez lehet hiba volt, de mindenképp jó példa arra, hogy a kevesebb néha több mondásra is akadnak kivételek.
Vaughn megmutatta a 2017-ben csalódottaknak, hogy milyen is az a kevesebb, de így egész biztosan jobban várja majd mindenki Egerton és Firth utolsó táncát. A 2 év időkiesés pont hasznára válthat egy ütős lezáráshoz nekik. Ennek ellenére egy mozis kört mindenképp megérdemelnek Fiennes-ék is.
