Thirteen Lives, rendező: Ron Howard, szereplők: Colin Farrell, Viggo Mortensen, Joel Edgerton, Tom Bateman, Paul Gleeson, Girati Sugiyama, amerikai dráma-akció, 147 perc, 2022 (12)
„És mégis mit mondjunk nekik? Megtaláltuk őket, most nézzük, ahogy meghalnak…?”
Ron Howard sokadik valóvilágos rendezésében hozza a megszokott minőséget: precíz, sallangmentes rendezői stílusában érdekes, izgalmas és drámai barlangi mentésre visz le bennünket a sötétbe. A tizenhármaknál soha rosszabb életmentést!
Teljesen véletlen, hogy épp e sorok írásának napjára, augusztus 14-re esik a barlangászok világnapja, ugyanis ma 70 éve hunyt el Marcel Loubens francia barlangkutató, a szakma úttörője, az akár több száz méter mélységű kürtőkbe való leereszkedés biztonságos technikájának kidolgozója. Ám talán épp ezért jó egy kicsit közelebbre visszaúszni az időben, 2018-ba, amikor Thaiföldön egy tragikusnak induló, ám végül sikerrel járó, barlangi túrából induló nemzetközi mentőakció került be a világ médiájának fénykörébe.
A Tham Luang barlang egy nagyjából tíz kilométer hosszúságú, szűk átjárókkal, csatornákkal, zugokkal teli képződmény, ami még a szomszédos Mianmar hegyei alá is átnyúlik. A monszun évszak előtti váratlan esőzése miatt itt ragadt benn a Vad Vaddisznók tini focicsapatának tizenkét tagja és 25 éves edzőjük. A híradások folyamatosan nyomon követték az elárasztott barlangból történő kimentésüket, ám odabentről, a mélyből senki sem tudósított a két búváréletet követelő, több mint két hétig tartó emberfeletti munkáról.
Ron Howard rendező most a felszín alá merészkedett és mivel több évtizedes rutinja van valós szereplők és események – Egy csodálatos elme, Frost / Nixon, Hajsza a győzelemért – filmre vitelében, sőt, mentőakció-direktorként is helyt állt az Apollo 13 Hold-kerülésénél, A tizenhármak esetében is joggal várhattunk el tőle sallangmentes, precíz rendezést. Ezt meg is kapjuk, hiszen még öt perc is alig telt el a filmidőből, de a fiúk az edzés és az esti közös szülinapi buli között már el is tűnnek a barlangban – hogy aztán jó háromnegyed óra múlva halljunk róluk legközelebb!
Korai, hatalmas eső zúdul a területre, ami még jó ideig ki is tart: a szülők kezdeti aggodalma félelemmé válik, miután a baráti csapat nem tér vissza, így nemsokára nagyszabású kutatás indul, a tengerben kiképzett thai búvárokat azonban a bezúduló víz és kőomlások akadályozzák az eltűntek megtalálásában. A nemzetközivé váló mentőakcióban sok ország önkéntesei vesznek részt, így kerül Thaiföldre a két veterán brit barlangi búvár, a morgós, gyerekeket, embereket kerülő, szikár realista nyugdíjas tűzoltó, Rick Stanton (Viggo Mortensen) és a nála jóval empatikusabb, emberibb gondolkodású barátja, John Volanthen (Colin Farrell) is, akik tulajdonképpen ezzel a történet főszereplőivé lépnek elő. A két rutinos szaki lemerül, hogy szűk, elárasztott folyosókon, cseppkövek, sziklák közt átfurakodva, betörésekkel, kőomlásokkal végigküzdött hat óra elteltével, a bejárattól jó 2500 méterre megtalálják a csapdába esett focicsapatot.
A helyzetük lehetetlen, a kimentésük a legjobb esetben is kétesélyes – ezt ügyes rendezői húzással, egy apró mellékszállal érzékelteti Ron Howard -, ám természetesen a reményt senki sem adja fel és folytatódik a megfeszített munka! Amikor pedig barátai hívására a helyszínre érkezik Harry Harris (Joel Edgerton) is, a mentőakció végső fázisába érkezik…
A katasztrófa- és túlélőfilmek mindig hálás közönségre találhatnak, legyenek azok régi klasszikusok vagy nem olyan régi sikerek – Földrengés, Airport-mozik, A Poszeidon-katasztrófa, Életben maradtak, Mentőakció, Lángoló pokol –, hiszen legtöbbünknek soha nem kell szembenéznie ilyen módon az elmúlással, nem vagyunk hosszú napokra, hetekre összezárva a sötétben várakozó halállal és nem látunk bele a kimentések összetett és emberfeletti műveleteibe.
A 2010-es chilei bányakatasztrófa feldolgozása, A harminchármak 5 évvel az események után érkezett és bár többek között a Banderas – Binoche – Brolin trió vitte a sztorit és a 69 napos földalatti tortúra is óriási médiavisszhangot keltett, a film valahogy mégis gyorsan a feledés homályába süllyedt. Ez a veszély fenyegetheti Howard moziját is, hiszen a félmaréknyi hírességet leszámítva nemzetközileg ismeretlen színészekkel dolgozott, sőt, A tizenhármak jó része feliratozva, thai nyelven hallható-látható. Ám a piacilag veszélyes húzás kockázatát jócskán csökkenti a már említett rendező stílus és eszköztár: Ron Howard kerüli a hatásvadász trükköket, zenét, vágást, a látványos, de üres képi megoldásokat, beállításokat. Nem érzelmeskedik, nem moralizál, csak bemutat, szinte dokumentumfilmes objektivizmussal közöl, elmesél.
Ez a szikár stílus azonban csak jót tesz a drámaiságnak, a feszültségnek: ember- és néző közelbe hozza a földalatti küzdelmet. Időnként feltűnik a barlang alaprajza, a megtett út hossza és ideje, csak mellékesen látjuk a véresre sebzett kézfejeket és még arra is szakít figyelmet, hogy néha visszatérjünk az aggódó szülőkhöz, a mentést irányítókhoz vagy a hegytetőn a vízfolyásokkal, víznyelőkkel küzdő önkéntesekhez vagy éppen lássuk, milyen összetett problémát jelenthet az iszonyat mennyiségű víz kiszivattyúzása és termőföldekre vezetése.
Ám éppen ez a körültekintése az, ami kissé hosszúra kanyarítja a történetet, így A tizenhármak némileg túllő a még elegendő filmidőn és a fináléra már nem tud újabb izgalmat, fordulatot hozni, így az utolsó negyedórában már nem látunk emlékezetes jelenetet. De az addig vezető út drámai és izgalmas – sok köszönhető a remekül játszó színészgárdának! – és ami manapság ritkaságnak számít: hiteles!
Ron Howard filmje az idei év egyik legjobbja. Remélhetőleg jut neki arany a díjszezonban és nem jár úgy, mint személyes nagy kedvencem, a Hajsza a győzelemért annak idején: én hat-nyolc Oscarral számoltam, ezzel szemben még csak egyre sem jelölték! Nos, A tizenhármak esetében is nagyjából ott tartok a számolásban… de majd meglátjuk!
