A Hangya és a Darázs: Kvantumánia (Ant-Man and the Wasp: Quantumania), rendező: Peyton Reed; szereplők: Paul Rudd, Jonathan Majors, Kathryn Newton, Michelle Pfeiffer, Evangeline Lilly, Michael Douglas, Bill Murray, Corey Stoll, Katy O’Brian; szuperhős kaland sci-fi, 2023, 125 perc (12)
Darázsfészek
Az elmúlt két év szerteszét ágazó történetmesélése után a Marvel 2023-ra jó zajosan ránk rontott, ám ezzel feláldozta Hangyánk eddigi filmjeinek stílusát. Egy olyan korban, ahol John Wick is 169 percben tér vissza, mondhatni hangyányi ez a 125, de elég-e ennyi nulláról a kvantumvilágnak? Nos, nem is, meg bőven is, persze utóbbi kapcsán csak szimplán szerencsétlen, hogy a legutóbbi nagy látványfilm az Avatar képében érkezett. A Kvantumánia néhány sebe begyógyulhat még a teljes képpel, de pár fontos sosem fog.
7 mozifilm (1 előzmény), 7 élőszereplős sorozat (1 egyelőre független), 1 (még) nem bekötött animációs évad, 2 TV filmes különkiadás (1 jelenleg nem összekapcsolt), 5 animációs rövid (előzmények) és szegről-végről két jelenet a Sony filmjeiben az, amit 2021-től az MCU ránk szabadított. Nem kevés, ennyiből pedig elvárhattuk a valamerre haladást, de míg a címek kb. fele inkább a Végjáték utózöngéivel foglalkozott, addig a többi tágította az univerzum tárházát. Persze egy olyan lezárás után nem könnyű felvenni újra a (pók)fonalat, szóval jogosan érezhettük magunkat – pláne a Disney+-szal – túltelítve, de vegyük bele, hogy 2 év alatt tervezetten 3 termésének kellett kizúdulnia és teljesen még mindig nem ért véget dominó. Bár lassulni nem igazán fog a dömping (noha MCU mozi nincs tervezve július és jövő május között), talán épp még pont jókor kezd el Kevin Feige játszótere ismét irányba állni, fenntartva azt a tényleges érzést, hogy elkezdünk haladni valamerre.
A főnök ugyanis kijelentette, hogy ennyi epilógus és alapozás után mostantól tényleg belevágunk a Multiverzum Saga sodrásába, emiatt lett már az 5. fázis nyitányaként elhelyezve Hangya új kalandja, ami erre igaz, de látva mik jönnek még, lesznek csak részben kapcsolódó dolgok. Az viszont, ami a 4. fázis egy nagy erénye volt, a kísérletező lehetőségek és bátor koncepciók… nos, lehet máshogy fogunk még rá utólag visszagondolni, ha ezek kivesznek.
Mert bizony kezdésnek a jól bejáratott Hangya feeling veszett ki, nincs nagydumás Michael Pena és laza szélhámos-heist hangulat, ami az egyediségét adta pöttöm/óriás hősünknek az univerzumon belül. A nagy egész érdekében ezt teljesen fel kellett áldozni, így maga a film se érződik olyan trilógiazárónak, mint volt mondjuk (a kevés ifjúsági eleme ellenére is) akár a Nincs hazaút, vagy amilyennek ígérkezik Űrlordék 3. volumja. Alig töltünk időt San Franciscóban és oké, hogy a látottak következnek a karakterek elősző megjelenéseiből, de aki úgy gondolta, hogy majd igazi balhéfilmszerűség sül ki a kvantumvilágban, az készüljön az ellenkezőjére. Ennek hiánya természetesen az egész mozi identitására kihat, hiába vannak poénkodások, amik emlékeztethetnek rá, de azok eleve csak kivételes esetekben (mondjuk a címszereplő halálakor) vannak visszafogva, alapból nem Hangya-exkluzívak. Itt néha kifejezetten erőltetett humorbombák vannak, amik néhol működnek (Bill Murray), néhol meg a Waititi Thoroknál is kizökkentőbbek (a világ egyik lakójának haláltusája).
De milyen maga a világ? Két Bosszúállók között már picit belekóstoltunk 2018-ban, látványos IMAX jelenet volt, de azt némileg felejtsük is el, mert ahogy Michelle Pfeiffer Janetje mondja Michael Douglas Hankjének (és ezzel indirekt a nézőnek), „nem hatoltál a mélyére”. Ily módon teljesen új helyszíneket kapunk, eleinte egy élőszereplős Fura világ hatást keltve, majd az értelmes életformák és eszközeik bevezetésével a messzi-messzi galaxis sokszínűsége tárul elénk. Ez az a fajta ötletesség, ami bizony hiányzott az Avatar: A víz útjából, mert hát a bálnaféleség az hasonlítson is földi bálnára az üzenet miatt, szóval Peyton Reed rendező kiruccanása a Star Wars Disney+-os ágába nem kicsit érezteti hatását. Valóban sose látott kreatív lények kerülnek a vászonra (pl. egy csigaló hibrid), szinte már a Galaxis őrzőiben érzi magát az ember, de még talán ott se volt mindig ekkora szórás, a Valerian óta pedig nem volt teljesen újként bejött hasonló környezet élőszereplősen. Míg ez a kvantumdimenzió csak szép lassan építkezik és rácsodálkozunk, addig remekül működik. Nyilván érződik, hogy ezt nem csinálták éveken át, nem avatari a CGI, de ezt kárpótolja az újdonság varázsa. A film sokáig kitartja Kang nem flashback megjelenését és bár ez a szereplők számárára rejtélyes felvezetés objektíven nézve talán túlhúzott, szükségez ahhoz, hogy ámuljunk és bámuljunk.
Amint ez a kinyújtás véget ér, úgy a fenti érzés is elillan, hisz a történetnek is be kéne indulnia. Ebből a szempontból 125 perc ide kevés és egy kvantumvilági sorozat lehet nem ártott volna (nem konkrétan a film rejtélyességének megmutatásával), hisz elnagyoltnak hat bevezetése. Ez még nem lenne gond, ám azzal, hogy elindul az egyre grandiózusabb záró felvonás, úgy válik maga a világ is jóval sorozatgyártottabbá. Hiányzik, hogy ismerjük a törvényeit, 1-2 miértjét (a nyelvi falak ledöntése jópofa, de Kang hadseregének mivoltára egy szó se jut), emiatt aztán nagyon izgulni se tudunk és igen: itt már a CGI is bajos, műanyag, ami nyugiban még ugye elfogadható, de a fináléra már túl sokká (vagy épp kevéssé) válik.
Az alapvető sebe tehát ez a Kvantumániának, ám ha az összképben majd úgy tudunk rá visszatekinteni a Bosszúállók 6 után, hogy igen, ez meg az ellenére mégis így áll össze az egész, akkor 1-2 – itt nem kifejtett – részlet javulhat, de jelenleg értékelve ezt nem tudjuk. Jonathan Majors a Loki évadzárója után ismételten magával ragad, de karaktere közel se épült Thanos szintre. Spoilerek miatt nem fejtem ki, mindenesetre néhány igen fontos dolgot nem tudunk meg róla, amit itt már nem ártott volna, ha a későbbi főgenyát tisztelhetjük benne. Jó, a lila titán is főképp csak üldögélt első 3 megjelenésében, de a Kang variánsok kvázi már két főbb szerepet kaptak és még mindig nem igen tudni, miért ő(k) lesz(nek) az „emelt tét”.
Cassie újracastingolása jól sült el, Kathryn Newton Majors mellett az alkotás egyik nagy piros pontja, az ifjonc lányok összeállása pedig ilyen alapanyaggal, mint akiket mostanság bevezetett a Marvel, egyáltalán nem volna olyan kínos, mint a Végjáték póz volt. Bill Murray is bizonyára majd csal némi mosolyt az ember arcára (lehetőségéből és karakteréből kihozta, amit tudott, az általa bejövő poénvilágot pedig eddig a „gyerekes” Marvel nem igen feszegette), ügyeletes keménycsajnak pedig itt van – meg minden szerepében – Katy O’Brian, aki már a SHIELD ügynökeiben is feltűnt más karakterként.
S visszatérőink? Paul Rudd-dal most sincs semmi gond, egy fokkal már komolyabb változatát játssza figurájának, ez pozitív. A másik címszereplő bőrében viszont Evangeline Lilly olyan kevés teret kap, hogy csak a brand miatt maradhatott a címben, legnagyobb karakterfejlődése az, hogy coffos fekete hajától megszabadulva mintha öregített sminket kapott volna. Pfeiffer kifejezetten kellemes rejtélyességével a film első felében, aztán amint ennek a szálnak elérünk a végére, visszasorolódik az átlagba. A néző leginkább Douglasszel együtt csodálkozik rá a látottakra, de Michael meglehetősen takaréklángon van kezelve mind szerepileg, mind színészileg, nem csoda, hogy a következő nem cameóját már karaktere halálával vállalná csak el. Az említésre méltó alakok közül ott van még Corey Stoll, akit inkább hagyjunk is. Rosszul megírt, az effektje miatt lényegében amúgy se normálisan eljátszható, elpocsékolt tucat Bond csatlóssá degradálódott és már csak kellemetlen párbeszédei miatt is teljesen fölösleges volt.
Nagyratörőségét az Avatar se tartotta ki, Cameron inkább csinált egy Titanic finálét a sötétben, de természetesen a Marvel nem tudott erről lemondani. Ez azért ironikus, mert maga a cselekmény nagyjából a körmünk alatti piszkon megtelepedő baktérium eledelének feje búbjányi helyen játszódik, ergo még a Shang-Chi sárkánydimenziós indirekt multiverzuma is jelentősebb hatással volt világunkra, mint ez. (Jó, Scott zárómonológja és a két stáblistás jelenet részben árnyal.) A kvantumtérben még így is maradt bőven potenciál, amit félő, sose fognak kihasználni, így pedig a Fura világgal való párhuzam is véget ér, mert az a felhúzott ötletét végigvitte, a Kvantumánia fináléja ellenben lehetne akármelyik sablon, normál méretű idegen bolygó, mert abszolút elveszti a végére a különleges jellemzőjéből adódó mivoltát.
Így pedig pláne fájó, hogy nem maradt a két korábbi rész hangulatából sok, hisz az új irány meg nem lett olyan szinten kiaknázva, mint kellett volna neki. Jó példa erre a zene is, az alap Hangya téma alig csendül fel, pedig Christophe Beck fülbemászó dallama is sokat hozzátett az eddigi hangyás „személyiséghez”. Technikai fronton most sincs különösebben baj a végére elfáradó fizikátlan CGI-t leszámítva, a megépített díszletek hiába nagyon Star Wars/Valerian utóérzetűek, pont kreatívak annyira, hogy pozitívan értékelhessük. Itt-ott mintha az eredeti-, és az előzménytrilógia egyszerre elevenedne meg, ez pedig így olyan összhatást kelt, ami valóban hasonló, érezzük ihletésének eredetét, de megélhetjük újként.
A Hangya és a Darázs: Kvantumánia tehát némileg széteső, emiatt csak akkor lehet majd hosszabb távon is emlékezetes, ha végül ennek hathatós segítségével áll össze a Multiverzum Saga nagy történetének egésze, de ez ugye nem önerősen az alkotás érdeme lesz és jelenleg nem tudjuk. Vannak elemei, amik kifejezetten jók, de sajnos nem tartanak ki végig, a színészekkel nincs gond (csak sokuk alig kap teret), és elég sok potenciált hagy megteremtett élővilágában, amivel végeredményben saját magát alacsonyítja le sablonszintre. A Marvel rajongók fixen ellesznek vele és igazság szerint legnagyobb hibái is (egyet leszámítva) bocsánatosak, hisz az MCU gyengébb pillanataiban is tud olyan átlagot produkálni, amivel a konkurensek fölött tartja magát, mert egyáltalán nincs szó itt Venom 2, Morbius vagy Black Adam szintű „20 évet hátra időutazásról”.
De az már rég rossz, ha kiemelendő, hogy ezen szintekre nem esik le – egy fáziskezdő darab, ami elvileg végleg elkezd megágyazni annak, ami a következő 3 és fél évet kéne, hogy meghatározza, csúszásokkal és utózörgés pihivel számolva akár +4-5,5 is lehet. Az időzítés sem szerencsés, mert a tavaszi Titkos invázió már előzetesen sok savat kapott, hogy miért nem filmet kap egy olyan nagy sztori (de okozhat meglepetést) és tudjuk jól, hogy James Gunn csak lezárni jön csapatának történetét, szóval érdemben legalább júniusig (a Loki S2 pletykált hónapjáig) nem nagyon lesz itt előrelépés. A Hangya 3 jó mentőöv volt a 4. fázis káoszának tűzoltására, de nyárig még tovább feszülhet a 2021 óta felbolygatott rajongói darázsfészek.
A Super Bowl időzítés miatt a szokottnál több kiegészítő reklám érkezett a filmhez és Paul Rudd is metázott egy kicsit a valóban megjelent könyvvel, álljanak most itt egy csokorban ezek:
