A védelmező 3. (The Equalizer 3.), rendezte: Antoine Fuqua, szereplők: Denzel Washington, Dakota Fanning, Eugenio Mastrandrea, David Denman,, amerikai akciófilm, 109 perc, 2023., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Apa igazságosztó stopperórája vagyok
A folytatás folytatásának lenni nem egy hálás szerep. A közönségfilmek 3. részének szinte mind lehetne az a címe, hogy a „Főszereplő Visszatér 2”. A védelmező nem árul zsákbamacskát, nyilván ez történik itt is, a rajongók is nagy örömére. Robert McCall újra a vásznon, emiatt Denzel Washington újra rendhagyó módon folytatásban szerepel, Fuqua pedig már harmadszor fut neki a kedvenc szomszéd bácsink vérzivataros hőstörténetének. Kérdés, hogy maradt-e még szufla az öregben, vagy csak megint hóbortosan aggódik a hogylétünk felől.
Kilenc éve már, hogy A Védelmező kijött a mozikba. Szűk két hónap különbséggel követte őt a John Wick a nagyvásznon. Mindkét film nagyon friss energiát hozott a könnyen elsekélyesedő nyugati akció műfajba. Gun-fu vs. watch-maga. Wicknek a kezébe akadó ceruzákon kívül a pisztolya és a bosszútól fűtött dühe, McCall-nak a karórája és az igazságtevő precíz higgadtság a fegyvere. Milyen érdekes, hogy mindkét sorozat idén kapott egy a történetet lezárni kívánó részt. Ahogy a John Wick 4. is epikus módon tett pontot az elégtételért ismét fegyvert ragadó Keanu Reeves-nek, úgy Denzel Washington is hasonlót érdemel ki A védelmező 3. részében. Bár mindkét franchise a brutális lendülettel rendezett, nagyon stílusos akcióiról híres, a hangulatuk teljesen más. A történekekben előrehaladva hamar eloszlik a kétség, hogy Wick és McCall is emberfeletti erővel rendelkező szuperhősök (még ha a Die Hard óta azt szeretjük, ha látjuk őket rendesen megsérülni), John Wick a mindent túlélő Superman, Robert McCall pedig a földhözragadtabb, emberibb, igazságtevő Batman megfelelői. Tehát úgy járunk jól, ha ezekre a mozikra különösen véres szuperhős filmként tekintünk.
A Védelmező 3. összességében hozza azt, amit szükséges. Robert McCall a kedves szomszéd özvegy bácsi, akinek mindig ott a szépirodalom a kezében, illetve zsepibe csomagolt filterrel issza a teát, és segít levinni a szemetet. De ha szembe kell szállni a gonoszokkal, akkor előveszi morcos ex-ügynök képzettségét, és titkon rendet tesz, mint egy köpenyes igazságosztó. Csak ő még álnév mögé sem bújik, mert úgy sem éli túl, aki megismeri ellentmondást nem tűrő inkognitóját. Ebben a részben folytatjuk, ahol abbahagytuk, csak a 2. rész rövid török kiruccanása után itt végleg nemzetközivé válik a Védelmezőnk tevékenysége. A szürke Bostont felváltja a napsütötte Olaszország, ami nagyon jó tesz a filmnek. Jó látni, ahogy egy új kultúrában bontakozik ki Robertünk (vagy ahogy a helyiek nevezik Roberto) gondoskodó, figyelmes, bölcs karaktere. Valahol minden férfi ilyen Roberto szeretne lenni.
Talán ez a sorozat sikerének is a titka, mert egy igazi klasszikus apa karaktert testesít meg, aki képes szembenézni a gonosszal, és megvédeni tőle a szeretteit mindenáron. McCall-nak nincs gyermeke, ezért a környezetéből választ magának olyanokat, akik rászorulnak a gondoskodásra. Az első részben Teri, a bűnözőknek kiszolgáltatott utcalány, a másodikban és az uberezés közben megismert idegenek mellett Miles, a rossz társaságba keveredő szomszéd srác, a harmadikban pedig egy egész olasz falu örülhet annak, hogy McCall a szívén viseli sorsukat. És ha oda fajulnak a dolgok, fogja karóráját, időzítőt állít, és másodpercre pontosan a túlvilágra küld mindenkit, akit immoralitáson kap. Egy apa mindig tudja, mit kell tenni. Apa igazságot tud tenni. Apának mindig igaza van. És McCall-t nézni egy ilyen kellemes regresszálódás ebbe a gyermeki állapotba, ahol felnézhetünk az életünket biztonságban tartó egyszemélyes hősre. Ez a Védelmező féle hősmítosz esszenciája, és ezt a harmadik rész a végletekig viszi. Egész ügyesen, de nem kimagaslóan.
A történet Szicíliában kezdődik egy birtokon, majd némi hajózás után hamar a félsziget festői tengerpartján kötünk ki Altomonte falujában, ahol McCallnak van lehetősége elmerülni egy vérbeli olasz település hétköznapjaiban. Piacra jár, próbálja feldolgozni a drámát, hogy nem adnak neki teát a kávézóban (mert azt csak „betegek és idős hölgyek isznak”), és még kalapot is hordanak kezd a helyi szabó tukmálásának engedve. Szemei azonban észreveszik a barátságos hely felszíne mögött lapuló gonoszokat, és az igazságosztó szívét szimbolizáló óra stoppere ismét működésbe lép. Ráadásul nem másba ütközik, mint a Camorra, a dél-olasz maffia tagjaiba. A Gomorra film és sorozat rajongói jót mosolyoghatnak, hogy most a másik oldalról nézhetik a sztorit. Robertónk olyannyira szembeszáll a rettegett szervezettel, hogy az első részhez hasonlóan addig nem nyugszik, amíg a kígyó fejét le nem vágja.
Láttuk ezt már? Persze, hiszen már harmadszor nézzük a Védelmező-filmek formájában is, tipikus hőseposz ez, nincs benne semmi egyedi. Jó ezt nézni? Az attól függ, hogy tetszettek az előzmények. Ha bírtad őket, akkor ezzel is jól elleszel, hozza a 2. rész színvonalát, jól áll neki a friss tengerparti levegő, látványosak és profik az akciók, stílusos a fényképezés, kapunk jó apához méltó életbölcseleteket, mint mindegyik részben eddig, és a vége tényleg érzelmeket is ki tud váltani. Ez a film a nagyon tisztességes iparosmunka folytatás mintapéldája.
Ha már folytatás, akkor fontos beszélni arról, hogy mit keres benne Denzel Washington, azaz miért ugrál itt egy akció-franchise 3. részében közel 70 évesen egy olyan elképesztő tehetséges afroamerikai színész, aki karrierje során a 10 Oscar jelöléséből 2-t is aranyszoborra váltott? Nyilvánvalóan azért, mert megteheti, és élvezi. És ez látszik. A védelmező 2. anno azzal reklámozta magát, hogy ez az első folytatás, amiben Denzel Washington játszik. Ő korábban elvből volt hajlandó semmilyen második részre aláírni, de Antoine Fuqua rendezővel úgy fest annyira jó kapcsolata alakult ki – ne felejtsük, az ő filmjének, a Kiképzésnek köszönheti 2. Oscar-díját 2001-ben –, hogy ezt a kollaborációt a McCall sztori kibontakoztatására sikerült egy trilógiában megvalósítani.
Az más kérdés, hogy a A védelmező első része egy közel tökéletes akciófilm. Van, aki modorosnak találja (didaktikussága tényleg felróható, de megbocsájtható, ha elfogadjuk a fent vázol szuperhős analógiát), de építkezése teljesen a Szemtől szemben kifinomultságát idézi. Több, mint egy óra telik el az első akciójelenetig, a film alaposan építkezik, rengeteg időt hagy a karakterábrázolásra, és pont ezért meglepő módon az a leghosszabb a három közül. Határozott csökkenő tendenciát látunk a folytatások tekintetében, ha a játékidőt nézzük: 132 percről indulva, 121-en át, eljutunk végül 109-ig, pedig jellemzően az a mai trend (John Wick kolléga is ebben élen jár), hogy miden résszel nő a hossz. Ez jelenthet jót is, mert az alkotók nem estek a mértéktelenség hibájába, de újranézve a részeket inkább valódi ötlethiány látszik bennük.
Az első rész forgatókönyvi bravúrját, amiben Robertünk igazságosztó Batmanként egy vérbeli antagonistát kap a kivarrt Jokert idéző, minden szabályt figyelmen kívül hagyó Teddy szerepében olyan ellenpont, amit nem lehet felejteni. Az egész filmet meghatározó az a jelenet, ahogy a fotelben hátradőlve végigfut a kamera a tetovált teste felett, majd fenyegető módon ráterül az áttűnéses vágásban megjelenő éjszakai Bostonra. És még van jó pár pillanat, mikor Marton Csokas játéka kapcsán megfagy az ereinkben a vér, ha Teddy-t látjuk a színen. A többi rész ezt a klasszikus párharcot nem tudja újra elénk tenni, egyszerűen nem működnek úgy az ellenfelek, még akkor sem, ha a CIA renegát zsoldosai, vagy maga a Camorra biztosítja őket. Márpedig Robert McCall akkor fénylik igazán, ha a sötétség a legmélyebbről jön. Ezt a fényt a 2. résszel elvesztette a sorozat, de játékidő csökkenés ide-vagy oda, az jó hír, hogy a harmadik rész tartja a 2. színvonalát, sőt, néhol egy-egy pillanatra felülemelkedik rajta, de ez már csak egyéni ízlés dolga.
Fontos kiemelni a már említett szép – de nem kimagasló – fényképezés mellett, hogy az akciók közben a zene briliáns. A torzított gitártépés, és a kíméletlen szintetizátordallam nagyon megadja a jelenetek hangulatát, kár, hogy a többi rész ehhez képes sablonos lesz a filmzenében. A kisváros bemutatása igazán megkapó, miközben kellően sötét is, ha kell, több helyen az In Bruges-t (nem, a magyar címét elvből nem írjuk le) idézi. Kár, hogy Altomonteként nem fogják az emberek megtalálni ezt a látogatnivaló helyet, mert ilyen nevű falu csak parttól távol létezik az Olaszországban, helyette Atrani városa adta a gyönyörű forgatási helyszínt.
A film amúgy tartalmaz egy buta megoldást, ami kilógott az amúgy realista megközelítésből, ami az egész sorozatot áthatja, és emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Olyan csak egy forgatáson történhet instruált statisztákkal, hogy hirtelen mindenki egyszerre kapja elő a telefonját, és kezd ugyanúgy videózni kollektíven egy jelenetet a főtéren egy faluban. Ez a jelenet majdnem megtörte a film varázsát, ráadásul a kimenetele is elég sánta. Szerencsére ebből a forgatókönyvi és rendezési mélypontból ki tud mászni a A védelmező 3., és kapunk egy olyan befejezést, amivel elégedetten mehetünk haza, van miért újra büszkének lenni apára.
A John Wick az acélember jellege miatt még a sztori alapján nagyon valószínűtlen 5. részre is bepályázhat (a bevételek indokolnák, bár inkább a Continental sorozatot várjuk), de szerencsére a Védelmező-sorozat itt jó eséllyel itt véget ér. Elegáns lenne, ha így történne, mert bár biztos nagyon sok gonosz bácsi van, akik miatt be kéne indítani azt a stoppert, a bölcs apa tudja, hogy jóból is megárt a sok.
