Valami madarak, rendezte: Hevér Dániel, szereplők: Szacsvay László, Kizlinger Lilla, magyar játékfilm, 90 perc, 2023., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Otthon, édes otthon
A mindig zsörtölődő Bélát idősek otthonába küldi a családja, ahol nincs maradása. Tervéhez egy vadóc kamaszlányban lel társra, kettejük valószínűtlennek tűnő barátsága rengeteg kalanddal jár. A Valami madarak úgy mesél kendőzetlenül az öregségről, hogy közben mindvégig mosolyt csal az arcunkra.
Béla (Szacsvay László) a volt szőnyeggyári munkás magányosan tölti napjait, a felesége elhagyta, a fia Németországban él a családjával. Az idős úr szellemileg és fizikailag a korának megfelelő állapotban van – időnként ugyan elfelejt dolgokat -, de bármikor történhet vele olyan, amikor minden perc számít és nincs ott vele senki. Fia nem tud gondoskodni róla a távolból, ezért úgy dönt, egy idősek otthonába költözteti őt, ahol – remélhetőleg – odafigyelnek rá és megfelelő ellátást kap. Kezdetben csak átmenetinek tekinti a dolgot mindenki, de ahogy telik az idő, egyre kisebb esély van az otthon elhagyására. Béla nehezen illeszkedik be és végtelenül megalázónak tartja a helyzetet. Az otthonban dolgozik a lázadó kamasz Zoé, akit büntetésből küldenek ide, így is áll a dologhoz. Aztán valahogy ők ketten mégis összebarátkoznak és dacszövetséget alkotva próbálják meg kihozni Bélát az otthonból.
Koromnál fogva a szüleim idős emberek, de szerencsére még nem szorulnak segítségre, ami ki tudja, meddig lesz még így. A nagyszüleim szép kort értek meg – a családban nem ritka a 90 feletti életkor -, de az utolsó éveik már senkinek nem voltak könnyűek. Fiatalon ezeket észre sem veszi az ember, vagy csak egyszerűen nem akar velük foglalkozni és egyébként is olyan távolinak tűnnek, de eljön az idő, amikor már nem tud(sz) kitérni az útból. Rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel beszélget(t)ek arról, meddig tartozunk felelősséggel másokért, mik a kötelességeink, miközben megvan a saját családunk, életünk. És persze ott a másik fél is, aki nem akar mások terhére lenni, de vannak elkerülhetetlen dolgok.
Társasházban lakom 25 éve és nap, mint nap látom, ahogy az egykoron életerős, testileg és szellemileg friss emberek hogyan épülnek le, majd azon veszem észre magam, hogy egyetemista albérlők laknak körülöttem az üressé vált lakásokban. Olyan is volt, hogy én hívtam fel a szomszédaim gyerekeit, gyertek gyorsan, ha még élve szeretnétek látni a szüleiteket, amiért örökké hálásak lesznek nekem. Ezek olyan kitörölhetetlen emlékek, melyek mindig figyelmeztetnek arra, hogy semmi nem örök.
Ezt a filmet lehetetlen nem úgy nézni, hogy az ember ne gondolna bele, talán egyszer majd ez vár rá is, illetve szűkebb-tágabb környezetéből ne tudna hasonló példákat felhozni. Szerencsés esetben mind megöregszünk, a kérdés csak az, hogyan. A Valami madarak attól tud igazán működni, hogy mindezt hatalmas szeretettel és vidámsággal a szívében meséli el nekünk. Az ember sokszor kapja magát azon, hogy nevet, de nem kínjában. Az alkotók nem csinálnak viccet az öregségből, őszintén beszélnek róla, ugyanakkor nem tragikusan, lemondóan állnak hozzá.
Mindig is foglalkoztatott a kérdés, egy idős színész hogyan képes eljátszani azt, ami talán rá is vár, de megkérdezni soha nem mertem, persze sejtem a választ, ez a dolguk. Szacsvay és idősebb színésztársai hihetetlenül profin állnak a dologhoz, ahogy próbálnak minél aktívabbak vagy éppen minél passzívabbak lenni az általuk megformált karakterek vérmérsékletétől függően. Béla hisz abban, hogy még kikerülhet innen még akkor is, amikor családja és az idősek otthona vezetése már meghozták a döntést a feje felett. Tudja, hogy bizonyos dolgokra már képtelen egyedül, de nem érzi úgy, hogy az otthon lenne erre a legjobb, de legalábbis az egyetlen megoldás.
Zoéban társra talál ebben a küzdelemben, a lány tipikus példája annak, amikor valakit egy teljesen működésképtelen csonka családban nő fel. Haragszik a világra, de legbelül nem rossz ő és egyáltalán nem kell leírni. Kezdetben persze vannak ellentétek köztük, de ezek többé-kevésbé kisimulnak és élvezik egymás társaságát, törődését, érdeklődését. Kizlinger Lilla újfent emlékezetes alakítást nyújt, de az Ezüst Medvét egyébként sem kaparós sorsjegyen nyeri az ember. Nagyjából egyforma időt kapnak a szereplésre és meg sem próbálják lejátszani egymást a vászonról, sőt, egymást segítve, egymástól tanulva működik köztük a kémia.
Régóta tervben lévő, régóta készülő első filmről van szó, ami a végeredményen inkább nem látszik (mint igen). Az alkotók nem próbáltak meg mindent belezsúfolni, ki tudja, mikor jön el a következő alkalom alapon, nem csapongó, nem harsány, nem akarja megváltani a világot, csak szép csendben teszi a dolgát és működik. Nem tökéletes, néha megbicsaklik, de csak alig észrevehetően és a téma ellenére is teljesen jó az időzítés, mert a mogorva öregúr és a folyton lázadó kamasz párosa valahol mégiscsak a szeretetet ünneplik. 
