Lilo és Stitch – A csillagkutya (Lilo & Stitch), rendezte: Dean Fleischer Camp; szereplők: Maia Kealoha, Sydney Agudong, Billy Magnussen, Zach Galifianakis, Tia Carrere, Courtney B. Vance, Kaipo Dudoit, Amy Hill; családi sci-fi vígjáték, 108 perc, 2025 (12)
Nem esett messze a kutya a fájától
Sötét bőrű Arielek, Hófehérkék és Kék tündérek; kifejezéstelen arcú fotorealisztikus állatok (x2) és beleerőltetett szálak jellemezték az elmúlt évek Disney remake-jeit. 2016 óta a legtisztesebb helytállások talán pont ott történtek, amik nem újrafeldolgozások, hanem próbáltak eredetiek lenni. De most nem hiába hallottunk kevés balhét a Lilo és Stitch körül: úgy fest, a Disney tanult hibáiból és 9 év után először rukkoltak elő egy, az eredetije közelébe tehető, történethű élőszereplős adaptációval.
Chris Sanders Stitch első, még igen másképp festő felskiccelését 1985-ben vetette papírra. A Disney számára még el se kezdődött a reneszánsz, de mire az animátor ötlete elkészült, már a poszt-reneszánszt írtuk. 2000-ben a Disneynek sűrű éve volt animáció fronton, így 2001-ben lassítottak, ami kapóra jött a Lilo és Stitch-nek, hisz eredetileg szerepelt volna Honolulu, s a fináléban igazi utasszállítóra hajazó géppel akartak repkedni a tornyok között, így lett idő átanimálni. A megjelenés után aztán berobbant a franchise és 2006-ig a filmet egy két évados sorozat (két egész estésként megjelent epizóddal) és egy direkt DVD folytatás követte.
Kis szünettel egy házon belüli Disney anime vitte tovább a fonalat és helyezte át Japánba a sztorit, szeretett emberi szereplőinket lecserélve, Lilo részéről egyetlen csavaros epizódszereppel. Ennek végét viszont az alap rendezőpáros már a túloldalról figyelte, Sanders és társdirektora, Dean DeBlois a konkurens DreamWorks-nél folytatták, amiből az Így neveld a sárkányodat sült ki. Míg utóbbi annyira hű maradt ehhez, hogy a nyáron érkező élőszereplőset is dirigálja, Sanders épp alulmaradt vad robotjával az Oscaron egy áradó macskával szemben.
Sanders anno heccből felvette mintának Stitch szerepét, mondván legyen mit mutatni a castingoló színészeknek. Csak aztán a szinkronrendező annyira meg volt elégedve vele, hogy most is visszajött immár 40 éves ötletét megformálni. Rajta kívül vannak még hárman a 2002-es gárdából, de ők nem egykori szerepeikben, hanem vagy most kreáltakban, vagy a régi figurájuk főnökeként tértek vissza. Azám! 2002. Ilyen friss darabot még nem gondolt újra a Disney (viszont a ’98-as és a 2020-as Mulan között kevesebb idő telt el), amely a Glenn Close féle 101-102 kiskutyák és Tim Burton első Alice-sza után 2014 óta áraszt el minket megállás nélkül a különböző, meglehetősen ingázó minőségi görbén mozgó remake-jeivel.
Sorban 13. éve próbálkoznak (’19-ben 5 is jött), azóta mai alanyunk a 19. mű. A tömegből 2 emelkedett ki, a 2016-os A dzsungel könyve és a Barátom, Róbert Gida – noha az kakukktojás és akár Emma Stone Szörnyellája, nem remake. De a többi? Nos, ha nem is övezte mindet botrány, akkor főképp csak a korrekt szintet ütöttek meg, amiket biztos kezekbe adva párszor szépen lehoztak, de se Kenneth Branagh Hamupipőkéje, se Tim Burton Dumbója nem beszédtéma már, hiába próbálta utóbbi jócskán kiegészíteni alapjait. Szigorúan technikai oldalról egy rossz szó nem érheti az Oroszlánkirály(oka)t se, de az egyetlen kellemes csalódás az elmúlt 9 év történethű mozijaiból talán Will Smith Dzsinnije volt, akitől egyáltalán nem kellett volna annyira féljünk, amennyire… persze az Aladdin így sem tört át falakat.
A különböző felháborodást kiváltó elemekbe most nem kezdek bele, a lead óta jutott még eszembe több, de szerencsére a Lilo és Stitch kontextusába ez nem kell. Jó, teljesen most se sikerült megfelelni mindenkinek, hisz egy hangos kisebbség Amerikában csak kifogásolta a casting azon részét, hogy a Nanit alakító lány világosabb hawaii a kelleténél, hisz van benne más vér is, így nem fog passzolni a tisztán olyan származású Lilóhoz…jajmostmilesz. Hát, amint meglátjuk, mennyire jól működnek együtt, ez lesz az utolsó, amire gondolunk!
Mielőtt kifejtem, miért kimagasló a legújabb Disney remake, szeretném elmondani, hogy egyáltalán nem tudott befolyásolni az elfogultság. Nem moziban láttam a rajzfilmet, hanem talán a suli napközijében VHS-en. Tetszett annyira, hogy amikor csak alkalmam nyílt, újra megnézzem (unokatesóknál, osztálytársnál, TV-ben), viszont ezek intenzíven 2 év alatt történtek. S bár még utána is lement, a mostani ismétlés 15-16 év óta az első volt. Egy kellemes régi-új élmény lett, ahol jókat kacarásztam, s újra felfedeztem, miért szerettem annyira 20 éve. Konkrétan a végpoénja se volt meg a fejemben elől, csak ahogy néztem, úgy ugrott be, hogy „jaaaaj, tényleeeg”. Máig tudom, merre találom Cobra Happy Meal figuráját itthon, aztán végül nem értettem, miért nem néztem meg újra ennyi ideig.
A héten pedig ismét megkaptam ugyanazt a jóleső élményt az élőszereplőstől, mint amit… nem gyerekként, hanem a múlt heti felelevenítés során. Nem láttam minden remake-et, párat a melléjük tornyosult hisztiáradat miatt kerültem el, de nem hiszem, hogy a kihagyottak közt lenne olyan, ami hasonlót váltana ki. A Lilo és Stitch-nek viszont sikerült, ilyet Maugliék óta nem éreztem, pedig az rongyossá nézett kazi volt mostani alanyunk alapjával ellentétben.
Vékony jég, miként nyúljon egy adaptáció az alapműhöz. Ha 1:1-ben leköveti (mint azt most Hablaty és Fogatlan esetén sejtjük), akkor felmerül létjoga, ha viszont változtatgat, új elemekkel tömi ki, akkor pont elveszhet elkészítésnek célja. A Demóna–Róbert Gida–Szörnyella vonal egy teljesen másik ág, ahol célzottan az eltérés a feladat, így azok nem tartoznak ide. Viszont ha sok a változtatás, akkor az a veszély, hogy átesik a határon és pont árt a sztorinak, erőltetetté válva. Nos, a Lilo és Stitch tökéletes egyensúllyal csinálja ezeket.
A film hű kiindulásához, mégis szinte mindenben más, de ez nem kettős. Úgy kell elképzelni, hogy voltak kötelező checkpointok, ami lehet egy snitt, idézet, gesztus, melyeknek muszáj kellett benne lenniük, viszont két ilyen közt szinte minden egyes apróságon csavartak-változtattak, már-már kényszeresen. Vagy 75%-ban nem az eredeti poénok köszönnek vissza (sok jó került ki), de mind az eredeti szellemiségében marad. Újat nem akar mondani, nem erőltet be semmi woke-ot (pedig lett volna alkalma), s bár van, ahol elvesz egy figurát, kinek dramaturgiai szerepét ráosztja egy másikra, cserébe akiket újként hoz be, mind az összképet szolgálják. Konkrétan kijavít logikai bukfenceket a meséből, amiket csak azért néztünk el, mert mese. Felismerték, mi működhet élőben és mi nem és úgy igazították hozzá az extrákat, hogy sokkal természetesebbnek tűnjenek bizonyos pontok, mint amilyenek eredetileg voltak.
És nem csupán a fent leírt módokon sikerült okosan bánni a megoldanivalókkal, nem csak logikai javításokat kaptunk. Ott van Nani, akiről sokat nem tudtunk korábban, most viszont olyan plusz réteget kapott, amivel teljes értékű főszereplővé válik. Bár a film nem mondja ki, hogy a szülők autóbalesetben mentek el, sokkal többet mesél Nani múltjáról, amivel még drámaibbá válik önfeláldozása kishúga iránt. Sydney Elizebeth Agudong imádni való, s noha nem kellet ide hú de nagy színészi repertoár, igazi jelenségként uralja a vásznat apró mimikáival és kisugárzásával. Figyeljük pályafutását, mert itt telitalálat!
Maia Kealoha megítélése nehezebb. Nem csak korából származhatnak le nem vetkőzött dolgai, hanem abból, hogy a legtöbbet neki kellett játszani „a levegővel” és képzelőerejével. Az itt-ott döcög, de nem zavaró. A kémia Sydney és közte egyszerűen tökéletes, s bár ebben-abban Lilo is másabb, mint animált megfelelője, az esszencia a helyén marad, semmi nem karakteridegen. A mozi megtartotta kortárs jellegét és az okostelók behozásával fantasztikus fricskát tud mutatni arra, hogy ami 2002-ben még az egyik legjobb poén tudott lenni a tesók között, az most mennyire máshogy sül el. Nem új üzenet, csak szépen használt kontraszt mai rohanó világunkkal.
Míg a gyámügyes, az ügynökös és a Stitch után eredő páros szálait igyekszik természetesebbé faragni, egyáltalán nem felejt el rajzfilm se lenni az alkotás. Nem hiszem, hogy folytonossági koordinátor nélkül zajlott volna a forgatás és tele lennénk hibákkal, ugyanis túl sokszor feltűnő egy ismert animációs sablon, hogy az ne lenne direkt. Arról van szó, amikor mondjuk Jerry jól elbánik Tommal, aki szerencsétlen megsebesül, de aztán hopp, ismét épp. Hol egy átöltözés történik látszólag lehetetlenül, hol a csapás utáni hűtőajtó mozgása lesz semmis, hol épp egy karmolás tűnik el úgy, mintha most jönne a boltból az üléshuzat. Nani és Lilo háza a rajzfilm során külsőre többször színt vált, szóval jól eltalált apró „beépített bakik” ezek.
Apropó gyámügy, ügynök és idegenpáros. Utóbbival bejön egy szomorú apropó, hisz a Lilo és Stitch szinkronja egy nem ezért híres duót használt újra. Míg a nagytermetű erőmelák Gesztesi Károly volt, addig az egyszemű vékony kis stréber Lippai László, s alapvetően illettek volna ők most is a buddy movie-kat idéző két idegenre. Nekik az eredeti beolvadásuk mókás elem, bizonyos szempontból korát megelőző trendiséggel – álcáikkal Kauai minden lakóját hülyének állították be. Volt ebben humorfaktor, de annyit nem játszottak rá, élőszereplősen meg pláne kizökkentő lett volna, így ezt átszabták és remek gegeket találtak ki helyette.
Ez teret adott két hús-vér színész behozására. A nyápicabb alien Billy Magnussen bőrébe bújik, vagy fordítva, nézőpont kérdése. Nem semmi sziporkázás kerekedik ki ebből! Minden arcrezdülésén érezni az eredeti karakter mivoltát, egyértelműen Billy a titkos gyöngyszeme a mozinak, hiába láttuk már az alapszitut (más kultúrából érkezők beilleszkedése) milliószor, remekül előadott. A Stitch-et megalkotó erőmelkák őrült tudós kapcsán viszont komolyabb változtatás is eszközölve lett, ami spoileres terep, noha feljebb indirekt körülírtam. Ha nem tudjuk a szereposztást, meghagyom meglepinek, mert én nagyot néztem a végefőcím alatt. Lehet, a testalkat és haj, lehet, a megszokottól eltérő szinkron, de valahogy nem adta magát egyből, s csak maradt végig a tanakodás, hogy mégis honnan ismerős… aztán persze utólag összeállt. A fegyvereiket is lecserélték portálvetőkre, ezekből kreatív ötleteket hoztak ki.
A gyámügyi szál is kapott olyan extra réteget, amilyet Nani, csak mivel az nem direktben személyes motiváció, kevésbé szólít meg. A gyámsági helyzet részletei jobban, mélyebben ki lettek fejtve, illetve lett egy logikus kiegészítő magyarázat arra, pontosan hogy került képbe Cobra Bubork ügynök. Nála Courtney B. Vance nem igazán működik. Annyira összeforrt az óriás termetű rajz és a kimértségből adódó hozzátársult kép a napszemüveggel, amelyhez Vance nem elég karakán, nem eléggé kétajtós szekrény. Simán visszahozhatták volna az eredeti hangot adó Ving Rhames-t, aki az egyik főinspiráció volt a rajzolás során is (a másik Michael Clarke Duncan), és az itteni képernyőidőt és az új Mission: Impossible-ben töltöttet nézve, belefért volna a kettő párhuzamosan. Van amúgy közös stábtag, igaz, csak mocappel.
Cobra és Nani találkozásának kiegészítése nem képen kívül történő előzmény, amire utalnak, hanem a cselekmény része, ezért míg a már ismert felállás kialakul, kellett egy pótkarakter a gyámügytől, hogy maga a szál időben elinduljon. A duzzogó Lilóhoz érkezvén (kiakadásának okait szintén finomították, így átélhetőbb, hatásosabb) a zárt ajtókkal nem Cobra találja szembe magát, hanem egy új szereplő, akit Tia Carrere, Nani egykori hangja játszik. Minden a helyén van itt is, sokkal természetesebbé tette jelenléte a rajzfilmben elég abszurd kezdeti helyzeteket, amik bár ott nem kicsit emelik a humort, élőszereplőkkel parodisztikus lett volna.
Ezek azon apróságok, amikért ennyire lehet szeretni a Lilo és Stitch filmváltozatát. Nem akar újat mutatni műfajában, s le sem tagadhatná, hogy amikor a skiccek után a sztorialap megszületett, akkor pár éves volt az E. T. és épp futott az Alf. De a Disneynél most nagyon ügyeltek az arányokra. Alig történik részleteiben bármi ugyanúgy, mégis ugyanazt a keretet nézzük, nem lesz óriási váratlan fordulat, de a változtatások mértékkel, tiszteletteljesen és tényleg azért vannak, hogy a történetet szolgálják, nem azért, hogy valami társadalmi üzenetet lenyomjanak torkunkon. A fiúról, aki szerelmes Naniba is tudunk meg egy fontos részletet, sőt extra figuraként bejön hozzá egy családi szál, ami csak erősíti az egész ohana jelképet, pont úgy, ahogy Nani hozzáadott eleme. Hiába elcsépelt, ha működik a giccs. Az arra érzékenyeknek legyen bekészítve zsepi, még akkor is, ha az eredetit nem könnyezték meg.
A vágás eleinte kapkod, aztán beáll egy jó ritmusra. Nincs baj azzal se, hogy kb. 20 perccel hosszabb a rajzoltnál, nincs túlnyújtottság szag. Operatőrileg picit lehetett volna színesebb és ötletesebb, hisz nem hiába választották Hawaii csodás világát (Kansas helyett), Honolulut viszont 1-2 nagytotál hátterében kiszúrni, hisz a forgatás nem a történet szigetén, hanem Ohaun zajlott, úgy pedig ironikus a nincs nagyváros jelenet, amit telószerűen modernizáltak. Azért nem panaszkodhatunk, Hawaii ugyanúgy főszereplő (Az 50 első randi is beugrott néha), nem hiába jött meg a kedvem a sajtóvetítés után egy kis The Crew Motorfesthez.
Dean Fleischer Camp rendezőnek van tapasztalata élő környezetben animált hőst mozgatni, noha azt stop motionnel tette eddig és utólagos arcvonalakkal. Néhol ugyan van pár glitch Stich kapcsán, de nem vészesebb az első Sonic kontúrjainál. Csak akkor tűnhetnek fel a helyenként problémás illesztések, ha nagyon arra fókuszálunk, szerencsére bőven van más, amire lehet. Azt érezni, hogy a nyitány teljesen CGI világában sokat nem akartak időzni, de alapvetően a legtöbb mai elsietett vizuális effektet veri az alkotás, amint kiérünk onnan.
A burleszk jópofa, attól meg ne aggódjunk, hogy a kezdetben hol altesti, hol bugyuta részek túl lennének tolva később, de tény, becsúszik pár. Nem ezen múlt, hogy pl. nem esik szó az animációban kiemelt fontosságú könyvről. Stáblista utáni jelenet nincs, de érdemes kivárni, míg nem indulnak el a folyó betűk, a végefőcím tele van extra epilógussal.
Nem tökéletes a Lilo és Stitch, sok újat se mutat, de nem is akar. Nagyon szőrösszívűnek kell lenni, vagy rossz napot kifogni, hogy ezt a lélekmelengető filmet ne szeressük. Nem csak azért jó, mert a többi ilyen jellegű Disney erős hullámvasút. Igen, onnan nagyon pozitívan emelkedik ki, de az inkább a többit írja le. Viszont ez önmagában is megállja annyira a helyét, hogy ebben a formában, a sok kiegészítésével és hozzáadott értékével bizony nem volt rossz döntés, hogy megcsinálták. A 12-es karika mélysége miatt lehet. Igazán kellemes meglepetés!
Igen, van, ahol elvesz; van, ahol megkérdőjelezhetően szól bele egy karakter jellegébe és tényleg ugyanaz a történet, mint volt, mégis annyi nünasznyi frissítés, poéncsere, igyekezet és próbálkozás van benne, amik által friss lesz annyira, hogy ne az eredeti alá, hanem inkább mellé tegyük, egy amolyan alternatívaként, mint amilyenek a híres rendezői vágások bizonyos esetekben. Az újdonság varázsa nyilván nem most ér minket, de nem azt kell számolgatni, hogy a rajzfilm hány téren jobb, hanem azt, hogy melyikben kevesebb a negatívum. Ez pedig egy óriási előrelépés a sok botrány után, rájuk a fért a jobb irány megtalálása. Persze csak óvatosan ezzel, de hirtelen az épp forgó Vaiana sem tűnik már annyira ördögtől valónak…
