
Xenomorfondírozás
A távoli jövőben egy űrhajó zuhan le a Földön, benne a világegyetem öt legelvetemültebb ragadozója, köztük régi közös kedvencünk. Egy fiatalokból álló csapatot küldenek oda, hogy gyűjtsék be a lényeket, de az űrhajó, így a lények jogos tulajdonosa is szeretné megkapni azt, ami jár neki. Az Alien: Föld egy Pán Péter történetbe ágyazva meséli el nekünk a Földre került xenomorf történetét, csak éppen az nem derül ki, mi a mese lényege. Az alkotók szerénységét jól jelzi, hogy az évad cliffhangerrel zárul, de egy 2. évadot tényleg csak és kizárólag azért néznénk meg, hogy…passz. 
Számomra akkor van létjogosultsága bármely folytatásnak vagy spin-offnak, ha az a megjelenítésében és lényegi mondanivalójában többé-kevésbé hűen követi az eredeti részt. Mindez természetesen a filmkészítés területén időközben bekövetkezett technikai fejlődés és a társadalomban végbemenő változások figyelembevételével, beleértve a filmfogyasztási szokásokat és elvárásokat. Az eredeti Star Wars trilógia, a Terminátor 1–2. vagy a Vissza a jövőbe trilógia egyértelműen képesek megfelelni ennek az egyébként (nem túl magas és) nem teljesíthetetlen elvárásnak.
A predátoros változatok is működnek a maguk szintjén, de egyáltalán nem érzem, hogy bármiféle közük is lenne az alaptörténethez, még ha ez az első rész esetében Paul W. S Anderson forgatókönyvíró-rendező részéről elvárásként jelent meg a fejlesztés során. A közelmúltban bemutatott Romulus nekem nem más, mint az Alien-filmek ikonikus jeleneteinek újbóli felhasználása tinédzserekkel, mely koncepció úgy tűnik, a rajongók jelentős részét képes volt kiszolgálni. Mindezt úgy, hogy olyan új dolgokat hoz be a franchise-ba, melyeknek az előző részekben már régen ki kellett volna derülnie. Használhattam volna a megerőszakolás szót is, de senkinek nem akarok a lelkébe gázolni.
Ha az Alien: Földet kellene valamihez hasonlítanom – ami ugyancsak idő előtt ért véget -, akkor az a Westworld sorozat. Összehasonlítás alatt a témát értem, nem pedig annak feldolgozását mert a két sorozat ég és Föld. Jonathan Nolan és Lisa Joy ugyancsak arra kérdésre keresték a választ, hogy mi az, ami az embert emberré teszi és ehhez egy hetvenes évekbeli klasszikust, a Feltámad a Vadnyugatot, illetve annak folytatását vették alapul. Régóta foglalkoztatja az emberiséget az a probléma, hogy minél emberibb valami, annál inkább kiábrándult az emberi fajból és sokan éppen ezért tartanak a mesterséges intelligenciától…már csak a Skynet miatt is.
A sorozat az alapörténetből megismert vállalat, a humanoid robot és a xenomorf felhasználásával mutatja be fajunk és Földünk jövőjét, ahol bolygó javai felett öt nagyvállalat rendelkezik. A Weyland-Yutani Corporation mindenki számára ismert, ennek legfőbb konkurense a Prodigy. Vezetője a fiatal zseni és techcsilliárdos Boy Kavalier (Samuel Blenkin), aki nem csak Pán Péter-szindrómában szenved, de a történet nagy rajongója is. Az ő cége hozza létre a Wendy, Shlightly, Nibs, Curly, Smee és Tootles nevű hibrideket, akik különböző betegségekben elhunyt gyerekek tudatával bíró, a valós személynél idősebb kinézetű robotok.
A sorozat igazán csak ott működik, ahol az idegennel kergetőznek. Az, hogy biofegyverként akarják felhasználni, már korábban is megvolt, mint ahogy az is, hogy a legegyszerűbb úgy kicsempészni valahonnan vagy becsempészni valahova, ha az arctámadó valakibe már belepetézett. Ez eddig rendben is van. A kezdetben inkább csak különc zseninek látszó Boy Kavalier az idő múlásával egyre ellenszenvesebb és idegesítőbb, a hibridek egy része megmarad kis nyominak, a másik része pedig igazi genyóvá válik. A Pán Péter-szál egyébként egész jó ötlet, ez és az Alice Csodaországban rengeteg más filmet ihletett meg, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy miért pont egy Alien-feldolgozásban kell visszaköszönnie.
Az Alien: Föld sorozatban a színészi játék jó, a díszletek és jelmezek jók, az effektek jók és a párbeszédek egy része is az, beleértve a cselekményt. Igazán jól működni viszont csak akkor tudna, ha jóval átgondoltabban integrálódna az Alien univerzumba.


