Messzi észak (The North), rendező, forgatókönyv: Bart Schrijver, operatőr: Twan Peeters, vágó: Gijs Walstra, zene: Michiel Nieuwenhuijs, szereplők: Bart Harder, Carles Pulido, Gráinne Blumenthal, Olly Bassi, Steve Walker, holland filmdráma, 131 perc, forgalmazó: Magyarhangya, bubbling_under, bemutató: 2026. június 18. (12)
Ember, természet
Az ilyen filmekért érdemes moziba járni. A Messzi észak annak próbája, hogyan épül, meddig él egy barátság. A természet csak azt tudja visszaadni, amit a hozzá forduló beletesz, önmagában nem gyógyír.
Legutóbb A tenger útjában követhettük, hogyan segít egy idősödő, összetartó házaspárnak a természetjárás egy zsákutcás élethelyzetben. A Messzi észak főszereplői, ez a két fiatal férfi különbözőbb nem is lehetne mind tőlük, mind egymástól. Tíz éve, a tanulóéveik idején mégis elválaszthatatlan barátok, lakótársak voltak. Most harmincas éveik közepén járnak, éppen csak elkezdték a saját életüket. Elsodródtak egymástól, ezért úgy döntenek, belevágnak egy 600 kilométeres túrába a West Highland Way-en, folytatva a Cape Wrath-ösvénnyel, egészen a tengerig.
A holland Chris (Bart Harder) a nyíltabb, róla hamar megtudjuk, hogy remek, bár strapás állása van, barátnőjével gyereket szeretnének. A spanyol Lluis (Carles Pulido) sosem volt közlékeny, olyan lényegi információkat hallgatott el, hogy átesett egy hererákon. A túra ötlete közös döntés volt, Lluis mégis mintha vonakodna belefolyni a helyzetekbe. Sőt, mintha provokálni akarná Christ, amikor direktben rákérdez az apjával való rossz kapcsolatára. Talán amiatt, mert úgy érzi, nem találja az irányt, zsákutcában van évek óta. A tét nagy: képesek-e felnőtt fejjel újraépíteni egykori mély kapcsolatukat. Sikerülhet-e úgy, hogy Lluis számára a felnőttség nem pozitív cél? Bár az is lehet, hogy csak az ideje még nem jött el számára.
A két fiatal férfi természethez fordulása a férfias próbatételeket idézi. Ekkora túrán az alkalmazkodáskényszer az első, mert sem az időjárást, sem terepet nem tudják befolyásolni. Csak a lelki készenlétükre és a fizikai állapotukra lehetnek hatással, azokra is csak korlátozottan. 600 kilométeren keresztül, kemény terepen haladva, esőnek, szélnek kitéve a harminc napos összezártság önmagában is feszültségforrás lehet.
Csapatépítés nehezített körülmények között, mondhatnánk felületesen, Bart Schrijver forgatókönyvíró-rendező azonban nem a fizikai nehézségek legyőzésére koncentrál. A tájban haladás, a más túrázókkal való találkozások epizódjai a legnemesebb értelemben vett férfibarátság természetét, lelki hátterét mutatja meg. Az alkotók olyasmire fókuszálnak, amit manapság azért nehéz leírni, mert ritka. Arra, ami nem haverság, nem bulibarátság, nem érdekkapcsolat, hanem méltóságteljes, szemérmes mély kapcsolat.
Az ilyen kapcsolódás kevés szóval épül, s elvben tág teret hagyna a filmes, azaz a látványvilágra vagy éppen a hangra építő eszközöknek. Schrijver és csapata figyelemreméltó egyensúlyérzékről tett tanúbizonyságot. Nincsen csinnadratta, szuperlátványosított helyszínek vagy érzelmes kísérőzenék. A hangkulissza mégis gyönyörű: a természetes hangok és a csend, a két fiatal férfi közötti hallgatás a dramaturgia szervesült része. Ahogyan a táj is: az út és a helyek vezetik a történetet, mégsem terelik el a figyelmet a finom történésekről. A film rendkívül izgalmas, lebilincselő mindvégig, pedig nem tekinthető rövid darabnak.
A filmiparban egész ágazat épül a felnőttségfrászra. E termékek javarészt visongva lelkiző nőket és túlszövegelésben világbajnok férfiakat mutatnak, akik alkohol és más drogok használatával, na meg az obligát pszichológussal próbálnak valahogy átevickélni élet eleji válságukon. Bart Schrijver kerüli ezeket a túlmozgásos eszközöket, a pótszereket. Már a filmnyitó inzert a férfibarátsághoz méltó komolysággal üti le az alaphangot: „Barátomnak. Hiányzik, ami köztünk volt.” (Az idézet a fordító, Pálos Ábel minőségi munkáját is mutatja, szép megoldás az „I miss us.” magyarítása.) S ezt követően sincs felszínes nosztalgiázás – bár az UNO-kártya azért nagy nevetések között csak előkerül-, hanem kevés szóval történő közös hullámhossz-keresés.
A könyökünkön jön ki, hogy lassulj le, merülj el a pillanatban és helyzetben, légy önmagad, figyelj magadra és szeretteidre és blabla. Lehet elméleteket felállítva szövegelni, és lehet egy csöndes filmet csinálni ugyanezekről, úgy, hogy hasson is. Az sem baj, ha nem tökéletes. Gondolunk itt olyan apróságra, hogy a két férfin kevés látható nyomot hagynak az időjárás viszontagságai, vagy mintha a szakálluk sem nőne túl sokat.
Nem csak a film, de a létrejötte is inspiráló lehet. Schrijver a forgatásról nyilatkozva elmondta, hogy 2017-ben Új-Zélandon túrázott egy barátjával, ez adta az alapötletet. A produkció 75 ezer dolláros költségvetését javarészt kis cégek és közösségi finanszírozás fedezte, emellé hitelt vettek föl. A forgatás legnehezebb része a logisztika bonyolultsága volt. Technikailag a legtöbb problémát az energiaforrások, az akkumulátorok jelentették. Úgy dolgoztak, mintha filmre forgatnának, a lehető legkevesebb felvételre törekedtek, hogy spóroljanak az energiával. Kis stábbal, 6-8 állandó emberrel dolgoztak.
Mindennek könnyűnek és tartósnak kellett lennie, mert a nehéz terepen maguk vitték a felszerelést. A felvételeket az időjáráshoz igazították, az erős szeleket nem tudta ellensúlyozni a stabilizátoruk. Mindehhez gyors helyzetfelismerésre és rugalmasságra volt szükségük. A filmmel egyidőben egy második kamerával werkfilmet is készítettek, ami egyszerre volt praktikus és élvezetes. Az anyag egyrészt jól hasznosult a film marketingjében, másrészt rögzítette a stáb közös történetét, szakmai fejlődésüket. Tanulság: ha van egy érvényes gondolatod, meg tudod csinálni, nem kell várni az ideális körülményekre, hanem bele kell vágni.
Az eredmény lassú folyású, meditatív alkotás, ami nagyon bevonja a nézőt. Kimondatlan, bár lényegi állítást képvisel: azt, hogy az élet nem sitty-sutty összevágott snittek sora. Nincs ebben semmi kritika vagy keresztes hadjárat a rövid videók ellen. Egyszerűen más a lépték.
