Prérifarkas visszavág (Coyote vs. Acme), rendezte: David Green, a történetet Ian Frazier írásai alapján kidolgozta James Gunn és Jeremy Slater, forgatókönyv: Samy Burch; szereplők: a Bolondos Dallamok klasszikus firkái, Will Forte, Lana Condor, John Cena, P. J. Byrne, Tone Bell, Martha Kelly, Luis Guzmán; élőszereplős 2D animációs hibrid, önironikus tárgyalótermi detektív vígjáték/paródia, 103 perc, 2026 (12)
Joggal ütik a nyomát
Prérifarkas Viliben és új mozifilmjében az a közös, hogy mindketten eléggé hányattatott sorssal a hátuk mögött érkeztek a vásznakra. De küzdelmük a nagyhalak ellen minden várakozást megért, az évtizedben immár másodjára közelítette meg a műfaj a 38 éve csúcson lévő Roger nyulat. Kreativitása és humora mellett ráadásul váratlanul megható egy olyan ismert toposzban, amit eddig nem Gyalogkakukkéktól szoktunk meg.
Egy idealista párhuzamos univerzumban 3 éve nyáron nem szünetre vonult volna egy lelkes magyar online filmes oldal szerkesztősége, hanem a július nagy slágeréről számolt volna be, amikor két stúdióóriás, a Paramount és a Warner két nagyon várt, kellően promótált alkotásukat egyazon hétvégén küldték mozikba, nem kicsi online trendet elérve, egy crossover hashtaggel megspékelve a közösség által. Az eseményjelleg két főszereplője egy jól bejáratott brand könnyed, sokszor önreflexív mozija és egy 3 órás eposzi, díjesélyes történelmi utazás: ez a kihagyhatatlan nyári mánia lett volna a Coyote vs Oppenheimer, melyekben a közös pont nagyjából kimerülne a különböző bombákban és a körülöttük (is) való vádaskodásokban.
De mi a multiverzum nem ezen dimenziójában élünk. Nálunk a Warner előbb csak elhalasztotta saját nevezőjét a dátumról (s feltöltötte azt a Barbie-val), míg a filmes szerkesztőség másfél hónappal, Prérifarkasék tárgyalása pedig több, mint 3 évvel később térhetett vissza. Eleve nagyon rögös út vezetett volna már a 2023-as premierig is: az alapötlet 1982-ben és ’90-ben egymástól független humoristaírók tollából egyaránt megszületett (utóbbi nem tudott előbbiről), végül a ’90-es változat adaptációs jogait vették meg ’98-ban, a Space Jam utáni űrben, de egészen 2015-ig nem haladt előre a dolog, amikor James Gunn először vázolta föl a Warnernek komolyabban a benne lévő potenciált.
A fejesek 3 évnyi tanakodás után ’18 nyarán adtak zöldlámpát az elképzelésnek, s végül ’19 decemberében jelentették be, hogy élőszereplős hibridként fog elkészülni a projekt. A casting során aztán hirtelen leállt pár évre a világ, s végül ’22 tavaszán sikerült leforgatni a nyersanyagot, amely utómunkáira további 1 évet szánva teljesen reálisnak látszott a ’23-as nyári premier.
Csak éppen még a forgatás vége előtt érkezett, hogy „csúszik” és több időt szánnak rá, noha a júliusi után újabb konkrét premiernapot nem jelöltek ki. A stáb fix határidő ismerete nélkül folytatta a munkát, tartva a költségvetési korlátokat, s elkészültek egy lehetséges ’23-as hálaadási bemutatóra, azonban az a november nem a mozik meghódításáról, hanem a Warner adózási számairól szólt. Az utómunkás Batgirl és egy befejezett animációs Scooby-Doo ’22 augusztusi eltörlése után egy majdnem kész, teljesen animált Looney Tunes egészestéssel együtt a Coyote vs. Acme is a kaszás áldozata lett, adóleírás címszóval.
Az elképesztő mértékű sarazást követően a Warner alig 4 nappal később visszatáncolt, s bár Michael Keaton újabb visszatérése Batmanként, valamint a Rejtély Rt. kalandjai továbbra sem kaptak reményt, a két Bolodos Dallamok film igen: az animációst befejezhették, de a Warner a forgalmazásáról lemondott, míg alanyunkat piacra bocsátották 75-80 millió dolláros áron.
Szinte komplett Hollywood sorban állt: érdeklődött az Amazon MGM (az élőszereplős Tom és Jerryt ’21-ben szintén a Warner szállította egy erősen MGM-hez köthető IP-ból), az Apple, a Netflix, a Paramount és a Sony Columbia is, komolyabb tárgyalásokig pedig a Netflix streaming célokkal és a Paramount mozis tervekkel jutott, de üzlet senkivel nem köttetett, pedig ’24 februárjáig próbáltak a felek dűlőre jutni. Itt merült föl a film full megsemmisítése, miközben márciusban, a 96. Oscar vörös szőnyegén a May December miatt jelölt Samy Burch forgatókönyvíró igen aggodalmas nyilatkozatott tett arról, hogy csak remélni tudja, valaha látni fogjuk ezen munkáját.
Az interjú virális lett, utólag pedig felkapták az animációs szakma saját Oscarjának felfogható Annie-ről azon momentumokat, amik Prérifarkasék megmentéséről szóltak. Ám hiába a közösségi mozgalom, hiába Phil Lord és Christopher Miller éltető szavai, hiába a pár kiszivárgott kép, a Warner ezúttal nem engedett úgy, ahogy a Snyder Cut esetén. 2025 elején már arról kaptunk hírt, hogy a stábnak tartottak egy utolsó vetítést, afféle temetést rendezve, amit a női főszereplő Lana Condor erősített meg.
A másik, teljesen animációs Looney Tunes mozi sorsa időközben szép fordulatot vett: miután debütált az Annecy Filmfesztiválon ’24 júniusában, gazdára talált! A The Day the Earth Blew Up így még azév decemberében mozikba kerülhetett limitáltan, majd tavaly márciusban – hazánkat elkerülve – szélesebb körben. Ezt egy nagyon apró, alig egy tucat dolgozót foglalkoztató, gyakorlatilag egy kis irodában működő függetlenfilmes forgalmazó mentette meg, amely bár ’11-ben kezdte működését, egészen ’23-ig nem voltak igazán szem előtt (több katasztrofális minőségű paródiában közreműködtek pl.), s még Robert Rogriguez Konstrukciója sem tartozott emlékezetes műveik közé, ám év végén ők is kivették részüket Michael Mann Ferrarijából.
Ez persze akkor még csak egy egyszeri kiugrásnak számított a Ketchup Entertainment életében, amit a ’24-es Hellboy meg is erősített, de ekkor megkötötték azt a történelmi dealt, aminek a filmrajongó közösség csak örülhetett, s amiért nevüket igazán megtanulhattuk. Az animációsfilm sikerén felbuzdulva, annak szélesebb premierével együtt bejelentették: 50 millió dodóért (khm!) megszerezték a Warnertől a Prérifarkas visszavágot!
A korábbi, 25-30 millával többért lévő árat ugye nem akarta kifizetni egyik nagy stúdió sem, viszont az elképzelhető, hogy 50-nél többet ajánlott a Netflix és a Paramount, csak a Warner azzal akkor nem élt. Ködös, mi történt pontosan, a stúdió így majdnem biztos bukott még párat a korábbi ajánlatokhoz képest, de ez az egész elhúzódó huzavona végig csak használt a dobozban lévő kész műnek, melynek eredendő tartalma ezzel kapott egy olyan plusz metatartalmat (egy már gyárilag meglévő mellé), ami csak még rétegeltebbé teszi az indirekt áthallásokat, azok után, ahogy a minimális költségű marketinget felépítette másfélév alatt a Ketchup. Bár megmenekülése már amúgy is kvázi önmagát marketingelte, a Warnernek, mint az Acmének való beszólogatás mesteri ötletnek bizonyult a kapott anyaghoz.
Mert hát mit is rejt ez a kapott anyag? Azt, ahogy egy kis irodában működő, pár dolgozót foglalkoztató vállalkozás felveszi a kesztyűt (remélhetőleg nem egy Acme gyártmányú tapadóst) a mamutcég ellen, amely szeretné lesöpörni a válláról azt az apróságot, hogy valamit tudatosan, az átlagembert kiakasztó módon tesz úgy, ahogy csak ő akarja. Jelentse ez akár azt, hogy árt azon egyszeri dolgozóinak / célközönségének, akik töretlenül hisznek bennük, bármilyen baklövést követnek el. „A film, amit az ACME nem akarta, hogy láss!” – hangoztatta a szlogen, s ennél találóbban nem lehetett volna tálalni a párhuzamot. Pedig hiába szól alapvetően (többek közt) erről, készítése idején még nem tudhatták, mi vár a produkcióra.
Áthallás persze alapból szorult bele: az Avery, Jones & Maltese ügyvédi iroda névadói mind-mind fontos alkotókról lettek elnevezve, közülük talán Chuck Jones a legismertebb, nem kisebbítvén Michael Maltese és Tex Avery érdemeit. Ha úgy nézzük, van egy olyan olvasata a cselekménynek, hogy egy letűnt kor nagy alakjai kikelnek a modern éra zord stúdiórendszere ellen, amelyben a cél szentesíti az eszközt alapon igen sokat megenged magának a monopol óriás annak érdekében, hogy egy, végletekig az ügyfélre szabottan kimért terméket dobjon piacra – kerüljön, amibe kerül.
Míg a vásárló mit sem sejt abból, mily galádságok rejtőznek szeretett bármijének előállítása mögött, addig vakon és boldogan, birkaként tudja követni márkahűségét, plusz minden algoritmus arra optimalizálja narratíváját, hogy nem hiába az a piacvezető, ami. Akad tehát egy kőkemény társadalomkritika, amit könnyen ki lehet vetíteni a Warnerre, s így talán van abban ráció, hogy nem véletlenül esett erre (is) a kasza, miért volt kényelmes épp ebből leírni az adót, ám a vadászpuska fordítva sült el, s az elmúlt évek csak még inkább felerősítették a cenzúra/elhallgattatás, titkolózás/sunyiságok körüli mondanivalót.
Mindezt már a ’92-ben játszódó intró remekül megalapozza. Mielőtt még Gyalogkakukk mozit vagy tárgyalótermi drámát kezdenénk nézni, in medias res egy összeesküvéses paranoia thrillerbe csöppenünk, ahol egy jó detektíves „kitette?” rejtély kerül felvezetésre. Az egyetlen személyt (a magyar származású Peter Lorre, avagy Löwensten László jellegzetes arcáról mintázott őrült tudóst, Dr. Lorre-t) szimplán eltűntetik és bezárják egy rajzolt feketelyukba, hogy a titokra sose derüljön fény. Lorre egy alig használt figura a Bolondos Dallamok történetében, kb. féltucat megjelenése volt a klasszikus rövidekben, de feltűnt az Újra bevetésenben is. Ez a meglepően sötét nyitány bizony nem hiába nyúl vissza a műfaj csúcsát jelentő Roger nyúl a pácbanhoz, noha itt egyáltalán nem egy klasszikus noir paródiát kapunk, hanem inkább egy amolyan Watergate-et felderítő politikai thrillert, már amikor főhős ügyvédünk és nála gyakornokoskodó unokahúga forró nyomra téved ennek vizsgálata során.
Ez a fajta nyomozósdi igencsak jól állt a 2022-es Csipet Csapatnak is, melynek 2D vs 3D, kézzel rajzolt vs CGI animációs keveredései és üzenete talán még közelebbiek a Roger nyúl hagyatékához (s főképp tematikájához), de úgy érzem, a 2030-as évek elejére már mind arra, mind a Prérifarkas visszavágra egyaránt méltó modern örökösként tekintünk majd. Eléggé bebetonozottnak tartom – helyezések nélkül – a műfaj dobogóját. Mert igen, az idén 30 éves Space Jamnél nagyobb időkapszulát nehéz találni, kultstátusza vitathatatlan, nem lehet elvonatkoztatni korszakától, amibe pont jókor készült, én is csomószor láttam és nagyon szeretem, de mint film, objektíve csak pár lehelettel jobb a szinte közutált folytatásánál, aminek már érdemeit se szokás felhozni, kvázi szóra sem érdemes alapon felejtődött el a ’90-es évek Michael Jordan váza és metasága híján. Az Újra bevetésen egy pompás műfajparódia, de hiába a sok kalandfilmes és Timothy Dalton révén James Bond geg, nem rendelkezik oly univerzális üzenettel, mint a Chip és Dale, vagy jelen kritika alanya.
A Roger nyúl előtti próbálkozásokat kezdetlegességük folytán nem keverném ide (bár az Elliott, a sárkány képében CGI újrát kapó Peti sárkánya, Gene Kelly tánca Jerryvel, vagy a Mary Poppins „Supercalifragilisticexpialidocious” dala mind forradalmi), míg a csak 3D-t élőszereplőkkel keverő alkotásokat simán más műfajba tenném (a stop-motion és a bábfilmek is azok, a Lego kaland tökéletes híd), így pedig nem sok egyéb említésre méltó darab marad. A fiatal Brad Pitt-tel a ’92-es Huncut világ egy meglehetősen egyedi utózöngéje Rogeréknek, a Rocky és Bakacsin kalandjai 2000-ből már a feledés homályába merült (pedig feszegeti azon kérdésköröket, mint a Csipet Csapat), a sablonos Disney tündérmeseként induló Bűbáj pedig külön dimenziókként értelmezi a hibridséget. Fenntartom, hogy valamit lehagytam, de ezeken kívül érdemben csak 1 cím marad, az érdemeltnél talán több utálatot kapott ’21-es Tom és Jerry, ami minden butasága ellenére sok szempontból karakterhűbb, mint a ’92-es, teljesen animációs mozijuk (ahol beszélnek) vagy a temérdek más DVD/TV/streaming egészestésük.
Az is nagyszerű, ahogy a detektív és a jogi vonal mellett a film nem felejt el hamisítatlan Looney Tunes sem lenni, vígjátéki mivolta óriási fordulatszámmal dobálja ránk az Acme különböző találmányai mellett a poénokat. Legyenek azok háttérben megbúvó vizuális ZAZ szerű világépítő abszurdságok, a Vilihez és a Kengyelfutóhoz mindig hozzátartozó slapstick és burleszk, vagy épp a két főhős kommunikációs nehézségeire épülő hullám (mert hát farkasunknak nem jut dialóg, csak a korlátozott számú tábláira hagyatkozhat), ezek egyikében egy percig se vérzik el a film.
A felütés után egy olyan ízig-vérig hagyományos Gyalogkakukk epizódba csöppenünk, amit nyugodt szívvel odatehetnénk az ’50-es/’60-as évek klasszikusai mellé, sziporkázó stílusát nehéz lesz nem végigkuncogni, ha szerettük korábban a két figura kalandjait. Mi több, az alkotók maguk is megteszik ezt az odatevést, mikor Vili visszagondol pár korábbi kudarcára, s látunk snitteket a 60-70 éves képkockákból. James Gunn keze ugyan érezhető néhol, de egyáltalán nem a debil Gunné, hanem azé, aki a 2002-es és 2004-es Scooby-Doo mozifilmeket firkantotta. Ettől még persze ez az Oscar-jelölt Samy Burch szkriptje, de mind írói, mind rendezői szinten teljesen rendben és legfőképp egyben van a mozi. Pedig talán nem volt túl jó előjel, hogy Dave Green legutóbb 10 éve rendezett, az eddigi utolsó élőszereplős Tini Nindzsa Teknőcöket, mondjuk legalább volt némi hibridtapasztalata.
Egy ponton túl aztán ebből az óriási pörgésből jócskán visszaveszünk, teret engedve a folyamatosan épülő érzelmesebb hangvételnek, ami az egész játékidőt tekintve a Vili és ügyvédje közötti dinamika alakulásában mutatkozik meg, abban, hogy ki mit tanulhat a másiktól, ám az érzelmi csúcsot mégsem ez adja. A Tom és Jerry által már számtalanszor körbejárt kapocs, miszerint ők egyszerre legádázabb ellenségek és legjobb barátok, akik nem tudnának meglenni a másik nélkül, remekül adaptálódik a száguldó szárnyas és az éhes ragadozó viszonyába, holott ezt eddig emlékeim szerint náluk nem feszegették. Szabályosan megható ennek kifutása (miközben a Prérifarkas fifikásan kigondolt terve az egész per kapcsán 100%-ig hű önmagához), s noha a Pixar legérzelmesebb pillanataitól messze esünk, egy tőlük közepesnek mondható érzelgőség szintjét simán elérjük, nem mondom, hogy mindenki száraz szemekkel ússza majd meg. Olyan szépen vetik föl azt a kérdést is, miszerint mi lenne Vilivel (vagy Tommal), ha beteljesülne életcélja, s végre elkapná a Gyalogkakukkot (vagy Jerry-t)? A párhuzam látványos behozatala egyébként egy tisztelgés, hisz Jones és Maltese annak idején épp a macska-egér duóra reagálván, egyfajta alternatív paródiaként alkották meg a kojot-kakukk párost, csak épp azok jócskán túlnőtték ezen mivoltukat.
Techszempontból sincs semmi kirívó gyengeség a 103 perc során, a firkák interaktálása a valósággal és a hús-vér szereplők interakciói az animált tárgyakkal abszolút szállítják az elvárhatót, a néhol direkt darabosabbra hagyott stilizáció pedig 38 éve koncepció, semmint hiba. A többi jól ismert Bolondos Dallamok arc is épp elég teret kap, Tapsi Hapsi zseniális a nyúlfarknyi mellékszerepében, miközben néhányan igen váratlan helyen tűnnek föl (pl. az Acme PR-osa vagy a végső tárgyalást vezető szenátor), ill. Nagyi, Csőrike és Szilveszter egy érdekesnek mondható lore bővítésen estek át. Marvin, a marslakó látszólag viszont kimaradt – ha mégse, arról lemaradtam – és sajnáltam, hogy nincs összeköttetés az Acme kapcsán az Újra bevetésennel, ahol a nagyfőnököt Steve Martin ripacskodta, és persze a 4. falas lezárása nem is indokolja, de egy poén elfért volna. Tapsi eredetileg nem szerepelt, az utómunkák során csempészték be, s Lana Condor csak az első stábvetítésen szembesült azzal, hogy a kapcsolódó jelenetben a hosszúfülű volt partnere, s nem az, akiről hitte, hogy lesz.
Az emberi felhozatallal sincs semmi gond, a teljes képet látva Will Forténél elképzelni se tudnék hirtelenjében jobb castingot a teszetosza ügyvéd bőrébe, Condor pedig pompás szárnysegéd hozzá, s bár milliószor látott az ilyesféle sablonos viszony, ez sokszor vagy nem működik, vagy idegesítően megvalósított – itt szó sincs ezekről. John Cena hozta a megszokott, ide tökéletes komikusi formáját, hiába kaptuk meg ezt már tőle is jópárszor, hát hol máshol legyen karikaturisztikusan szélsőséges tenyérbemászó macsó, ha nem itt? Igaz, októberben gyaníthatóan nagyon hasonló lesz a Matchbox-ban is, de oda se neki! Veterán ismerős karakterszínésznek itt van még Luis Guzmán, de se róla, se a másik „névről nem biztos, de arcról tuti” kaliberű csókáról, P. J. Byrne-ról nem lehet igazán érdemben beszélni, míg a mellékalakok közül a női ügyvédtársat alakító Martha Kelly lopja néha a showt a mindig elfoglalt, vagy valahova készülő, siető és ezért nem ráérő flegmaságával.
Egyedül talán zenék terén csalódást keltő a felhozatal, sem Steven Price score-ját nem éreztem kiemelkedőnek (Csajkovszkij „beep-beep” kórusra való átírásáért jár a pacsi, tényleg ötletes, de nagyobb a promóciós füstje, mint a filmben az érdemi lángja), se pedig a felhasznált soundtracket, ellenben a hangeffektek szintén első osztályúak. A díszleteket sem érheti panasz, az egyetlen helyen, ahol teljesíteniük kell (a firka/valóság találkozásainál), megtették, egyszer pedig tudatosan bénának néz ki egy zöldhátteres rohanás a firkavilágban, de ez a műfaj hagyományos velejárója, nem trehányság vagy 38 éves fejlődésképtelenség.
Arra, hogy a mozit mennyire az eredeti, ’23 nyári formájában tárta elénk a Ketchup, két igazán árulkodó jel van: egyrészt a közben a Warnernél DC fejessé vált Gunn neve jó sokszor ott virít az outro alatt (itt kb. a Hihetetlen család stílusában képzeljünk el egy fogócskát), másrészt még a Warner animációs részlegének átnevezés előtti stúdiólogóját is érintetlenül hagyták. Az egyetlen belenyúlás a stáblistában található köszönetnyilvánítás, melyet a filmért kampányoló rajongóknak címeztek. Így még egy plusz réteget jelent, hogy önironikusan már akkor „igaz történet alapján” tálalt kerettel terveztek a készítők, ami abban csapódik le, ahogy szövegesen a végén megtudjuk, mi lett a szereplők utóélete. Az parádés!
A Coyote vs. Acme ugyan kaphatott volna ötletesebb magyar címet, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Megérte küzdeni érte, nem okoz csalódást ennyi év várakozás után sem, sőt, helyenként többet ad annál, mint amire a magas hype-ból jövő eleve nagy elvárásokból számíthattunk. Vígjátékként felér a címszereplőjének hírnevét kialakító régi párperces szösszenetekhez; ha az összeesküvős paranoia politikai thriller részét vizsgáljuk, méltó örököse a Roger nyúl a pácbannak és abszolút a Disney+-os Csipet Csapat mellé tehetjük; ha pedig a tárgyalótermi dráma és paródia szegmensét sasoljuk, ki se látunk a többletjelentéseit mesterien kihasználó utalgatásaiból és a marketing által gerjesztett extrákból. S ezek mellett kiválóan emel be érzelmi mondanivalót és tanulságot, mind saját jogán a jogásszal, mind ikonikus duójának főihletéséül szolgáló párosától. Vannak ugyan gyengébb apróságok és pillanatok, de ezek elvesznek ebben a tartalomgazdag egyvelegben, ami elsőre ijesztően komplikáltnak tűnhet, ám csodás ritmusérzékkel váltakozik a játékidő fókusza ahhoz, hogy egy percig se érezzük túlterheltnek, vagy kapkodósan összecsapottnak az összképet.
Igazán készülhetne több ehhez hasonló alkotás, domináns túlerőben vannak a 3D-CGI-fotorealisztikus művek, ami anno persze jól állt mondjuk egy Stuart Little-nek, mert még nem voltunk túltelítve és nyilván azok közül is tudnak a semmiből kinőni gyöngyszemek (pl. a Nyúl Péter), de ahogy az animációs stúdiófilmeknél általában, úgy itt is nagy kár, hogy már ritkaság ez a fajta hagyományos 2D-s ábrázolás. Még úgyis, hogy ezek is sokszor már CGI-ok és 3D-s modellek, mégis elkülönülnek. A Space Jam 2-t leszámítva a 2020-as években eddig egész jó képviselőket kaptunk (hiába lehet bántani a Tom és Jerryt), azonban elképzelhető, hogy némileg szomorkásan jövünk majd ki a Prérifarkas visszavágról. Nem azért, mert annyira megható lenne arra kihegyezett része, hanem mert érezni rajta: úgy fejezték be, hogy később folytatható legyen. Potenciál lenne benne bőven, de esély kb. 0, hogy valaha megkapjuk. És ez a körülmények által hozott metaréteg miatt pláne szembetűnően fájó…
