Az előző részekben (1., 2.)az egyes sci-fikben megjelenő viselettörténeti korszakokat vizsgáltuk időrendben. A felsorolásba olyan alkotások kerültek, amelyekben a jelmeztervező letűnt korok ruháit használta fel jövőbeli történetekhez. Sajnos az esetek többségében nem ennyire kreatív a szakember. A leggyakoribb hiba, hogy nem tud, vagy nem mer eléggé elszakadni a jelenkor valóságától.
A földrajzi eltávolodást nem tekinthetjük mentségnek. Luc Besson Valerian-ját már előrángattuk sorozatunk előző részében, de sajnos újabb megfeddésben részesül. Már az is rémesen bosszantó, ha idegen bolygók lakói feltűnően humanoidok egy sci-fiben, de ha külsőségeikben is valami földi jellegzetességgel találkozunk, amelynek persze nincs tényleges dramaturgiai oka, az már a fantáziátlanság esete. Még egy űroperett esetében is, amilyen a fent említett darab.
„Gyöngyék” viselete például pofátlanul hasonlít az afrikai természeti népek hagyományos megjelenéséhez.
De hogy ne csak a Valerian és az ezer bolygó városa jelmezeseit vegyük elő ezért a trehányságért, gyorsan hozzá kell tennünk, hogy az Avatarban szögre ugyanez történt, csak ott valószínűleg néhány indián törzs viseletének egyvelegét kaptuk. Gratulálunk.
A szolgálólány meséje két különböző feldolgozásával iskolapéldája a fent leírtaknak. Míg a most nagy sikert aratott sorozat remek kosztümjeivel bekerülhetett volna a cikk első részébe, addig az 1990-ben, Harold Pinter forgatókönyvéből készült adaptáció csúnyán elintézi a látványt (is).
Az eredeti regény – keletkezéséhez képest – a jövőben játszódik. Abban a jövőben, amely a 2017-es sorozat számára kvázi jelen. A korábbi filmnek, a maga 1990-es születési dátumával értelemszerűen meg kellett (volna) küzdenie ezzel a problémával is. Nem sikerült.
A sorozat okosan azt a 17.-18. századi női viseletet adta a szolgálólányoknak, amelyhez az amishok is ragaszkodnak, ezzel jelképezve a kosztümök szintjén az erőteljes vallásosságot.
A szolgálók munkaadóinak feleségeit pedig szándékoltan prűd, ötvenes éveket idéző ruhákba bújtatták a jelmezesek, de még arra is figyeltek, hogy a szintén amish (ami itt most a nagyon vallásos szinonimája is lehetne) szabályoknak megfelelő türkiz színt használták.
Az 1990-es film, amelynek már a plakátja sem ígér semmi jót, ezen a téren gondolkodás nélkül tartja magát korának viseletjegyeihez, holott attól minimum ajánlott lenne eltérnie.
És nem csak azért, mert más korban játszódik, hanem azért is, mert egy alternatív valóságot ábrázol. Egy olyan világ, amely a történet szerinti katasztrófák hatására ilyen mértékben átalakul, feltehetően külsőségeiben is más, új lesz. Tűnődünk, vajon komolyan gondolták-e ezt a kosztümöt Faye Dunawaynek. A hajgumi és a pulóver, amit Natasha Richardsonra adtak mindenesetre felháborítóan kilencvenes évekbeli.
Tekintve azonban, hogy a jelmezek jelentik a filmmel kapcsolatban a legkisebb problémát, lépjünk túl rajta nagyvonalúan.
Arra, hogy a jelmeztervező nem tud elszakadni saját korának stílusjegyeitől, azt hiszem, a legviccesebb példa a legendás Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című német sci-fi sorozat. Bár a sztori 3000 körül bonyolódik, a széria le sem tagadhatná, hogy az ezerkilencszáz-hatvanas években készült.
Már a tupír frizura is durván árulkodó, de ezt csak fokozza a hatvanas évekre jellemző női kosztümkabát hosszúság, és ha ez nem lenne elég, még az alsónemű is. A minden női mellet absztrakttá rendező csúcsos melltartó is tökéletesen kivehető a képkockákon.
A német szigorral szemben a francia szabadosságot jeleníti meg a Barbarella. Az eredetileg képregényből készült film nyilvánvalóan nem veszi magát komolyan, és feltehetően azért készült el, mert az akkor szexbombaságának csúcsán lévő Jane Fondát megnyerték a szerepre. Mondjuk, ez nem lehetett túl nehéz feladat, tekintve, hogy akkori férje, Roger Vadim volt a rendező. Az egész persze csak arról szólt, hogy az erotikus hangvételű képregény rajongói a mozgókép láttán is csorgathassák a nyálukat. Jane Fonda semmi kis ruhákban fetreng a szőrme (!) borítású űrhajójában, és futkározik az ikonikus pop-art csizmáiban.
De azért ne legyünk igazságtalanok, hiszen évtizedekkel később, és bőséges anyagi háttérrel is bele lehet futni – ha nem is ilyen szembetűnő, de – lényegében hasonló hibákba. A Vissza a jövőbe 2015-ös idősíkja – ma már világossá vált – nem feleltethető meg maradéktalanul a valós 2015-nek. És itt most nem is kell olyan markáns példákat venni, mint az önfűződő cipő vagy a méretre igazodó kabát. Az 1985-ben készült, mára klasszikusnak számító sci-fi jelmezesei úgy gondolták, hogy minden olyan lesz, mint most, csak sokkal inkább. Vagyis fogták a nyolcvanas évek jellegzetes színeit, szabásvonalait, és a nevetségességig túlhangsúlyozták azokat.
A női frizura itt is a film készítésének időpontját jelzi, ahogy az állatmintás felső, a sok bizsu és a letagadhatatlan punk hatás. Érdemes megnézni a háttérben álló női figurát: az extra széles öv, és a rózsaszín tüll körszoknya szintén a nyolcvanas évek sajátja. És persze a jó kis légdeszka, amely ikerpárja a nyolcvanas években még panelközegben is nagy sikernek örvendő gördeszkának.
A képet elnézve gender szempontból egy pozitívumot azért kiemelhetünk (már ha ez pozitívum): a trilógia mindhárom idősíkjának megvan a maga huligán bandája, de 2015-re jutunk el oda az alkotók szerint, hogy nőt is befogadnak soraik közé a rossz fiúk. Hurrá!
A dupla nyakkendőre természetesen nincs mentség.
A Total Recall – Az emlékmás című klasszikus 1990-ben készült, és a jelmeztervező a könnyebb végét fogta meg a munkának. Ebben – néhány egészen vicces, bár nem annak szánt ruhát leszámítva – az alapviselet tökéletesen megegyezik azzal, amely a film készítésének idején dívott.
Még a mű-néni óriás válltöméses ruhájáról is üvölt a kilencvenes évek.
Ha már ennél a korszaknál tartunk, érdemes előre futni pár évet, 1993-ig, és megemlíteni A Pusztítót. Az alkotók mentségére szóljon, itt semmit sem gondoltak komolyan – legalábbis bízunk benne. Ahogy a történet is egy szándékos blöff, úgy a látvány, a ruhák, a fura kütyük is úgy készültek, hogy kitalálóik folyton kikacsintanak a nézőre. Az öltözékek vonalvezetésén felfedezhető persze a kilencvenes évek hangulata, elég a széles válltöméseket nézni, de lényegében minden jelmez egy vicc.
Gondolom, feltűnt, hogy Wesley Snipes vértje autógumiból van összevagdosva, a „gallérja” pedig porszívó gégecső.
A filmben megjelenő két egymással szembenálló világot a ruhák szintjén a legegyszerűbb módon ábrázolják. A tróger kinézetű földalatti népek ellenpólusaként a tisztaságot hirdetőkhöz kimonókat rendelt a tervező. A japonizmus időről időre visszatér a filmművészetben, akár még egy messzi-messzi galaxis ábrázolásánál is (ahogy erről korábban már értekeztünk), ami nem véletlen, hiszen ez az ősi kultúra a szertartásosságával, hagyománykövetésével könnyen szimbolizálhatja a tisztaságot.
Azt meg természetesen a film végére sem tudjuk meg, mire valók a kagylók.
Egy mentséggel azonban minden fent említett film élhet. A divat ciklikusságát tekintve, lehet, hogy épp akkor tér vissza a film alkotási idejének divatja, amikor játszódik a film. Más szóval, lehet, hogy 3000-ben megint a konty, a tupír és a csúcsos melltartó lesz a divat. Akkor viszont bocs az alkotóktól.
A sorozat befejező részében arra keresünk példákat, milyen az, ha a napjainkban játszódó történetekbe kéredzkedik be a múlt.
