Nyilván semmi elképesztő nincs abban, hogy nyelvi korlátok híján, brit színészek rendre tiszteletüket teszik amerikai produkciókban. Részükről azt hiszem, egyértelmű a miértre a válasz: nőhet ismertségük, ha egy új kontinens meghódítása a cél. És hogy az újvilág miért tarthat igényt ezekre a furán beszélő európaiakra, arra is több magyarázat lehet.
Dominic West szerényen okolta meg, mit is keresnek a brit színészek Hollywoodban: talán olcsóbbak, mint az amerikai kollégák. Nyilván ennél többről van szó, de naivság lenne figyelmen kívül hagyni ezt a tényezőt.
A következőkben kifejezetten azokra a színésznőkre fókuszálunk, akik a BBC stúdióitól egészen az álomgyárig jutottak. És persze azokra is vetünk egy pillantást, akik a nagy kosztüm-láz hatására visszatértek az óhazába.
Bár a Zsivány Egyes „csupán” leágazása a Star Wars mindenségnek, Felicity Jones nevét a fél világ megismerte a film hatására. Azért érdemes vele kezdeni a felsorolást, mert talán ő a legtökéletesebb példa arra, hogyan lesz valaki európai színészből világsztár. Vagy valami nagyon hasonló. A lány a szomszédból fizimiskája átlagos BBC sorozatból ki-be színészi jövőre predesztinálta, meg is nézhettük például A klastrom titkában, ahol bájos szürkeségével tökéletes része volt a Jane Austen-i világnak. Még egy ideig tisztességgel váltogatta a hazai és a tengerentúli megjelenéseket, de végül A mindenség elméletével bekerült a megfelelő hollywoodi körökbe. Bár, hogy mire megfelelő, arról indíthatunk vitát. A Zsivány Egyes nemzetközi színészgárdával operál, így a dán Mads Mikkelsen, a mexikói Diego Luna, a kínai Donnie Yen és az ausztrál Ben Mendelsohn mellett kényelmesen elfér az angol Felicity Jones is, a kérdés inkább a tökösségre vonatkozik. Nekem továbbra is hitelesebb az empire szabású ruhákban, mint egy űroperában. De maradhat.
Csupán most kezdi igazán bontogatni a szárnyait amerikai közegben Lily James, de hazai pályán már komoly sikereket ért el, és úgy tűnik, nem is kívánja teljesen felszámolni brit karrierjét. Ezt bizonyítja többek között, hogy legutóbb például A legsötétebb órában láthattuk. Néhány brit film és pár nemzetközi produkció mellett a kezdetekben lenyomott pár évadot a Downton Abbeyben, ami már önmagában az angolság csimborasszója, valamint eljátszotta Natasha Rostovát a Háború és béke 2016-os mini-sorozatos adaptációjában, sőt, ha úgy vesszük, a Büszkeség és balítélet meg a zombikkal adott egyet a Jane Austen kultusznak is. Kábé egy gyomrost. Majd jöhetett is a Nyomd, Bébi, nyomd!, hogy végre a saját korosztálya is felfedezhesse magának, hamarosan pedig a Mamma Mia folytatásában tesztelhetjük, tud-e énekelni. Bár az első rész alapján, effajta tudást korábban sem vártak el a közreműködőktől.
Hasonlóan ígéretesen indult Imogen Poots karrierje is, aki kapásból egy BBC sorozattal kezdett, illetve pályafutása első éveiben a Miss Austen bánatában tisztelgett picit nemzetük írónőjének emléke előtt. Ez idő tájt – habár nem biztos, hogy mindenkinek feltűnt, de – volt egy epizódnyi szerepe a V, mint vérbosszúban is. Lily Jameshez hasonlóan ő is megtartotta a brit kapcsolatokat. Lenyomott egy kötelező Jane Eyre-t, volt Nick Hornby filmben (Hosszú út lefelé), és megcsípve egy másik nézői réteget is, játszott a Mocsokban. Mindeközben megvetette a lábát az újvilágban olyan megkérdőjelezhető fontosságú alkotásokkal, mint a Csajkeverők, a Need for speed (amelyben egyébként a Hosszú út lefeléhez hasonlóan ismét Aaron Paul volt a partner) vagy a Megőrjít a csaj. De feltehetően nem mondott le arról, hogy azért színész is maradjon, így folyamatosan váltogatja a művészfilmet, képregény-adaptációt, de még a horror is bekerült a szórásba.
És ha már szóba került Dominic West beszámolónk elején, álljon itt A viszony című sorozat, amelynek másik főszereplője is brit. Ruth Wilson-t a legtöbben először talán a Jane Eyre 2006-os feldolgozásában láthatták (mellékesen, ez talán a legjobb adaptáció; Rochester szerepében Toby Stephens, Maggie Smiths fia), de feltűnt az Anna Kareninában is. Jellegzetes arcvonásai pedig bizonyára több filmes fantáziáját indították be a tengerentúlon is, például fontos szerephez jutott a Banks úr megmentésében.
A kosztümös BBC mini-sorozatok hőskorára is kitérve természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett, amely ezt az egész rajongást elindította. Igen, már ki is találtátok, az a sorozat, amely Colin Firth-t tette a mindenkori Mr. Darcyvá, és amely trónról senki nem fogja letaszítani, készüljön bármennyi adaptáció, pedig jó sok született, és még fog is nyilván. A Büszkeség és balítélet női főszereplőjéből nem lett A-kategóriás sztár, de láthattuk azért jó pár nagyobb költségvetésű, vagy kisebb, bár kultikus darabban. Jennifer Ehle ugyan az Egyesült Államokban született, de édesanyja Rosemary Harris jogán simán mondhatjuk britnek, arról nem is szólva, hogy részben Nagy-Britanniában él. Erről egy vicces sztori, hogy mikor Szabó István kiválasztotta A napfény ízéhez az idősebb és fiatalabb Valéria szerepére az említett két színésznőt, a legenda szerint nem tudta, hogy rokonok.
Ehle az ismertséget hozó Austen sorozat után még játszott néhány kisebb brit filmben, mint a Hálószobák és előszobák, vagy nagyobban, mint A király beszéde (amelyben különben ismét Colin Firth-szel osztozott a nézők figyelmén), de mind több amerikai produkcióban találkozhattunk vele. Így játszotta el George Clooney feleségét A hatalom hálójában című politikai drámában vagy tűnt fel a Zero Dark Thirty-ben.
Kate Beckinsale is azon brit színésznők közé tartozik, akik amerikai karrierjüket megelőzően kötelezően bejárták a BBC-s alma matert. Vele is készült egy Emma adaptáció, valamint ő játszotta Herot a Sok hűhő semmiért című Shakespeare klasszikusban. Ennyi elég is volt neki ahhoz, hogy olyan mélyenszántó művekben rohangáljon a továbbiakban, mint az Underworld sorozat; vagy olyan alap darabokban pislogjon meggyőzően, mint a Pearl Harbour.
Samantha Morton is régi motorosnak számít a kosztümös filmek világában. Habár a legtöbben a Különvéleményből ismerik, pályája kezdetén ő is játszott egy Emma és egy Jane Eyre feldolgozásban. Úgy tűnik, ezen művek nem hiányozhatnak egy valamirevaló brit filmszínész portfóliójából.
Rosamund Pike is egy kosztümös sorozattal mutatkozott be a közönségnek. Az Elizabeth Gaskell regényéből készült Édesek és mostohák az IMDB tanúsága szerint a második filmes munkája volt. Aztán letudott egy James Bond epizódot is a korábban már említett Toby Stephens partnereként; maradva az óhazában volt néhány kedves karakterszerepe, mint Jane a Büszkeség és balítéletből, vagy éppen Helen az Egy lányról című Lone Scherfig rendezte filmből; majd hamar jöttek az amerikai sikerek, mint a Törés, a Jack Reacher, vagy éppen a Holtodiglan, amely az Oscar jelölést is elhozta számára.
Persze nem jelent automatikus belépőt Hollywoodba egy, vagy sok BBC kosztümös sorozatbeli tündöklés, de nem hagyhatjuk ki azt, aki számszerűen talán a legtöbb ilyen jellegű munkával büszkélkedhet. Romola Garai azonkívül, hogy talán a legkedvesebb Emma adaptáció címszerepét alakította, főszerepet játszott a Daniel Derondaban, a Hiúság vásárában és a Nicholas Nicklebyben is. Továbbá abroncsos ruhát húzott A bíbor szirom és a fehér, illetve a Szabadság himnusza kedvéért. A tengerentúlon egyelőre csak olyan filmekben mutatta meg magát, mint például a Dirty Dancing második része vagy a Mars – Az utolsó napok, azonban Nagy-Britanniában már jó pár igényes darabon túl van. Feltűnt Woody Allen Fülesében, és játszott a Vágy és vezeklésben, valamint az Egy napban is.
Sally Hawkinst legutóbb A víz érintésében, illetve a Paddington második részében láthattuk. Bár nevét a Hajrá, boldogság! című film tette igazán ismertté (valamint több amerikai munkája is volt, mint Woody Allentől a Blue Jasmin és a Kasszandra álma), évekkel korábban ő is megmutatta, hogyan kell fűzőben és krinolinban játszani. A Tartózkodó érzelem címmel megátkozott romantikus film (a regény, és minden érdembeli feldolgozás Meggyőző érvek címen fut itthon) a legkevésbé sikerült Austen-adaptáció, de néhány kellemes pillanatot így is tartogat a klasszicista lányregények kedvelőinek. Hawkins feltűnt továbbá a Jane Eyre-ben és a Szép reményekben is, hogy kipipálja a viktoriánus alapműveket.
Ha elég régóta forog egy brit színésznő neve a köztudatban amerikai filmek kapcsán, hajlamos elfelejteni a néző a kezdeteket, ha egyáltalán figyelte. Carey Mulligant A tőzsdecápák második része vagy éppen A nagy Gatsby miatt már olyan régóta a vezető színészek között tartják számon, hogy szinte furcsa belegondolni, ő is kosztümös BBC sorozatokkal/filmekkel indított. Első szerepe rögtön a 2005-ös Büszkeség és balítélet Kitty Bennet-je volt, de feltűnt A klastrom titkában, és játszott a Pusztaház örököseiben is. Az, hogy később újra fűzős, abroncs-szoknyás ruhába bújt, inkább már csak meglovagolása volt az új keletű kosztümös brit sorozatok és filmek sikerének. Thomas Hardy újraértelmezett regényében, a Távol a világ zajától című romantikus drámában tért vissza a gyökerekhez.
A szintén ’85-ös születésű Keira Knightley picit más utat választott. Habár nyilván ő is hazai pályán kezdett (például foci pályán a Csavard be, mint Beckham-mel), és megvolt a Twist Olivér vagy a Doktor Zsivágó is, azáltal, hogy már gyerekként filmekben szerepelt, hamarabb juthatott el az USA-ba. Csupán 14 éves volt, amikor a Baljós árnyakban feltűnt, és habár az csak statisztaszerep volt a tudományosan bizonyítottan leggyengébb Star Wars filmben, arra elég volt, hogy számoljanak vele.
(Különben meg ez a Star Wars dolog vicces, mert mintha a produkció eleve a brit színésznőket preferálná. Felicity Jones, akivel kezdtük a felsorolást, illetve Az ébredő erőben amazonoskodó Daisy Ridley is a szigetországból származik, ahogyan a korábban említett Sally Hawkins is, aki meg statisztált az első epizódban. Az univerzum legújabb tagja, a Solo: Egy Star Wars-történet három női szerepében is egy-egy brit színésznőt láthatunk. És habár Emilia Clarke nem kifejezetten egy Jane Austen típusú produkcióból érkezett, szigorúan véve az őt híressé tevő Trónok harca is kosztümös sori. Vagy éppen Thandie Newton esete, aki meg a Westworldben pózol turnűr ruhákban.) De vissza Knightleyhoz. A nagy közönség igazából az Igazából szerelem óta ismeri, vagy éppen kezeli felnőtt színészként. Azóta pedig egymást követik a filmes megkeresések mindkét kontinensről. Elég csak a Vágy és vezeklésre, vagy éppen A Karib-tenger kalózai sorozatra gondolni. Amerikai sikerei óta is folyamatosan jelen van a brit filmiparban, nem engedte el a kosztümös szerepeket, így láthattuk a klasszikus sorozatnál jóval gyengébb 2005-ös Büszkeség és Balítéletben, a szintén feledhető Anna Kareninában vagy A hercegnőben például.
Persze olyan is van, aki simán csak elirigyli a kosztümös sikereket, pedig eredetileg a közelében sem volt a dolognak. Az X-aktákkal ismertté vált Gillian Anderson például az utóbbi időben szinte csak kosztümös BBC sorozatban tűnik fel. Bár korábban is át-átköszönt brit kollégáihoz, többek között a 2000-es Edith Wharton regényéből készült Az öröm házában játszott, de alapvetően vígan élte az amerikai közép-ismert színészek életét, mígnem rájött, hogy mekkora potenciál van ezekben a múltidéző balhékban. 2005-ben indult a biznisz a már korábban említett Pusztaház örököseivel, majd jött a Szép remények és a Háború és béke. Ha már arra járt, megcsinálta a Hajszát Jamie Dornannal, de jó pár további brit produkcióban is feltűnt.
