Mi a kedvenc filmed? Ezt az örökös és kissé elcsépelt kérdést válaszolták meg A Hetedik sor közepe szerkesztői. A felsorolt címek közül bizonyára sok ismerősen cseng, de reméljük, azért tudunk meglepetést okozni.
Németh Kornél: Ikiru
Habár Akira Kurosawa leginkább a remekbe szabott easternjeiről lehet ismert, a mester legkiválóbb munkája mégis teljesen hétköznapi környezetben játszódik. Egész pontosan az ötvenes évek Japánjában, ahol Kanji Watanabe-t, a szürke hivatalnokot gyomorrákkal diagnosztizálják. Az addig eseménytelen életet élő férfit megrémíti a halál közelsége, elhatározza, hogy értelmet ad hátralévő napjainak. Azt fontos megérteni, hogy a probléma nem az, hogy a férfi meg fog halni, hanem hogy sosem élt igazán. Watanabe történetén keresztül Kurosawa arra ösztönzi a nézőt, hogy élje másképp az életét, tegyen valami olyat embertársaiért, ami miatt évek múlva is emlékeznek majd rá. Mindezt pedig olyan hatásosan viszi véghez, hogy rám, mindössze tizennégy éves fejjel is elképesztő hatást gyakorolt. Közöm sem volt japánhoz, nem volt gyomorrákom, ám mégis megragadott a film egyetemes üzenete. Hiszen az Ikiru zsenialitása pont abban rejlik, hogy akár játszódhatna a történelem bármely pontján, az USA-ban, Magyarországon vagy Kirgizisztánban, a közvetített értékei azonos jelentőséggel bírnának. Egy örök érvényű történet ez, családi kötödésekről, a boldogság kereséséről és végtére is, az emberi élet értékéről.
Hujbi: A szakasz
Amikor az év végéhez közeledve rangsorolni kell a filmeket, mindig gondban vagyok, hiszen gyakran 150-200 mozi közül kell választanom, ráadásul az év eleji emlékek addigra alaposan megfakulnak, akármilyen erős is volt a benyomás (az újbóli megtekintés idő hiányában szinte esélytelen). Van azonban néhány film, amire bármikor rávágom, hogy kedvenc és ezek között is van egy, ami évtizedek óta az, így bátran odailleszthetem elé az „örök” jelzőt. A szakaszt 1988-ban mutatták be nálunk, vagyis ez a szerelem már három évtizedes, és ez volt életem első DVD-je is, amit megvettem a gyűjteményembe. Témája már csak azért is áll közel hozzám, mert több kedvtelésem metszéspontjában helyezkedik el, úgymint a XX. századi történelem, a háborús film és a harckocsi makettezés (azon túl, hogy jómagam is 12 évig egyenruhát hordtam). A vietnami háborút megjárt Oliver Stone saját élményeit írta bele a cselekménybe, nem egyszer az általa megélt és felvett jeleneteket beleszőve, újraforgatva. Mindehhez nagyszerű színészgárdát vonultat fel. A veterán harcosokat olyanok alakítják, mint a 37 éves Tom Berenger vagy a 31 éves Willem Dafoe, alájuk osztják be a 21 éves Charlie Sheent és Kevin Dillont, illetve a 23 éves Johnny Deppet (a teljesség igénye nélkül). „A háború első áldozata az ártatlanság” – olvashatjuk a legelején, a forgatókönyvíró-rendező egy egész generációnak állít emléket alkotásával. A gyönyörűen megkomponált harci jelenetek akár önmagukban is eladhatnák A szakaszt (gondoljunk csak Elias őrmester halálára), de legalább ennyire hangsúlyosan vannak jelen a szürke hétköznapok. Atmoszférateremtésből jeles, elgondolkodtató, látványos darab, melyet Robert Richardson fényképezése és Georges Delerue zenéje tesz teljessé (Samuel Barber – Adaggio for Strings zeneművének felhasználása telitalálat).
Bácsi Kinga– Holt költők társasága
Választani szinte lehetetlen, ha mégis meg kellene mondanom, hogy melyik film hatott rám a legjobban, akkor az a Holt költők társasága. Nem az abszolút kedvenc filmem, de a kedvenc drámám, ami évente megér egy újranézést. Elsőre is megerősítette akkori kiskamasz lelkemben azt, amit már addig is éreztem: szeretni kell az életet, az apró örömök fontosak és az ember legfőbb célja az, hogy boldog legyen. Nem kell megváltani a világot, de találjunk valamit, amit szenvedéllyel szeretünk, legyen az egy személy, a művészet, egy hobbi vagy esetleg a munkánk. Ezt mindig újraélem, miközben a bentlakásos fiúiskola diákjait és forradalmi tanárukat figyelem. No igen, a Robin Williams által megformált Keating professzor megtestesíti az eszményi pedagógust: tanít, gondoskodik és nevel. Nemcsak az irodalomra, hanem az életre is.
A fogyasztói kultúráról már csaknem 20 éve mesélt nekünk ez a film, mégis egyre csak tobzódik a túltermelés, és a fast fashion gyárak botrányaitól hangos a média. A remek önbeteljesítő jóslatok és aranyköpések, amik igazán megragadták a lényeget még mindig igazak és sokkolóan közelítenek azok a szélsőséges gondolatok, amiket anno a film csak túlzóan ábrázolt. Azon kevés könyvadaptációk egyike, ahol a könyv és a film is egyformán élvezetes, illetve a rejtett utalások (Starbucksos poharak) és a vágással való játék mindmáig technikailag is kiemeli a kortársai közül. Brad Pitt és Edward Norton kettőse nagyon jól működik együtt és szinte minden közös jelenetük vagy egy előre utalás vagy visszacsatolás a cselekményben, ami dramaturgiai zsenialitásra vall. Bár a 99-es film azóta beleolvadt a mainstream popkultúrába, örök érvényű gondolatai mégis kiemelik a „divatfilmek” közül. „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.”
Mindig furán nézek olyankor, amikor azt kérdezik tőlem mi a kedvenc filmem. Úgy vagyok ezzel, mint a zenével. Lehetetlennek tartom, hogy megnevezzek egy dalt, amit tényleg kedvencnek mondanék. Szerintem lehet egy dalt nagyon szeretni, de ugyanakkor nem tudnék dönteni, hogy például a The White Stripes Seven Nation Army-ját vagy a Kispál és a Borz Csillag vagy fecskéjét szeretem-e jobban. Mindkettőnek megvan a maga varázsa. Ez a véleményem a filmekről is, most viszont kiválasztottam egyet, amit mégis kiemelnék. Ez a film a 2013-as Mocsok, James McAvoy főszereplésével. Először is egy rettentően szórakoztató fekete komédiát kapunk, aztán jön a hirtelen váltás és vele a jobb horog. Ezután az ütés után aztán nehezen lehet feleszmélni. Engem legalábbis elég mélyre lehúzott. A film nézője Bruce Robertson mögött ül az érzelmi hullámvasúton és vele együtt nevet a kisfiún akinek kiégette egy cigicsikkel a lufiját, vagy vele sír, amikor elérkezik a mélypontra. A lassan összeomló rendőr szerepére keresve sem találhattak volna jobbat a készítők, mint McAvoy. Számomra az ő neve egybeforrt ezzel a filmmel. A Mocsok az a film, amelyben megelevenülni láthatjuk a legmélyebb, legrosszabb gondolatainkat, emellett egy igen erős, mély mondanivalóval is bír. Nem egy vasárnap esti könnyű mozi a családnak, viszont egyszerűen nélkülözhetetlen darabnak tartom.
Horváth-Simon Eszter: Wind River
Alaphangként megpendítem, hogy a rendező azonos, a Sicario – A bérgyilkos írójával. A ritmust Elisabeth Olsen és Jeremy Renner szuperhősként megismert kémiája adja, ezúttal különleges képességek nélkül, emberként. A téma egy indiánnő megerőszakolása és meggyilkolása, a tempó gyors és feszült, követni kell a nyomokat, mielőtt mindent elborít a jég és a hó. Többszólamú filmnek vagyunk szem-és fültanúi. Szerelmek harmóniája és diszharmóniája, személyes tragédiák, krimi, líra és akció alkotják. Lehet, hogy még mindig nem élted át a katarzist, amit a Wind River ad, és amit majd újra és újra át akarsz élni, ezért most jön a végjáték: a zenét Nick Cave szerezte, aki, mint maga a szerző képes összekapcsolódni bárkivel, de önállóan is külön életet él. Ez a mű több mint egy film. Sírfelirat, lélekutazás, és szívet tépő bűnügyi akta is egyben. Farkastetemek, szörnyetegek, vadászok, indiánok és zord tájak jellemzik ezt az igaz történetet, mely méltó mementója az indián nők felderítetlen megerőszakolásainak és meggyilkolásainak.
