A Stranger Things öt legnagyobb hibája


 

2016 júliusában a Stranger Things valósággal letarolta a szórakoztatóipar világát. A Netflix torokszorítóan izgalmas, saját gyártású szériája ugyanis nemcsak hogy hibátlanul idézte meg a nyolcvanas évek hangulatát, de félelemkeltésből is jelesre vizsgázott. A sorozat hatalmas népszerűségre tett szert, elsősorban a fiatalabb korosztályok köreiben. Azonban ezen a már-már kultikus imádaton túl, azért az tény hogy  a Stranger Things közel sem hibátlan. A készítők, leginkább a második évadban számos hibát vétettek, mi pedig ezekből gyűjtöttük össze az öt legfájóbbat. 

Logikailag kikezdhető

Egy egyszerre több cselekményszálon futó sci-fi sorozatot sosem egyszerű logikailag összetartani. Azonban a Stranger Things által elvétett logikai hibák mennyisége még a műfaj mércéjéhez képest is kiugró. Persze egy ilyen állítást példákkal kell alátámasztani, így csak a teljesség igénye nélkül gyűjtöttünk párat. A második évad 8. epizódjában, az addig falkában vadászó demagorgonok közül miért csak egy rohamozta meg Byersék házát? Pár jelenettel később pedig Hopper könnyedén írtja ezeket a lényeket, akikről korábban úgy pattantak le a golyók, mint fanatikus nagymamáról az észérvek. Na de eltekintve a szörnyektől, az emberi építmények például teljesen rendszertelenül jelennek meg a Tótágasban, a péppé vert Steve pedig meghazudtolva az orvostudomány alaptörvényeit, pár perccel később már vígan vadássza a szörnyeket. Továbbá a sorozat nézése közben felötlött bennem egy kérdés, igaz ez valószínűleg csak egem foglalkoztat. Ha az első évad fenevadja a cápákat lekörözve szagolja ki a vért, akkor hogyan maradt életben Hawkins menstruáló nőállománya?

Sokszor tagolatlan

Ez egy probléma, ami tipikusan a második évad során ütközött ki. Ugyanis a szezon nyitóepizódjában a készítők egy kisebb bevándorló krízissel felérő mennyiségű új karakternek adnak helyet, ezzel teljesen felborítva a sorozat addigi ritmusát. Nem elég hogy az új arcok ütemtelen bevonása rányomta a bélyegét az egész első epizódra, de egy olyan lavinát indított el, ami alapvetően zilálta szét az évad hátralévő részét. Ugyanis a megnövekedett szereplőgárdát képtelenség volt egyszerre szerepeltetni, így az alkotók, a Trónok harcához hasonlóan elválasztották egymástól a karaktereket. Volt epizód, ami kifejezetten a hawkinsi eseményekre fókuszált, máskor pedig Tizenegy kétségbeesett családkeresése került előtérbe. Igen ám, de amíg a GOT kezdettől erre a ritmusra volt beállva, addig a Stranger Thingsnél a váltás közel sem volt zökkenőmentes. Az epizódok láncolatát innentől nehezen lehetett sorozatnak nevezni, sokkal inkább különálló kisfilmek voltak, amiket lazán fogott össze a központi narratív szál.

Korlátolt karakterfejlődés

Igen, ez a pont sokaknál kiverheti a biztosítékot, hiszen csak részben igaz. Ugyanis amit a Stranger Things véghezvitt a legtöbb karaktere terén, azelőtt igazán meg lehet emelni azt a képzeletbeli kalapot. Hopper a démonjaival való harca, Nancy és Jonathan kapcsolata, vagy a Steve-ben végbemenő változások mind elsöprő erejű drámák. Azonban a baj ott a legnagyobb, ahol talán a legjobban fáj. Ugyanis hiába a rajongók által megteremtett félisteni státusz, a főszereplő gyerekek karakterei többnyire igencsak felületesek. A kis csapatból Mike még egészen ígéretes, azonban a második évadban már leginkább egy túlérett krumpli érzelmi világával operál. Lucas pedig mindvégig megmarad Mike afroamerikai megfelelőjének, Willel kapcsolatban pedig az vesse rám az első követ, aki fel tudja sorolni három jellemvonását. A gyermekkarakterek kidolgozatlanságáról sokat elmond, hogy a második évad utolsó tíz percében az addig csak ügyeletes humorzsákként funkcionáló Dustin egyedül többet haladt előre, mint a másik három fiú összesen. Szintén érdekes belegondolni, hogy a készítők miért ódzkodnak ennyire egy fontosabb szereplő halálától? Ez persze nem klasszikus értelemben vett karakterfejlődés, de mégis, mindörökké emlékezetessé tehette volna például Steve vagy Hopper karakterét…

Irracionális döntések

Szintén ismétlődő hiba, hogy a karakterek rendre olyan megmagyarázhatatlan döntéseket hoznak, amik még a Szulejmán ilyen téren igencsak megedződött közönségénél is kivernék a biztosítékot. Példának okáért, Hopper miért rejtegette Tizengyet egy teljes évadon keresztül? Nyilvánvaló hogy ez magas kockázattal járt, hiszen seriffként rá több figyelem irányul, mint néhány videojáték függő kiskamaszra.  Ráadásul az ,,ördögi tervét” teljesen fölöslegesen titkolta a gyerekek előtt, akik már amúgy is tudtak a lány létezéséről. Hasonlóan fejfájdító Bob esete, aki a demagorgonok elől menekülve hirtelen megáll, hogy bamba vigyorral az arcán gyönyörködjön szerelmében. Teljességgel megmagyarázhatatlan Will viselkedése is, aki miután kiöklendez egy bébidemagorgont, még hosszú ideig nem látja szükségét annak, hogy minderről informálja az anyját.

Önismétlő

Ez a probléma leginkább arra vezethető vissza, hogy a Stranger Things eredetileg antológia sorozatnak készült. Azonban felbuzdulva az első évad sikerén, a készítők továbbvitték az ott megismert történetet.  Ám mindehhez nem társult semmiféle alkotói tudatosság, így a második évad igazából az első, egy nagyobb költségvetésből megvalósított verziója lett. Az alapkonfliktus szempontjából mindössze egyetlen újító szándékú elem merült fel az egész szezon során. Ez a Tizenegyhez hasonlóan kísérleti nyúlként használt lány karaktere volt, akivel egyelőre még nem kezdtek semmit. A harmadik évadra fordulva a készítők azonban már nem engedhetik meg maguknak ugyanezt a luxust. Nem nyílhat egy nagyobb kapu, és nem jöhet ki belőle egy még nagyobb szörny. Ezt az arcátlan önismétlést már a második évadban is nehezen sikerült eladni, így ha a készítők nem akarnak beleesni a Star Wars-féle, ,,robbantsunk fel egy újabb halálcsillagot” szindrómába, akkor alapvető változásokat kell eszközölniük.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Leni Riefenstahl – Hitler kedvenc rendezője
Következő cikk Stallone mozgásba lendül a Rambo 5 forgatási videóján