Origin 1. évad – kritika


Origin, készítő: Paul W.S. Anderson, Mark Brozel, Juan Carlos Medina, szereplők: Natalia Tena, Tom Felton, Sen Mitsuji, Nora Arnezeder, Fraser James, horror, sci-fi, 45 perc, 1. évad, 2018-

Következetes ihletettség

Az Idegen Szavak Gyűjteménye online adatbázis a következőképpen definiálja a klisét: „olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész.” Tűpontos meghatározás, noha elég pesszimista képet ad a szó applikálásáról. Ha felülkerekedünk azon, hogy minden közhely használata negatív/értéktelen/értelmetlen, akkor az Origin című YouTube Original Series darabban megbízható élvezeti lehetőségekre bukkanunk. Szigorúan műfaji sorozat, egy adott keretben mozog, a sci-fin belül az űrhajós horror zsánerét erősíti, de az, hogy megeleveníti a műfaj kultuszalkotásainak néhány toposzát, nem kiüresíti, előnyére válik – összképében olyan hatást kelt, ami nem engedi, hogy epigonként tekintsünk rá, ugyanis nem az ad hoc másolást választja eszközéül, következetes ihletettség jellemző rá. Ezen még az is erősít, hogy akadnak megoldásai, amiket nem sci-fi-horroroktól kölcsönöz.

Röviden, de amúgy a teljesség igényével is: egy évad, tíz, durván negyvenöt perces epizód; a nem túl távoli jövő, emberek egy csoportja utazik a világűrben azzal a célzattal, hogy földi életükben elkövetett bűneiket, hibáikat, ott kialakított imidzsüket hátrahagyva egy új életet indítványozzanak valahol máshol. Útközben becsúszik egy gikszer, az utasok korábban ébrednek, mint kellene, és azzal szembesülnek, hogy a legénység nagy része elhagyta a hajót, akiknek ez nem sikerült, azok meghaltak. Hamar kiderül, hogy egy szörny/idegen jutott be a fedélzetre, ami többé-kevésbé észrevétlenül el tud rejtőzni bárkiben, így gyanútlanul mészárlásba kezdhet. Egy nagyobb zárt térben vagyunk, ami sok szűkösebb kisebb térre bomlik, és van köztünk egy agresszív lény, ami észrevétlen marad, ha akar, egyetlen motivációja pedig az, hogy körülötte senki ne maradjon életben. Jól érzed, ez a klausztrofóbiás érzet és izoláltság Carpenter műfaji mérföldkőjére, A dologra hajaz. Mi több, bár nem pontosan, annyi átfedés zeneileg is megmutatkozik, hogy az Origin is nagyon minimalista hangvilágot épít.

Kamaraszituációk esetén bevett húzás, hogy a szereplők motivációi, érdekei és a szereplők közti kapocs nagyító alá kerül, a néző különböző viselkedési formák megfigyelőjévé válik, arra lesz figyelmes, hogy a legfőbb feszültségforrás nem az expozícióból ered, hanem a viselkedésből, abból, hogy egy-egy karakter indíttatásai különböző helyzetben nem kiszámíthatók, hanem esetlegesek. Az Origin kapcsán ez csak részben fontos, valódi konfliktusai nem a véletlenszerűen összeálló közösségből adódnak. A Lost-hoz hasonlóan minden részben emlékeken keresztül kapunk kommentárt a karakterek vívódásai, döntései, reakciói mellé, ezekből többnyire az derül ki, hogy még ebben a váratlan és nyomasztó élethalál szituációban sem egymással küzdenek, hanem önmagukkal. Persze, ez hiteles és életszerű húzás pszichológiai aspektusból is, mert adott egy náluk erősebb és veszélyesebb akármi. Annál is inkább, mert az űrhajó belső tere hiába közvetlenül hozzáférhető, mégsem ismerős terep, felületében amennyire homogénnek tetszik, a technológia épp olyan idegenné avanzsálja, van például egy jelenet, amikor szereplőinknek fogalmuk sincs arról, mire való egy gomb, de elég optimista reményeket táplálnak a megnyomása iránt, aminek végül az lesz a következménye, hogy akaratlanul is végeznek egy társukkal. Ezen az ismeretlen „vidéken” az emlékek maradnak egyedül ismerősek, és különben is, az ember annyira egysíkú és ingerszegény környezetbe csöppen, ahol nincs mit vizslasson, nincs min elmerengjen, önmagával kell szembenéznie.

A Föld futurisztikus látványvilága, amihez emlékeken keresztül férünk hozzá, a Szárnyas fejvadászt és az Altered Carbont idézi, űrhajós túlélőhorrorként leginkább az Alient és az Élet című filmet juttatja eszünkbe hangulata, mert hamar leválik a thrillerről, hogy ne pusztán nyomasztást gyakoroljon nézőjére, inkább egy „darkosabb” tónust, ami a kiszolgáltatottságra épít – erre még az expozíció is rímel, sőt már ott megnyílnak a pszichológiai relevanciák: az egyik karakter „koporsómagányát” szenvedjük el, miközben ömlik be hozzá a víz.

Ami nagyon nem megy neki, az a kíváncsiság fokozása, és talán ironikus, de ebben egy másik ihletőjére ütött, az Utazókra. Van az utasok között egy ex maffiatag, miatta könnyen elcsábulunk az első rész után, várva, hogy ez majd a sorozat végéhez közeledve egyre nagyobb feszültséget kelthet és egyre fontosabb kirakóssal szolgálhat, akár arra is gondolhatunk, hogy földi ellenségei szabadították ezt a poklot a hajóra kizárólag miatta. Sajnos nem, pedig az űrhajó purgatóriumi karakterét jócskán elmélyítette volna (mindenki menekül valami elől, mindenkit földi bűnök szorongatnak, a megtisztulás reményében keltek útra).

Zombik nélkül, de a kietlen környezetben, amikor olykor el-eltűnik valaki, és nemsokkal később felbukkan egy gyorsan elillanó árny a kamera előtt, még a Kaptár első részének egy-két baljóslatú nyomjelét is felhasználja, ami nem rossz egyveleg a szintén enyhén kaptári hangulattal élő A Lazarus hatás néven futó igencsak felejthető horror-thrillerrel, ahol a zsigeri gonoszság és a halál szintén emberi formában garázdálkodik, mint itt.

Ami hiánycikk, hogy nincsenek célzott filozófiai dilemmái, mint mondjuk az egyik ihletőjének, az Altered Carbon-nak – fel-felsejlenek rácsodálkozás szerűen, de nem ágyaz meg nekik kellően a történet, inkább a téma kötelező melléktermékeként kerülnek elő dilemmák, nem koncepciós megfontoltságból, pedig a kamaraszituáció ennek megfelelő terepet biztosít. Az nem újdonság, hogy az ember jelenét meghatározza az emlékekhez kötöttség, az sem, hogy a döntések számát korlátozza, mert felül akarjuk múlni magunkat, mindenesetre hiteles, az ember valahogy így működik. Viszont azt a bevállalósságot hiányolom, hogy az alapvető fikciós szituációban nem kockáztatták meg, hogy beépítenek egy fikciós csavart, ami az emlékekhez köthető, ami befolyásolja azokat. Ez pl. azért is lett volna megfontolandó, mert teret nyitott volna olyan etikai kérdéseknek, minthogy mennyiben marad ember az az ember, aki – teszem azt – törölteti az emlékeit.

Kisebb antológia tehát az Origin, és még csak meg sem próbáltam felsorolni összes vendégeszközét. Ihletett alkotás ez, mintsem eredeti, biztonsági játék, de ne feledjük el, hogy nem csak a műfaji horizontok megújításának van értéke; igényesen és felkészülten belehelyezkedni egy olyan műfajba, ami számos kultuszfilmet kitermelt, ugyanolyan nagy kihívás. Annyi rosszindulat azért van bennem, amit nem fojtanék el, hogy bár öröm az egyre több sci-fi sorozat, amit kapunk az elmúlt években, valamint az is érthető, hogy sorozatívben felépíthetőbb, előkészíthetőbb pl. az emlékezéshez erősen kötődő elbeszélési technika, az Origin mintapéldája annak, hogy hiába a kevés epizódszám, mindösszesen tíz, hiába a remekül és intelligensen szerkesztett hangulat, annyi rejtéllyel/nyomozással ritkán tudnak párosulni ezek a kísérletek, amik mindvégig bevonnák a nézőt, és ne csak kísérőként kezelnék. Arra akarok kilyukadni, egy filmes megvalósításban az ilyesmi sikeresebb lenne, mondjuk kétóra néhány percben.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Oscar - Ezt a négy kategóriát adják majd át a reklámszünetekben
Következő cikk Látványos mozit ígér a Tolkien első előzetese