Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn)), rendező: Cathy Yan; szereplők: Margot Robbie, Ewan McGregor, Mary Elizabeth Winstead, Jurnee Smollett-Bell, Rosie Perez, Ella Jay Basco, Chris Messina; amerikai képregényfilm; 2020, 109 perc (16)
Bajos csajok
Nem hiába lett kiemelve Harley Quinn a Ragadozó madarak teljes címében, ebből a film stílusa is kirajzolódik. A DC az Igazság ligája után 4 merőben más filmet csinált nem egy kaptafára és ebbe a mostani alanyunk is befér: majdnem mindent kijavítottak, amitől az Öngyilkos osztag erőtlen, s bár ezúttal se kapunk álleesős jelenetet, meg már hasonlót is láttunk, mégis picit mintha a ’80-as évek agyatlan akciófilmjeit kapnánk meg trendi, de nem mindenkinek bejövő megközelítéssel – 2 óra alatt tartva az időt!
Noha nem voltam túl szigorú sem az Öngyilkos osztaggal, sem az Igazság ligájával, egyértelműen ezek a DC filmfolyamának két legkaotikusabb sereghajtója, a Batman Superman ellennel szemben ezeket megvédeni se tudom, vagy akarnám egy vitában, csupán azt az utálathullámost sem érdemli egyik sem, amit kapnak. Nyilván egy Ayer Cut és egy Snyder Cut azért jobbá tehetik ezeket (a BvS a 3 órás verzió után már csak Doomsday behozásától vérzik), az Osztag bővített változata például tök jó apró csapatmozzanatokat tett vissza, amitől bár hosszabb lett, a darálós első harmad után nem tett neki rosszat némileg befékezni és építeni a csapatot, amit a mozis játékidő feláldozott az akciók oltárán.
A leadben említett „javítások” alatt több mindent értek. Az Osztag vágása és utóforgatásai híresen befolyásolták a végkimenetelt, a Ragadozó madarak viszont kezdettől egységes maradt. Az Osztag Affleck és Miller szerepeltetésével, Momoa fotójával és a Harleyhoz kiírt infóval mind flashback, mind jelen időben nagyon kapcsolódni akart az univerzumhoz, a Ragadozó madarak viszont Harley múltján (és a kivágott Jokeren) kívül csupán egy trailerben is ellőtt Bruce Wayne utalást tartalmaz és egy poénos fotóhasználatot visszautalásként. Az Osztag pofon egyszerű történetet tárt elénk: a hadarós kezdés után az egész kimerült egy küldetésben, míg a Ragadozó madarak 4-5 külön szálat kever össze-vissza időben is, akár egy Ponyvaregény vagy egy Blöff – mi több, itt is egy gyémánt az egyik kulcspont.
Az Osztag sok karaktert akart egyszerre felvezetni nulláról és időt se hagyott a dinamikának (hiába volt a casting amúgy erős, elbánt velük a forgatókönyv), itt összesen 7 figura lényeges, ebből 6 új és az össze-vissza szálütközésekkel megvan a dinamika is – bár épp ezért nem beszélhetünk igazán csapatfilmről most. Az Osztag a gonosznál végképp elvérzett (pedig June Moonként a CGI előtt Cara Delevingne is jól játszott), s bár Ewan McGregor sem az a túlkomplikált arc, lehozták a sztorit a földre. Nem boszorkányokat és isten tudja milyen lényeket kellett irtani, hanem a gothami átlagos maffiaháború közepébe csöppenünk. Az embertelen hadsereg miatt az akciók se voltak túl jók (meg a CGI se), de ezúttal ezek leginkább csak jól, már-már női John Wicknek (és sokszor poénosnak, kreatívnak) koreografált bunyók remek zenei aláfestésekkel, ahol 1-1 ütés akár nekünk is fájhat.
Margot Robbie játékán nem kellett javítani, de azzal, hogy most ő a főszereplő, még jobb, mint volt: több az ideje és lehetősége sziporkázni (hisz a sztori sem botegyszerű) és bár néhol nagyon a Deadpool ugorhat be (ő mesél, időbeli keverések, 4. falak), mégis más. Margot talán az Én, Tonya óta nem volt ennyire jó és bizony itt aztán megkapta azt a teret, amit Ryan Reynolds, aki szintén jó volt a Farkas eredetfilmben, de csak a liftes jelenetben mutathatta meg ezt. Robbie-nak annál több volt persze a lehetősége 4 éve, szóval ezúttal nincs olyan léptékű drasztikus kitörés, mint a Deadpoolnál, de mindkét szerep sokáig életképes még. Annak ellenére, hogy Ryan lassan mindenhol ugyanúgy hülyéskedik…
Fent remélem sok kételyt eloszlattam, ami aggodalomra adhatott okot, de van még egy: „női rendező, női író, női csapat, akkor ez is biztos egy SJW film!” Nos, kétségtelen, hogy van egy ilyen vonulat benne, hiszen Harley függetlenedéséről van szó (képregényekben-rajzfilmekben ilyenkor azért rendre összekerül Méregcsókkal), de azon kívül, hogy csajokkal még nem láttunk képregényből csapatfilmet, annyira nem vészes ez a Szellemirtók–Ocean’s 8-stb vonal. Akár a Charlie angyalainál, itt sem arról van szó, hogy valaminek a női verzióját látjuk, hanem egy közel 25 éve futó cím került most vászonra. Volt Birds of Prey TV sorozat is anno (Mark Hamill Joker szinkronjával és az első élőszerelős Harleyval), nincs új a nap alatt, csupán a csapatösszetétel teljesen más – Harley soha, sehol nem volt a tagja, de igazából itt is csak az utolsó negyedére állnak össze a lányok egy közös akcióra. Ez még nem SJW szint…
Itt van nekünk a Harleyval közös rajzfilmsorozatban debütált, de ezúttal már kiégett idős rendőrnőként ábrázolt Renee Montoya; az egyetlen szuperhősként megjelenített, szülei halálát indulatokkal megbosszuló Vadásznő (Mary Elizabeth Winstead is sziporkázik kevés idejében); a szuperhős anyját elvesztő, magányos énekesnő Fekete Kanári és szomszédja, az őseitől inkább menekülő 13 éves Harley rajongó zsebtolvaj, Cassandra Cain (különleges, mikor egy gyerekszínész pontosan korát játssza). Ennyi szereplőt jól lehet keverni és kifejteni, flashback is csak egy van, működnek. Pedig egyiküknek se a klasszikus, vagy legnépszerűbb változatát kapjuk, vagy ha mégis, akkor karaktervonásai mások. Fekete maszk jobbkeze, Victor Zasz viszont sokkal jobb volt a Gotham sorozatban, mint itt. Ám mivel alapvetően egy átlagos irányítóhajlamú csatlósban kimerül a figura, ő sem zavaróan lóg ki a rossz irányba.
Ami még jól működött az Öngyilkos osztagban (és ehhez kétség sem fért), az a zene. Bár ezúttal nincs annyi időtlen klasszikus, slágerekben ezúttal sem szenvedünk hiányt (Black Betty, Rollercoaster, Barracuda – a Tonya után ismét Robbie filmben), az eredeti betétdalok jobban illeszkednek, mint 4 éve és Daniel Pemberton zenéi is egyedi hangulatot varázsolnak széles skálán. Harley témája igazi zúzós gitár (egyszer szöveggel is használva), de emellett tökéletesen működnek az elektronikus traktusok is a score-ban. A vágásra sem lehet panasz, végig követhető minden, bár otthoni nézések során a képre kiírt infókat legalább egyszer tuti ki kell majd kockázni – de ez az Osztagban se volt rossz. És két óra alatt maradunk!
Viszont ezzel át is tudok kötni az utolsó gondolatmenetre, ami a végső pontszámot is megadja a filmnek. Mert pontosan tudom, hogy a stílusára és a humorvilágára nem mindenki vevő és ha valaki ilyen, akkor az pár perc után kiszalad majd a világból. Ezzel persze nincs semmi gond, teljesen szubjektív, viszont eleinte még nekem is szoknom kellett a dolgot, határozottan rá kell hangolódni. Nem hangulatfilm, fogékonyság kérdése csupán. Ha ez megvan, akkor elképesztő fun, ami ránk vár és bár megint be kell hoznom a Deadpoolt, picit más: kevesebb a 4. fal, popkult szinte alig, nem is olyan véres (a káromkodás kb. megvan), szóval csak zakkantságban hasonló. Ez viszont azt okozza, hogy láttunk már jobbat korhatáron belül is. Altestiségtől cserébe nem kell félni, annál okosabb és egyedibb.
Viszont tekintve, hogy mennyire nem akartak hype-ot keríteni a film köré, ez egy határozottan kellemes meglepetés lett, ugyanis elvárások vagy nem voltak, vagy csak alacsonyak. Ezeket bőven túlteljesíti, az is jó érzés, hogy egy mai blockbuster nem kezdi meg 3. óráját és a DC élőszereplősen sem csinált még ilyesmit (mondjuk Jokert, Shazam!–ot és Aquamant se). Hiányzik belőle a WOW faktort kiváltó jelenet, volt már nagyobb agymenéssel is dolgunk, de amíg tart, addig ez tök jó. Felejthető, de később is elővehető – ha egyszer ráhangolódunk. Mert ha ez nem sikerül elsőre, akkor soha nem fog. Főhőséhez illő túlpörgetett agyament őrület ez, ami nem feltétlen igényli a mozivásznat – Robbie viszont annál inkább.
És ha ezt a Harleyt beengedjük James Gunn rendezésébe Taika Waititi mellé, az valami csodálatosan hibbant hülyeség lesz jövőre a következő Osztag filmben…
