Ígérem, hogy visszatérek – kritika


Ígérem, hogy visszatérek (Proxima), rendező: Alice Winocour, szereplők: Eva Green, Matt Dillon, Zélie Boulant, Aleksey Fateev, Lars Eidinger, Sandra Hüller, Trond-Erik Vassal, francia dráma, 107 perc, 2019 (12)

Az ígéret szép szó…

Aki a nyolcvanas évek elején-közepén volt gyerek, tudhatja, milyen izgalmas érzés összerakni az NDK-s Astro-Cabinet távcsövet, aztán a Hold felszínét vagy a Farkas Bercit kutatni a csillagos égen – és arra emlékezni, hogy anno milyen sokkoló is volt látni a Challenger utolsó kilövését és katasztrófáját!

Persze, csak az álmodozók kis részéből válik ezek után csillagász, pláne kozmonauta – a Szovjetunió Hőséről nem is beszélve! – de az űr és a galaxisok szeretete valahogy mindig elkíséri az embert, ha már egyszer mégis kénytelen két lábbal a Földön maradni!Sarah Loreau (Eva Green), a francia űrhajós nem tartozik ebbe a csoportba, ő az űrbe emelkedhet, hiszen valóra váltotta kislánykori álmát és nemsokára elindul, hogy bajkonuri felkészülést követően egy évig a Nemzetközi Űrállomáson edződjön – az első Mars-expedícióra…
Alice Winocour – többszörös Cannes-i nominált rendező, valamint a legjobb idegennyelvű film Oscarjára jelölt Musztáng írója – alkotása már a női főszereplője révén is jelzi, hogy a Proxima nem a tesztoszteron-rakétán lovagoló űrmacsók, de még csak nem is az alieneket irtó, kőkemény Ripley mozija lesz – bár azért feltűnik benne egy, Jonesyra meglepően hasonlító cica, de ő meg Lajka névre hallgat.

Sarah életében ugyanis csak az egyik nehézséget jelenti az álmainak való megfelelés: párjával felemás, de inkább halódó a kapcsolata és az expedíció egyetlen női tagjaként meg kell küzdenie a férfias elvárásokkal, valamint leendő parancsnokával, Mike Shannonnal (Matt Dillon karaktere első látásra hozza a sablonos, a franciáknak beszólogató amerikai arroganciát, ám a sztori haladtával szerethetővé válik).
A történetszál, ami azonban valójában viszi a cselekményt, az Sarah és diszlexiával, diszkalkuliával és diszortográfiával is küzdő kislánya, Stella (cuki és tehetséges: Zélie Boulant) kapcsolata, ami nem csupán valódi érzelmekkel tölti meg Bajkonurt, de mindvégig az anya feje felett lebegteti a feladás lehetőségét is. Hiszen, mi fontosabb: a több évtizede vágyott, sok lemondásra kényszerítő álom megvalósítása vagy a helyzetet még nem teljesen átérző, értő és ezért érzelmileg összezavarodott gyermekünk boldogsága? Így ahogy egyre közeledik a kilövés időpontja, Sarah számára mind nehezebbé válik a Föld elhagyása…Az űrhajózás számunkra, csak álmodozó halandók számára mindig is titokzatos, izgalmas kaland marad, aminek a világát csak dokumentum műsorokból vagy filmekből ismerhetjük meg. A könyvben és moziban is remek Az Igazak vagy az Apollo-13, a „földhözragadt” A számolás joga, Az első ember és más asztronauta társaik mellé most felírhatjuk az Ígérem, hogy visszatérek-et is, hiszen az európai módra kevésbé hatásvadász film jóvoltából szinte lépésről-lépésre végigkövethetjük az űrhajós-felkészítés minden lépését.
Amiben azonban igazán erős ez a mozi, – a szintiveterán Ryuichi Sakamoto (Az utolsó császár, Oltalmazó ég, A visszatérő) dallamaira hangolva – az az, ahogy az anya-lánya kapcsolaton túl nem csupán a szülői felelősség témáját járja körül, de a bolygójukat elhagyó űrhajósok érzelmeibe is bepillantást enged.

Akkor, amikor egy katicabogár látványa, a patak zajai vagy a mezítlábas séta a fűben az utolsó kapaszkodók a gravitáció megszűnte előtt, egy veterán asztronauta mondja ki mi is a legnagyobb teher a hosszú űrrepülésben: „A visszatérés a nehezebb, amikor rájössz, hogy az élet nélküled is folytatódott!”

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Csodálatos színésznők egy butának tűnő filmben mentik a világot
Következő cikk A magyar horrorfilm ritka madár, itt a Post Mortem előzetese