Kvíz – kritika


Kvíz (Quiz), forgatókönyv: James Graham, rendező: Stephen Frears, szereplők: Matthew MacFadyen, Sian Clifford, Michael Sheen, angol minisorozat, 1 évad (3 rész, 50 perc), 2020. (12)

Megjelöljük?

Az angol televíziózás történetében először lehetett egymillió fonttal távozni egy műveltségi vetélkedőből, nem csoda, hogy sokan inkább a kiskapukat keresték, mintsem a helyes válaszokat. A megtörtént esetet feldolgozó minisorozat a humort helyezi előtérbe, mely emlékezetes színészi alakításokkal párosul.

Régen közel sem volt minden jobb, de talán nem csak én emlékszem szívesen vissza azokra az időkre, mikor esténként a család egy emberként szurkolt a tévé előtt a műveltségi vetélkedők versenyzőinek. A lexikális tudás egyáltalán nem volt ciki, nem éreztük magunkat kellemetlenül, amiért mások okosabbak voltak nálunk, mint ahogy nem voltunk irigyek sem és nem tettünk olyan megjegyzéseket, hogy szép, szép, de vajon gipszkartonozni tud-e az illető.  Nem kellett ripacskodni ahhoz, hogy valakit beválogassanak egy-egy ilyen műsorba és a nulla teljesítményért sem járt, autó, ház, egzotikus nyaralás és havi apanázs; a széleskörű ismeretekről számot adó győzteseket takarékbetétkönyvvel, segédmotoros kerékpárral, egy elismert keramikus alkotásával, illetve általános tisztelettel jutalmazták. A karizmatikus játékmestereket az egész ország ismerte és senki nem kételkedett abban, hogy ők tényleg minden kérdésre tudják a választ (pedig nem).  A kereskedelmi csatornák (és a pénznyeremény) megjelenésével egyre több műsort vettünk át külföldről, ezek közül itthon a 2000-2014 között futó Legyen Ön is milliomos! volt a legnépszerűbb.
A Kvíz az előbb említett műsor szülőhazájába, Angliába visz el minket, egészen pontosan az ottani 1 millió fontos fődíj egyik nyertese körüli botrányt dolgozza fel. Charles Ingram őrnagy (Matthew Macfadyen – Büszkeség és balítélet) 2001. szeptemberében sikerrel vette az utolsó akadályt is, de a műsor alatt tanúsított viselkedése miatt gyanússá vált a készítőknek (Mark Bonnar – Kisvárosi gyilkosságok, Király ez a srác!), ezért a rendőrséghez fordultak. A nyomozás során a vetélkedőt ugyancsak megjárt családtagok (a feleség szerepében Sian Clifford – Fleabag) és egy másik játékos (Michael Jibson – 1917, A nyomorultak) érintettsége is felmerül.A mindössze három részből álló minisorozat forgatókönyvét James Graham (A Korona, Brexit: Háborúban mindent szabad) írta – az eseményt feldolgozó, korábban megjelent könyvek alapján – és Stephen Frears (A legharsányabb hang, Egy nagyon angolos botrány) rendezte; mindketten régi motorosnak számítanak a közel- és a régmúlt történéseinek megfilmesítése terén. Az összesen két és félórás játékidőben nem csak magára a csalásra fókuszálnak, hanem bemutatják azt is, ahogy a vetélkedő ötlete a készítők fejéből kipattan, majd megtalálják a tévécsatornát, ahol megtörténik a finomhangolás.
Berendezik a stúdiót, ahol fontos szerep jut a különböző hang- és fényhatásoknak és a bútorzattal is igyekeznek minél kényelmetlenebbé tenni a versenyző számára a helyes válaszokon való elmélkedést. Lefektetik a vetélkedő részletszabályait, a bejutástól az egymilliós fődíj megnyeréséig és természetesen megtalálják a kvízmestert is a bájgúnár Chris Tarrant személyében (Michael Sheen – Frost/Nixon, A királynő). Látszólag semmit nem bíznak a véletlenre, pontosan tudják, mi kell a népnek, ám a játék tisztaságát illetően maradnak a nézőben kérdések. Ingram és környezete ugyancsak bemutatásra kerül a vetélkedőt megelőző időszakra vonatkozóan is, ami tovább árnyalja a képet.Graham és Frears közös munkájának érdekessége a szélhámosfilmek izgalmának és humorának ötvözése a tárgyalótermi drámával oly módon, hogy a történteket a vád oldaláról ismerjük meg. Az ügyész (Nicholas Woodeson – Sztálin halála, Paddington 2) az esküdtszékhez fordulva elmondja a saját verzióját, felvonultatva az ezt igazoló bizonyítékokat és tanúvallomásokat. A néző ezen elkezd agyalni, kialakul benne egy kép és kvázi ítéletet hirdet, ám ha jobban odafigyel – oda akar figyelni -, valószínűleg feltűnik neki, hogy a vádlottak még ebben a verzióban is teljesen ártatlanul viselkednek. Tettükhöz való viszonyulásuk inkább áldozatoknak (már-már szerencsétlennek és szimpatikusnak), mintsem szenvtelen gazembereknek állítja be őket, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a rendszer valóban kijátszható, aki csalni akar, az tud is és ha jóé csinálja, a lebukás veszélye minimális.
A felvonultatott bizonyítékokra reflektáló ügyvédnő (Helen McCrory – A királynő, Birmingham bandája) végleg elbizonytalanít minket és az esküdteket, mert az ő forgatókönyvének ugyancsak van létjogosultsága.

A Kvíz egy konkrét eset bemutatásán keresztül vezeti be a nézőt a műveltségi vetélkedők világába, megismertetve annak pénzügyi, jogi, pszichológiai stb. hátterével. Hűen igyekszik visszaadni a korszak médiafogyasztási szokásait, melynek koporsójába jelentősen felgyorsult életünk, a bulvár – a könnyed szórakozás iránti fokozott igény – térnyerése, „A Google a barátod” gondolkodás és a mindenki számára elérhető okos kütyük verték be az utolsó szögeket. Teszi mindezt úgy, hogy a dokumentarista stílust száműzve a szereplőknek, történéseknek, párbeszédeknek stb. – már-már – parodisztikus jelleget kölcsönözve maga is inkább a könnyed szórakozás felé tereli a hangsúlyt, de nincs is ezzel baj.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (342.)
Következő cikk 75 éves Jim Davis a kedvenc lusta macskánk, Garfield megalkotója