Bergman szigete (Bergman Island), rendező: Mia Hansen-Løve, forgatókönyv: Mia Hansen-Løve, szereplők: Tim Roth, Vicky Krieps, Mia Wasikowska, Hampus Nordenson. Francia filmdráma, 112 perc, 2021. (16)
Bergmania
Mia Hansen-Løve francia rendező és forgatókönyvíró (Eden, Az eljövendő napok) legújabb alkotása, a Bergman szigete főhajtás a legendás direktor munkássága előtt, de nem rest (ön)iróniával kezelni a svéd művész személyét és életművét. A film könnyed hangulata ellenére néhol mer komoly és újító lenni. Egyszerre szól a párkapcsolatok dinamikájáról, a szerelemről, az alkotó válságról és az elengedésről. És noha a sztori lassan indul, a képzelet és valóság összemosása még sehol sem volt olyan organikus, mint Fårö szigetén.
Ingmar Bergman neve valószínűleg minden filmkedvelőnek ismerős, hiszen a svéd mesternek köszönhetünk jónéhányat a 20. század legjobb filmjeiből. Olyan érzelmes és megrendítő alkotások köthetők a nevéhez, mint a Tükör által homályosan, a Persona, a Suttogások és Sikolyok, a Fanny és Alexander, a Jelenetek egy házasságból, A nap vége vagy a Hetedik pecsét. Ez utóbbiból ismerjük pl. a filmtörténelem leghíresebb sakkjátszmáját, ahol Block lovag küzd meg a Halállal. De még ezer meg egy ikonikus pillanatot lehetne felsorolni Bergman munkásságából, de az biztos, hogy tehetsége kétségbevonhatatlan. A rendező kedvelt témái közé tartoztak a hit, a házasság, a szerelem, az elme és a halál kérdései. Az ihletet gyakran zűrös magánéletéből szerezte, de sokszor önismétlő volt, filmjeiben mégis mindig másképp fogta meg visszatérő elképzeléseit.
Mia Hansen-Løve Fårö szigetén forgatta le új, Cannes-ban debütált művét, melynek története is egy Bergman filmre, a Farkasok órájára emlékeztet bennünket. Chris (Vicky Krieps) és Tony (Tim Roth), a német-angol filmrendezőpár azért utaznak a svéd szigetre, hogy megírják új forgatókönyvüket. Hetekig a rendező otthonában laknak, s közben felfedezik a letaglózó szépségű Fårö-t. Chris kreatívválságba kerül, ezért belefog valami egészen másba, ám a scriptíró képzelete és a valóság hamar összemosódik.
A francia filmkészítő Bergmanrajongásából adódóan, a svéd mestert teszi meg új műve mitikus alakjának. A helyszínt bejárja a legenda szelleme, s ez segíti hőseink útkeresését. Bejárjuk az összes ikonikus forgatási helyet, de még a művész lakásába is bepillantást nyerhetünk. Denis Lenoir operatőri munkája ráadásul egyszerre teszi rejtélyessé és meséssé a szigetet. A táj fényképezése elképesztő, a színkezelés gyönyörű és szinte érezni az északi nyár hűvös leheletét az arcunkon. Organikusan váltják egymást a kistotálok, a félközelik és az arcközelik, miközben a film a filmben jeleneteket tűpontos vágások kötik össze a valóság eseményeivel. Ez a kiegyensúlyozott hömpölygés azonban nem mondható el a cselekmény felépítéséről, mert a film első harmada elég döcögős, az expozíció túlnyújtott, és bizonyos történések a kelleténél több képernyőidőt kapnak. Ám mikor Chrisnek új script ötlete támad, (végre) felpörög a film. A párhuzamosan futó történetek innentől tökéletesen kiegészítik egymást és fináléban még össze is fonódnak. Az atmoszférát kitűnő betétdalok is erősítik, és ugyan nem vagyok nagy ABBA rajongó, a Winner Takes It All-t ehhez a filmhez írták, az I Love to Love pedig a legújabb kedvencem.
De az is kétségtelen, hogy a művet a hangulaton és a zenei aláfestésen túl a karakterek viszik el a hátukon. Először is ki kell emeljem Tony-t Tim Roth (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Aljas nyolcas) alakításában, aki hozza a klasszikus, már-már klisés befutott rendező figurát, amit már oly sokszor láthattunk. Karaktere azonban nem merül ki ennyiben, hiszen Tony egy kimért, megfontolt, de gondoskodó férj és apa is. Visszafogott, laza és átélhető alakítást nyújt, és különösen komikus, hogy Bergman magánéleti személyiségének az ellentétjeként jelenik meg. A fiatalos lelkesedés földi helytartójaként Vicky Krieps (Fantomszál, Idő) Chrise tetszeleg, aki a húszas éveiket taposó művészek bizonytalanságát éli meg. Kicsit szétszórt, de energikus lány, aki férje sikerének árnyékból próbál kitörni, miközben végtelenül szereti őt és lányát is. A szigetre érkezve frusztrált a gyermeke hiánya és a karrierjének jövője miatt, de a svéd zseni szelleme hamar felszabadítja a benne rejtőző kreatív energiákat.
És ott van az elbűvölő Mia Wasikowska (Bíborhegy, Mindig az ördöggel) Amy-je, a filmbéli scriptírónő alteregója, aki hasonló gondokkal küzd, mint a főhős, s mégis különbözik tőle. Chrissel ellentétben, Amy inkább a szerelmet keresi, mintsem a művészi kiteljesedés, habár a kettőt egymás allegóriájaként is fel lehet fogni. A szerető, Joseph szerepében megkapjuk A világ legrosszabb emberéből már jól ismert Anders Danielsen Lie-t (Július 22., Oslo, augusztus), aki ismét egy karizmatikus férfit játszik, akinek „se veled, se nélküled” viszonya van Amy-vel. Ahogy a fősztori főszereplői között, úgy a képzelt világ prominens karakterei között is működik a kémia, de az is nyilvánvaló, hogy Waskowska lopta el a show-t. Uralt minden jelenetet, ahol feltűnt és idén még nem láttam olyan felszabadult táncolást, mint amikor Amy a fentebb említett dalok valamelyikére ropja.
Noha a filmből minden vidámsága dacára sugárzik a komolyság, a fájdalom és a vívódás, s ettől lesz igazán életszagú az egész. Nem minden lovestory zárul happy enddel, és az ihlet sem jön magától. De az is bravúros, ahogy a rendező megoldotta a szálak összefonódását és a finálé metaforája az alkotói kedv és kreativitás visszatéréséről csodás.
Mia Hansen- Løve rendezése egyáltalán nem olyan habkönnyű, mint amilyennek az előzetes alapján tűnik, és azt is eléri, hogy a stáblista legördülése után (jobban) átérezzük, mekkora teher kreatív munkát végezni nap mint nap. És ugyan lassan indul be, sőt még a sztori sem túl combos, bőven kárpótol bennünket az elképesztő látványvilág, a Bergman előtti iróniával megspékelt főhajtás, a szereplők természetessége, valamint a képzelet és valóság olyan szintű összemosása, amit rég láttam ennyire organikusan megvalósulni.
