Willow, alkotó: Jonathan Kasdan; rendezők: Philippa Lowthorpe, Debs Paterson, Stephen Woolfenden, Jamie Childs; szereplők: Warwick Davis, Tony Revolori, Amar Chadha-Patel, Ruby Cruz, Ellie Bamber; amerikai fantasy-kaland sorozat; 1. évad (8 rész, 43-60 perc), 2022-23; 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
„Willow Ufgood? Ez csak valami tréfa lehet!” – hangzott el Ron Howard rendező 1988-as filmjében a prefektus szájából, s eme felkiáltás 34 évvel később még inkább találó, ugyanis a Lucasfilm (újfent) hatalmas lehetőséget puskázott el.
Remélem, nem tűnök szőrösszívűnek, de nagyon úgy fest, hogy mióta az egeres cég horribilis összeg fejében bekebelezte a Lucasfilmet, azóta a minőség kárára jóformán nagyítóval keressük az olyan futószalagon érkező tartalmakat, melyek hosszú távon is emlékezetesek lehetnek a film- és sorozatrajongók körében. De kanyarodjunk vissza egy csipisznyit 1988-ba, a Willow egészestés filmváltozatának bemutatásának idejére, ami anyagi szempontból nem zárult túl rózsásan. A 35 millió dolláros költségvetéssel készült fantasy-kaland az amerikai box office-on mindössze 57,3m dollárt kotort össze, s ez a szám annak fényében meglehetősen kevésnek bizonyult, hogy George Lucas akkoriban E.T., a földönkívüli szintű kasszasikerrel kalkulált (359,2m) – az igazi elismerést végül a VHS-megjelenést követő honorárium hozta el. A tengerentúli kritikusok fogadtatása hasonlóan felemásan sikerült, példának okán a véleményhuszárok az egyik legismertebb romlott paradicsomos oldalon pillanatnyi állás szerint 53%-ra értékelik Ron Howard rendezését.
A sorozat apropóján Kathleen Kennedy elnök a Solo: Egy Star Wars-történet társíróját, Lawrence Kasdan fiát, Jonathant szerződtette le showrunnerként, kinek a Willow széria lett debütáló kisképernyős projektje. Ezen a változaton már csak producerként szorgoskodott az eredeti mozi direktora, ám a nelwyn varázsló történetét alapvetően az ő és George Lucas közbenjárásával hozták tető alá – hamisítatlanul a mai kor szellemiségében.
A mostani sztori 17 évvel később játszódik, Bavmorda királynő (testileg) a címszereplő rátermettségének köszönhetően meghalt, de lelke vissza akar térni a daikini birodalom, Nockmaar trónjára. Ehhez pedig a tinédzserré cseperedett Elora Danan varázserejére van szüksége, aki éppenséggel a jelenlegi Tir Asleen uralkodónőjének fiával igyekszik romantikus kapcsolatba bonyolódni, ám a gonosz banya csaliként használva elrabolja Airkot. Sorsha (és a lábadozása miatt hiányzó Val Kilmer, vagyis Madmartigan) ikreinek leány felét és annak öt útitársát küldi a megmentésére.
Közülük az egyik természetesen Willow: a karakter egyet jelent Warwick Davis-szel, főleg mivel a rajongók évek óta faggatták, hogy mikor tér vissza ismert szerepébe. Sok minden változott mióta tizenhét esztendősen eljátszotta a folyton aggodalmaskodó, leleményes és csupaszív családapát, aki társaival anno egy csecsemő megmentésén fáradozott. Felnőttebb, érettebb gondolkodású lett, s habár még mindig gyakran aggályoskodik, bölcs tanácsaival ő tartja egyben a főként kamaszokból álló csapatot. Érdekes módon viszont Willow személye jószerével végig háttérbe szorult, olyannyira, hogy például a legelső rész lezárásakor pillantásnyi idő jutott számára, és ez a további részekben sem változik eget rengetően. Persze, ő mentorálja Elorát és egyes visszaemlékező jelenetek is általa bontakoznak ki, melyekkel közelebb hozzák a fiatalabb nézőket a szélesvásznú etaphoz.
A többi szereplő valójában saját maguk szerelmi történeteire vannak kihegyezve és ahogyan az a Netflix-szel szimbiózisban az újhullámos Disney produktumoknál lenni szokott, mindez a politikai korrektség jegyében zajlik. Szerencsére ezúttal nem csupán töltelék jellemekről van szó, hanem a történet mozgatórugóját is ők adják és teljesen mindegy, hogy milyen a rasszuk vagy a nemi identitásuk, viszont az már megint más kérdés, hogy mennyire érdekesek. A cikk írójának egyik „friss hal” sem nyerte el szimpátiáját, ugyanis személyiségük teljes érdektelenségbe fulladnak, így pedig sorsuk mellőznek bármiféle izgalmat.
Néha lehet érezni a filléreskedést, s a forgatókönyvírók mellett a jelmeztervezők is megérdemelnek némi regulázást, ugyanis a farmernadrágos erdész vagy az izompólós herceg kifejezetten furcsán hat eme fantasy univerzumban, a felcsendülő modern popzenék pedig végképp nem illenek bele. Mindazonáltal a díszleteket és a CGI-t összességében kielégítőnek találtam. Valamennyi epizód rendkívül színesen sikerült és igen jót tett volna a látványvilágnak, ha a sorozatot analóg technológiával rögzítik, de erre sajnos a mértéktelen mennyiségű műsorkínálat mivoltából egyre kevesebb lehetőség adatik és csak a nevesebb filmesek engedhetik meg maguknak.
James Horner témái olykor felcsendülnek, mégpedig James Newton Howard által, aki az első három részt komponálta s ügyesen ötvözi saját szerzeményeit a 2015-ben repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt kollégája fülbemászó dallamaival. A 4-8. részt azonban már átadta gyakori munkatársának, az eleddig szélesebb körben ismeretlen Xander Rodzinskinak.
A Willow erőltetetten próbál helyt állni valamennyi területen, s közben elfelejti, hogy honnan is jött. Az ébredő erő-effektusa járja át, de pechünkre negatív értelemben, nem igazán lehet belőle kivenni, hogy miért húzódik 8 hízott órára az ismeretlen kínkeserves felfedezése, miközben a filmből kölcsönzött, majd elpazarolt és oda nem illő cameókkal aljasul elbánnak. Az utolsó epizód stáblista közbeni jelenetecskéje azt sugallja, hogy még két másik szezon is tervbe van véve, ennek tudatában nagyon bízom a minőség javulásában.
%20–%20kritika){kind=link}