A színész egy percre sem pihen meg, napi 12 órát dolgozik, a Pesti Magyar Színház legújabb produkcióját hétfőtől péntekig próbálja, szinkronfelvételeken munkálkodik és mindemellett most a Vakfolt című magyar akciófilmben is viszontláthatjuk majd, melyet fiatal tehetségek készítettek lelkesedésből (itt folyik a kampány a moziba kerüléséért). A magyarok Will Smith-ével és Denzel Washingtonjával beszélgettünk legújabb filmbéli szerepéről, a szinkron jelenlegi helyzetéről és a sztereotípiák előnyeiről, hátrányairól.
Ha minden jól megy hamarosan egy független filmnek indult magyar akcióban láthatunk viszont a mozivásznakon, a Vakfoltban, melyet Slemmer Ádám rendező tökéletesíthetett az AmegO Film felkarolásának köszönhetően. Hogy kerültél a film stáblistájára?
Osvárt Andrea keresett meg a Vakfolttal kapcsolatban és elmondta, hogy van egy fiatalokból álló tehetséges csapat, akik teljesen önerőből, hatalmas lelkesedésből készítettek egy ígéretes akciófilmet. Miután Andreának köszönhetően az AmegO Film a pártfogásába vette Slemmer Ádámékat (a rendező) lehetőségük nyílt egyes jeleneteket újraforgatni. Ebben epizódszerep erejéig akadt egy fontos karakter, az úgynevezett ”A politikus”. Ádámot mikor erről kérdeztem azt mondta, hogy fotók alapján- főleg amelyeken kopaszra vagyok borotválva és körszakállam van, Denzel stílusban- pontosan ilyen tekintélyt parancsoló külsővel rendelkező férfit kerestek a szerepre, aki már a megjelenésével is képes életre kelteni ezt a piedesztálra emelt archetípust a vásznon.
Ezek szerint a Vakfoltbeli karaktered egy vérbeli alvilági figura lesz?
A karakterem lényege az volt, hogy esszenciálisan megfogalmazzuk vele ezt a tipikusan elefántcsonttoronyból lenéző, mindenki fölött álló, lelkiismeretet mellőző vezető közéleti személyiségekről kialakított jellemvonásokat. A forgatás közben Ádám rengetegszer kihangsúlyozta, hogy legyen még annál is keményebb, annál is félelmetesebb alak, mint ahogy azt én elsőre eljátszottam. És talán az én korom és tapasztaltságom e téren jót tett a Vakfoltnak, hiszen rengeteg hasonló személyiséggel találkoztam az elmúlt években.
Előfordult, hogy a stáb kikérte a tanácsodat? Hiszen rutinos szakmabeliként rengeteg dolgot megtapasztaltál már.
Arra emlékszem, hogy az utószinkron munkálatainál akadt egy kis nehézség. Az egyik szereplőnek bizonyos hangot nem sikerült úgy eltalálnia, hogy az passzoljon a jelenethez, ekkor tanáccsal szolgáltam neki, de ezen kívül nem volt szükség a segítségemre, hiszen az ő fejükből pattant ki az egész film, így sokkal többet tudnak róla, mint amennyit én valaha is fogok.
Többször nyilatkoztad, hogy a színész szakmában is a sztereotip gondolkodásmód a jellemző, ebben azóta látsz egy pozitív változást vagy te már örökre a mi Will Smith-ünk, Denzel Washingtonunk és Jamie Foxxunk leszel?
Épp a napokban láttam a TV-ben Richard Pryor egyik korai filmjét, melyben pályakezdőként én szinkronizáltam őt, de kettő percbe se tellett el is kapcsoltam róla, egyszerűen hallgathatatlan volt. Persze utólag azt mondom, hogyha akkor nem kapok erre lehetőséget, soha nem tanulom meg a szakmát, nem szerzek tapasztalatokat. Nyilván ezt a szerepet is azért osztották rám, mert színes bőrű vagyok, de én biztosan nem döntöttem volna az akkori magam mellett. Ebben is tetten érhető ez a fajta egyszerű és kézenfekvő megoldásokat kereső gondolkodásmód, de ez nekem nem baj, hiszen így mindig van munkám. Azért egy változó tendenciát mégis látok a szakmán belül, mintha az utóbbi időben több rendező kísérletezne az eddigiektől eltérően, szokatlannak nevezhető a magától értetődő, kézenfekvő megoldások helyett az izgalmas, bátor döntésekre fektetve a hangsúlyt. Mostanában több fehér szereplőre kiosztottak, amik sok esetben jó párosításnak bizonyultak, csak a megszokás falai miatt az emberek számára különösnek tűnnek, ennek ledöntéséhez pedig kell egy kis idő és rengeteg ezekhez hasonló merész döntés a szinkronrendezők részéről. Ilyen a sztereotípiákkal szembe menő döntés volt a True Detective szereposztása, melyben Matthew McConaughey-t szólaltattam meg, itt a rajongók hada ki is kelt magából a megszokott magyarhang (Nagy Ervin) hiánya miatt. Hozzátenném, hogy a szakmában sokan azt mondják, az utóbbi évek egyik legjobb szinkronja lett. Ilyen szempontból jó találkozásnak tartom a Rejtjeleket is, melyben a főszereplő Sullivan Stapletont szólaltatom meg, persze a kommentelők már a hír hallatán hőzöngeni kezdtek, mielőtt még bármit is láthattak vagy hallhattak volna belőle. Ezektől a visszajelzésektől mégsem félek, rendelkezem annyi önkritikával, hogy tudjam többek között Kozma Mari (szinkronrendező) részéről ez egy remek döntés volt, amikor rám osztotta ezt a szerepet.
Szerinted miért merték meglépni ezt az úgymond merész lépést, hogy te kapd meg ezeket a szerepeket?
Erre rákérdeztem Báthory Orsinál (szinkronrendező) és Kozma Marinál is, akik azt mondták, hogy mindkettőjükben, McConaugheyben és Sullivanben is van egyfajta zártság, titokzatosság, amit az én színészi játékomban és hangszínemben megtaláltak.
Ennyi év elteltével még mindig képes vagy lelkesedéssel a mikrofon mögé állni?
Tisztában vagyok azzal, hogy ugyanúgy tudok rossz, tehetségtelen lenni, mint mások, hogy egy adott helyzetet jobban megtudnék oldani, csak akkor, abban a pillanatban mondjuk éppen indiszponált vagyok. De szeretem annyira ezt a műfajt, hogy tudatosan és folyamatosan a megújulásra törekedjek. Igyekszem a szívemet lelkemet beletenni, hogy a néző ne azt hallja ki mindebből, hogy engem már untat és nem érdekel a szinkron, mindig arra törekszem, hogy az általam megszólaltatott színész élőnek és természetesnek hasson.
A magyar szinkront az utóbbi években sokan támadják, mondván, hogy egyfajta minőségi romlás érhető rajta tetten az elmúlt évtizedekhez képest. Erről mit gondolsz?
Változott a szinkron minősége, ezt butaság lenne tagadni. Egész egyszerűen olyannyira fölgyorsult az élet, hogy ezt nem lehet mindig igényességgel követni, képtelenség versenyre kelni vele. Kevés pénzből, rövid idő alatt kell elkészíteni a szinkronokat. Sőt, a technikai fejlődéssel a munkamenet is megváltozott és hidd el, ezt a fajta különbséget is lehet hallani. Ez tulajdonképpen nem minőségi romlás, hanem éppen ellenkezőleg, javulás, hiszen a hangtechnika modernizálásának köszönhetően részletgazdagabbak lettek a rögzített hanganyagok, sokkal több mindent képes megmutatni, így a különbségek, például a karakterek beszédhibái érezhetőbben kiemelkednek. Emlékszem A Forrest Gump szinkronfelvételeire, melyben Kaszás Attila alakította Tom Hankset én pedig Mykelti Williamsont (B.B.), ami körülbelül 1 hétig tartott. Végül nem került mozikba ez a változat, de akkoriban az időből még nem volt ekkora hiány, mint manapság, így ezt meg lehetett tenni.
- Denzel Washingtonnak múlt héten debütált A hét mesterlövész című filmje, amelyben ismét te szólaltatod meg. A kedvenc színészed első westernfilmjét mennyire volt nehéz szinkronizálni, hiszen ebben a műfajban egyetlen mondat mögött is életutak és érzelmek tömkelege elevenedik meg?
Alapvetően attól a színésztől függ, akinek a partnere leszel. Denzel Washingtont mámorosan jó dolog szinkronizálni, mert azon amerikai színészek közé tartozik, akinek minden egyes gesztusán, tekintetén és mondatán látod, hogy azzal mi volt a célja, milyen mondanivalót, mögöttes tartalmat akart átadni a vásznon. Éppen ezért nekem semmi mást nem kell tennem, mint belehelyezkedni az ő tekintetébe. A hét mesterlövész esetében remélem mindez ismét sikerült, de teljes egészében még nem láttam a filmet.
- Ha mondanod kellene egy szinkronszerepet, amely közel áll hozzád melyik volna az és miért?
Amit nagyon szívesen visszanéznék, az Rainer Werner Fassbindertől A félelem megeszi a lelket, ugyanis nagyon meghatározó és fontos részét képezte a szinkronkarrieremnek. Ez volt életem első főszerepe, melyet főiskolásként kaptam meg. Ha mindenféleképpen csak egyet választhatok, akkor még a Kiképzés áll legközelebb a szívemhez, melyben Washington hatalmasat alakít, éppen ezért nagyon örültem neki, hogy én kísérletezgethetek azzal, hogy mennyire sikerül mindezt a teljesítményét magyarul visszaadnom a közönség számára. Ami itt érdekes volt, hogy ehhez készült egy új szinkron is, ezt a tv-csatornák vetítettek, de mivel másik szinkronrendezőt kértek fel, így nem velem és Kaszás Gergővel (Ethan Hawke magyar hangja a DVD változatban) csinálták meg, ezt kicsit bánom, mert rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk ennél a munkánknál, de az évek során valószínűleg több emberhez jutott el az új változata, mint az általunk elkészített DVD verzió.
Akadt olyan szinkronszerep, amit visszautasítottál vagy hatalmas kihívásokkal járt számodra?
Nem olyan régen a Riddicknél (2013) éreztem ezt. Mind a mai napig nem értem, hogy ki és miért találta ki, hogy ebben én szinkronizáljam Vin Dieselt, úgy éreztem az égegyadta világon semmi közöm hozzá. Nyilván színészként az a feladatom, hogy az ilyen helyzeteket is a tőlem elvárható legjobb módon oldjam meg, még akkor is, ha nem „passzolok” össze egy színésszel. Amire viszont büszke vagyok, mert kevesen mondhatják el magukról a szakmában, hogy nem vállaltam el egy szinkronszerepet. Ez Samuel L. Jackson volt, akinél a nagy korkülönbség miatt csak küszködés lett volna azon dolgoznom, hogyan öregítsem hozzá a hangomat.
Nagy álom színészed van, akit eddig még nem volt lehetőséged magyarosítanod, de szeretnéd, ha te tolmácsolhatnád őt?
Nagyon régen egyetlen egyszer Sean Pennt megszólaltattam, akit zseniális színésznek tartok, őt szívesen kipróbáltam volna többször is, de ez sajnos nem adatott meg. Vagy akár Benedict Chumberbatch-et is szívesen megnézném, kíváncsi lennék rá, hogy milyen lenne a mi találkozásunk.
