Az ábrázolása és a megítélése időről időre változik, de még mindig magyarázkodást igényel. A rúdtáncosok és/vagy sztripperek filmen való megjelenítése az évek folyamán komolyan átalakult függetlenül attól, hogy fő- vagy mellékszerepben tűnnek fel.
A legfontosabb változás talán, hogy a filmesek mostanában (újra!) hajlandók ezt a foglalkozást is tisztességes pénzkeresetnek tekinteni, amennyiben a cselekmény ezt kívánja meg, azonban még mindig úgy érzik, hosszasan és szinte bocsánatkérően kell elmagyarázni, hősük miért választotta a boldogulás ezen útját. Más szóval, titkon mégsem tartják tisztességes pénzkeresetnek.
Szívesen mondanám, hogy a Wall Street pillangói nem készült el hiába, mert azt üzeni: táncolással/vetkőzéssel anyagi haszonhoz jutni nem feltétlenül bűnösebb dolog annál, mint amit az említett utcában öltönyben dolgozók művelnek más emberek megtakarításaival, de azzal sajnos valótlant állítanék. Tulajdonképpen nem is tudnék mondani olyan okot, amely létkérdéssé tenné a film megtekintését.
Oké J. Lo nyilván jól mutat a rúdon. (Ha leszámítjuk, hogy a sokat láttató ruhában tekergés miatt forgatás közben a stáb tagok vélhetően több információhoz jutottak a színésznő testére vonatkozóan, mint amit illő lett volna megmutatni a közönségnek is, így aztán rommá van vágva a nyitó táncjelenete, hogy az ízlésesség határain belül maradjon a film.)
De haladjunk szépen sorban.
Előre elnézést kérek minden rúdtáncostól és sztrippertől, hogy a cikkben egy kalap alá kerülnek, hiszen nyilván van különbség a két munkakör között, de a mozi, úgy tűnik, inkább az átfedéseket részesíti előnyben, így most mi is ezt a tematikát követjük. Tényleg bocs.
Mindjárt kezdjük egy magyarázattal. A felvezetőben szereplő zárójelben elhelyezett és felkiáltójellel ellátott újra szó kívánja meg. Első blikkre az tűnhet logikusnak, hogy minél korosabb egy film, annál konzervatívabb megítélés jelenik meg benne azokkal a karakterekkel szemben, akik testi adottságaikat kihasználva biztosítják a megélhetésüket.
Nos, ez nem feltétlenül igaz. Az erkölcsi normák időről időre változnak persze, de inkább hullámzást mutat a kép, semmint egy egyértelmű lazulást.
Az 1976-os, az Egy kínai bukméker meggyilkolásában nem csak, hogy következetesen különböző személyiséget kapnak a sztriptíz bárban dolgozó lányok, de az egyikük – miközben a legnagyobb természetességgel végzi a munkáját esténként – éppen a Ben Gazzara alakította bártulajdonos barátnője. És hogy ez nem csak valami „munkahelyi affér”, az is bizonyítja, hogy a férfi láthatóan otthonosan mozog kedvese lakásában, és szinte baráti viszonyban van annak édesanyjával. A film hangsúlyozottan nem ítéli el a vetkőzéssel pénzt kereső figurákat! És ezt olyannyira komolyan gondolja, hogy nem is kezd el magyarázatokat, mentségeket gyártani. Mert nincs rá szükségük. Ők ezzel foglalkoznak. Más meg képkeretező.
Ugrunk előre pár évet. Habár a Flashdance táncos lányai a második otthonuknak tekintett bárban legfeljebb az erotikus felhangig viszik el produkcióikat, a történetben megjelenik ennek az ártalmatlan műfajnak (amely mint a hiperreális sztoriból megtudjuk, előszobája lehet akár egy klasszikus táncművészi karriernek is) a sötét oldala: az otthonos klubbal szemben a gonosz emberek irányította bár, amely nem családot kínál az oda jelentkező lányoknak, hanem csupán egy asztallapot, ahol hiányos ruhában szórakoztathatják a nagyérdeműt. A „könnyű” pénzkereset ígéretének esik áldozatul a főhős legjobb barátnője, aki egy komolyabb kudarc után lemond a korcsolya karrierről. A rövid jelenetsorban, amelyből kiderül, hogy – bocsánat a plasztikus hasonlatért – a lány beadta a derekát, és elment pénzért vetkőzni, csupán arra fókuszál az alkotó, hogy rávilágítson, erkölcsileg kifogásolható, ha valaki a lányéhoz hasonló döntést hoz, legyen akármilyen elkeseredett is.
A ’83-as film ugyanis épp azt kívánja ábrázolni – mellesleg nem túl bonyolultan – hogy ha elég tehetséges és kitartó valaki, akkor a lehetőségekhez mérten „tisztességesen” is elérheti a céljait. Az alkotók szerint tehát nem fér bele a tisztességesség kategóriájába, hogy valaki a pőre teste mutogatásával keresse a kenyerét. Az, ellenben belefér, hogy a főhős alig-ruhában ugyanilyen mutogatási szándékkal táncolva a színpadon magára húzza a WC tartályt.
No, akkor lépjünk is túl nagyvonalúan.
1996-ban, úgy fest, még mindig „jogos” indok kellett a vetkőzésre. A Sztriptíz című film – bár nyilván azért készült el, hogy Demi Moore alakját jó alaposan megvizsgálhassa a közönség – egy olyan anyáról szól, aki vissza akarja kapni a kislányát. Kérlek, ne kérdezzétek, hogy egy volt FBI ügynöknek miért kell ehhez egy éjszakai bárban vetkőznie. Csak.
Kontinenst váltunk, de maradunk még a megélhetési vetkőzésnél. Az Alul semmi minden idők legcukibb sztripper filmje. Ennek rém egyszerű az oka, van egy csapat lúzer, akiket nem lehet nem szeretni. Pályamódosítási szándékuk pedig nem csak, hogy ellentétes a személyiségükkel, de még az őket körülvevő közeg kirekesztését is megkockáztatják vele. Az meg egy kifejezetten elegáns megoldás az alkotók részéről, hogy bár a figurák szégyenkezése és magyarázkodási kényszere érthető, maga a film épp az ellenkező üzenetet közvetíti: nincs miért szégyenkezniük. A néző meg egyetértően bólogat.
Na, pontosan ilyen eleganciától, és logikától mentes, ám egymás és önlocsolgatásban gazdag az igen míves Sakáltanya. Csak hogy visszakanyarodjunk az Újvilágba. A Flashdance-szel bizonyos szempontból rokonságot mutat a film, habár itt nem táncos, hanem énekes akar lenni a főhősünk. Az ehhez vezető út pedig ugye a sörben tocsogó pulton vonaglás. Valami nem világos? Ebben a filmben sincs hiány mentegetőzésből, azzal a különbséggel, hogy itt szó nincs megélhetési riszálásról. Piper Perabo karaktere – ha nem is vallja be, de – elkezdi élvezni a figyelmet. A kérdés újra adja magát: miért kell magyarázkodnia? A választ ismét a belső hangot követve adja meg mindenki maga.
A pankrátor sok jó tulajdonsága mellett azt is magáénak tudhatja, hogy visszaköszön benne az az őszinte hétköznapiság, amit a hetvenes években, és a már említett Egy kínai bukméker meggyilkolásában felismerhettünk. És ebből a szempontból tök mindegy, hogy a főhősökkel tud-e azonosulni a néző. A felvonultatott szakmákat tekintve ugyanis eleinte valószínűleg nem tud. Hamar kiderül azonban, mennyire lényegtelen lehet egy ember megítélésében a munkája. A 2008-as mozifilm nem hajszolja a nézőt valami hülye mentegetőzési spirálba, amikor bemutatja az utóbbi idők legszerethetőbb vetkőző lányát. Végre megint kapunk egy olyan – sokak számára ugyan erkölcsileg biztosan aggályos foglalkozású – figurát, aki nem szorul magyarázkodásra, hogy miért így él. A megformálója, Marisa Tomei pedig kívánatosabb, mint valaha. És ez nem az a korához képes egész vonzó kategória. Ő tényleg gyönyörű. De mindez nem számítana semmit, ha nem lenne olyan tökéletesen megrajzolva a karaktere, ami nem csak esendőségével, gyengeségével, de nagylelkűségével is hamar a néző kedvencévé válik.
Haladunk kicsit előre az időben, és hátra a nyitottságban. A filmesek – nem engedve el a magyarázkodás terhét – legnagyobb örömükre és megkönnyebbülésükre végre ráleltek egy kevésbé álszent, de a textil ledobással kapcsolatos munkák támadhatóságát továbbra is hárító indokra: és ez a művészi önmegvalósítás.
A Magic Mike 2012-ben már ennek szellemében készült, hiszen a bágyadt tekintetű Channing Tatumra ki tudna haragudni, csak mert némi vonaglással keresi meg a TB-re valót, ha közben arról győzköd minket, hogy amit ő csinál, az művészet? És oké, nyilván tud táncolni, ahogy a többi srác is a filmben, de őszintén, hányan váltottatok jegyet a filmre azért, hogy ellenőrizzétek, pontos-e a koreográfia, és hányatokat vonzott be a hasizom-mustra? Köszönöm, nem kell válaszolni.
Az a városi legenda, hogy ez a film több mint szexi pasik egy ritmusra történő csípőmozgatása, csupán azért tudott elterjedni, mert kellett valami mentség a lányoknak, hogy két vizsga között miért éppen ezzel a filmmel akarnak kikapcsolódni, és mégse érezzék magukat se igénytelennek, se kiéhezettnek. Az meg, hogy Steven Soderberghre, mint rendezőre hivatkozhatnak, már igazán csak ajándék volt.
A Magic Mike XXL olyannyira elengedte azt, hogy meggyőzzön minket, értéket képvisel, hogy abból sem csinált titkot, hogy a filmet 3D-ben bemutatva egyértelműen a látványra kívánja helyezni a hangsúlyt a szövevényes cselekmény helyett. Az első pár percben a műhelyében táncoló Tatummal kapunk egy kis emlékeztetőt abból, miért is szerettük az első részt, ha szerettük. Majd ezzel le is zárul a tánc kora. Na jó, de akkor mi legyen a mentség a pénzért vetkőzésre? – tehették fel a kérdést az alkotók. És akkor nyilván bevillant, hogy pontosan az, ami kamera nélkül is: a szórakoztatás. Hiszen nem elismerésre méltó, ha Tatumhoz, Manganiellohoz hasonló mutatós férfiak szinte karitatív céllal unott boltos kisasszonyokat vidítanak fel; túlsúlyos lányokat és idősödő asszonyokat győznek meg arról, hogy gyönyörűek? (Nesze neked píszí.) Nem szívet melengető, ha bordély hangulatú házakban mezítelen testüket felhasználva bizonyítják be, hogy van azért még szépség a világban? (ó, ha Kant ezt megélhette volna…) És miután végig vonszolták a nézőt ezen a nevetséges road movie-n, a sok-sok önfeláldozás után végre csak magukkal törődve egy tematikus EXPO-n a győzelemre hajtanak. Illetve bocsánat, még ott is kerítenek alkalmat, hogy az örök cinikust meggyőzzék, ez az egész vágykeltésre alkalmas, ezüst tangás, széket és padlót újra és újra szerető mozdulatsor, amelyben nemesebb felükkel szántják fel a színpadot, kizárólag azért van, hogy a nézőtéren sorakozó hölgyek különben szürke életébe egy kis élvezetet csaljanak. Oké, mondtam, hogy a mentség keresési szándék a Miért vetkőzünk pénzért? kérdésre ebben a filmben már nagyon alacsonyra csúszott.
A Wall Street pillangóinak első képsoránál még picit reménykedtem magyarázkodási kényszer kérdésben, de ne aggódjatok, hamar elmúlt. A már említett rúdtánc jelenet végén, amely Jennifer Lopez formáit hivatott érzékeltetni, és ahol úgy szállnak a bankók, mint a konfetti, Lopez karaktere pedig helyi hírességhez méltó kíséretben érkezik és távozik a színpadról, felmerült bennem, hogy némi fricskával kíván élni az alkotó, és ne adj isten azt a kérdést löki elénk, hogy vajon a vetkőző lány a szánalmat keltőbb-e, aki pénzért kell, hogy mutogassa magát, vagy az a sok megvadult öltönyös, aki hajlandó a nyugdíjalapját – vagy valaki másét – egydollárosok formájában elszórni, csak mert az alsónadrágjának a lakója átvette az agya felett az uralmat.
Még ha ezt a kérdést korábban fel is tette több film, érdekes lett volna ma, túl a metoo-n újra megvizsgálni. Nem ez történt. Helyette lényegében mindenféle erkölcsi gátlás nélküli, köztörvényes bűnözővé váló lányokat nézünk.
A korábban említett filmekben a nagy energia ráfordítás, amellyel összeizzadták a vetkőzésre adott mentségféléket, máris lényegtelennek tűnik, ha arra gondolunk, a Wall Street pillangói bedrogoznak és kirabolnak embereket. Merthogy erre viszont kellene magyarázat! Még akkor is, ha tudjuk, nincs rá elfogadható. (És ebben az esetben hidegen hagy, hogy jó vagy rossz embereket vernek át.) Ehhez képest kiszúrják a néző szemét Az anyaság mentális betegség rigmussal, ami ráadásul annyira tetszik az alkotóknak, hogy többször elismételve nyomatékosítják is, hogy ezzel mentsék fel a lányokat az elkövetett bűnök alól. Olyan apróságokkal meg ne törődjünk, hogy itt közel sem megélhetési bűnözésről van szó. Itt az éljünk pofátlanul nagy lábon bűnözésre látunk példát. De ha nem tudnátok, az anyaság mentális betegség, és a gyerekedért még akár pofátlanul nagy lábon is hajlandó vagy élni, essen bármilyen nehezedre is. Segítek, ezt nevezik szülői önfeláldozásnak.
Legalább a vetkőzésre nem kerestek mentséget. Ha jól emlékszem. De javítsatok ki, ha tévedek. Előfordulhat, mert a filmnek nem erőssége, hogy magán tartsa a nézői figyelmet. Az enyémet legalábbis időről időre elveszítette.
