Enola Holmes, rendező: Harry Bradbeer, szereplők: Millie Bobby Brown, Henry Cavill, Sam Claflin, amerikai-angol családi bűnügyi kalandfilm, 123 perc, 2020. (13)
SHErlock
Azt, hogy Sherlock Holmes-nak volt egy húga, ne nagyon keressük az eredeti írásokban, mert erről bizony nem esik bennük szó. Állítólag Sir Arthur Conan Doyle örökösei nem örültek túlságosan ennek a történetnek, hozzájuk szeretnénk most mi is csatlakozni.
Talán feltűnt, ritkán megyek 6/10 alá, emiatt mindig megkapom, hogy túl elnéző és engedékeny vagyok, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy általában igyekszem egy film erényeit kidomborítani. Teszem ezt úgy, hogy elfogadva a tényt, nem jöhet be mindenkinek minden, a célközönséget próbálom megszólítani (már ha az alkotók partnerek ebben és sikerül kitalálnom, kik is azok). Nem hiszek az összeesküvés elméletekben és a különböző propagandákban, elfogadok mindenkit olyannak, amilyen és ezzel együtt elfogadok bizonyos trendeket, irányzatokat is, melyek igyekeznek megszüntetni az emberek közötti különbségeket. És akkor jön ez a film, amelyik így kicseszik velem.
Enola Holmes (Millie Bobby Brown – Stranger Things, Godzilla II – A szörnyek királya) édesanyjával (Helena Bonham Carter) él egy vidéki birtokon, ahol a mosás, főzés, takarítás és szülés helyett olyan haszontalan dolgokkal foglalkoznak, mint az olvasás, a fegyverforgatás, a kémia vagy a közelharc. Enola a híres Sherlock (Henry Cavill – Az acélember, Az igazság ligája, Vaják) húga, így talán nem annyira meglepő, hogy az éles eszű lány nyomozónak sem utolsó. Amikor szabad szellemű anyja egy szép napon váratlanul eltűnik, a magára maradt lány a keresésére indulna, ám idősebb bátyja Mycroft (Sam Claflin – Mielőtt megismertelek, Az éhezők viadala filmek) úgy véli, mivel nem az a kimondott feleséganyag, ideje leányneveldébe vonulnia.
Nem kell sokat várnunk, hogy megszökjön onnan és az anyja által hátrahagyott nyomok alapján London felé vegye az irányt, ahol akár rengeteg kalandban is lehetne része a két óra alatt, de nem lesz. Útközben megismerkedik a szökésben lévő ifjú lorddal, Tewkesburyvel (Louis Partridge – Paddington 2), aki a jómódú, tanult anarchisták táborát igyekszik gyarapítani. Persze hazudnék, ha azt állítanám, Londonban nem történik semmi, hiszen kiderül, hogy a világváltozóban van és már csak száz évet kell várni arra, hogy az egyik legnagyobb telekommunikációs szolgáltató megvonja támogatását Ákostól, annak női princípiumos megjegyzése miatt.
A kétszeres Primetime Emmy-díjas Harry Bradbeer (Fleabag, Megszállottak viadala) fejére senki nem olvashatja, hogy nem ért a női történetekhez, de a semmiből még ő sem tud építkezni. Pedig a BAFTA-gyűjtő Jack Thorne (Az Úr sötét anyagai, Léghajósok, Az igazi csoda) a szórakoztatás területén nagy rutinnal bír és akkor sem jön zavarba, ha az egész családról van szó. Egy ponton valahogy mégis kisiklott a dolog és egyre inkább úgy érzem, hogy már az elején.
Millie hozzánk, nézőkhöz beszél és mi nem tudjuk, miért teszi mindezt, mint ahogy az animációktól sem lesz viccesebb, eredetibb a film. A kiherélt Sherlock céltalanul kóvályogja végig az egészet, gyermekkorom egyik kedvenc (a Tarzan mellet) olvasmányának karakterére rá sem lehet ismerni, hozzá képest még a legutóbbi feldolgozások szereplőinek (Cumberbatch, Downey Jr. és Miller) alakításai is nosztalgiával töltenek el.
Az Enola Holmes nem igazán csajos mozi, ha nagyon muszáj lenne, csak amiatt nevezném így, hogy aki – kortól és nemtől függetlenül – szerelmes Cavillbe, az valószínűleg meg fogja találni a számításait. Az egész elgondolás gyakorlatilag önellentmondásba kerül saját magával, amikor úgy akar független, a férfiakkal egyenrangú vagy még inkább eszesebb és ügyesebb nőket bemutatni, hogy ehhez egy férfi karakter hírnevét, ismertségét használja fel. A cselekmény csak asszisztál ehhez, Enola az esetek döntő többségében akkor tud csak eredményeket elérni, ajtókat megnyitni (olykor szó szerint) amikor közli, hogy ő tulajdonképpen Sherlock húga.
A film összességében nem több, mint Millie Bobby Brown Instájának kosztümös megfilmesítése. Minden megtekintésnél felsír a világban valahol egy Ian Fleming, miközben ott lebeg a feje fölött a női Bond kísértete. Családi film, amit családilag néztünk meg, hogy aztán egyikünk se tudjon vele mit kezdeni. A szinkron adja meg a kegyelemdöfést, ami egyáltalán nem követi a szereplők szájmozgását, igazából semmit és senkit nem követ.
